2011. október 31., hétfő

Pushkar 1

Úgy tűnik, beálltam a zarándokok sorába: harmadszor járok Pushkarban, ahová sokezer hindu vándorol el minden évben, hogy meglátogassák Brahma isten templomát (nagyon kevés helyen található Brahmát tisztelő szentély), és megmerítkezzenek a szent tóban. A tavat és magát a várost hegyek, dombok veszik körül, a csúcsok közül kettőn az istenség feleségeinek templomával. Kissé álmos itt a hangulat, jókat lehet üldögélni a parton és a teraszokon, sőt, még egy különösen nyugodt éttermet is felfedeztünk, ahol banánfák árnyékában lehet szürcsölni a frissen facsart gyümölcsleveket. Idilli, és én most mégsem vidám dolgokról fogok beszámolni - azokról majd legközelebb.


A betegségen meg az autóbérlős átverésen kívül, ha jól emlékszem, nem írtam kellemetlen dolgokról, pedig Bundin és tavaly Jodhpuron kívül, azt hiszem, nem volt olyan város, ahol legalább egyszer-kétszer ne esett volna meg ilyesmi. Soha senki nem vett el tőlem semmit a szó szoros értelmében, nem törték fel a szobánkat, nem nyitották ki a táskánkat, mégis előfordul, hogy úgy érzem, valamit elloptak tőlem. 
Tegnap reggel mi is elmentünk a templomba, és ahogyan tavaly is, a bejáratnál kaptunk virágokat, hogy elhelyezhessük a szobroknál. Nem, nem vagyok hindu, de valahol azt olvastam, és persze így ésszerű, hogy tisztelni kell minden kultúrát és minden embert, bárhol is jár az ember, és bármilyen furcsának is tűnnek a szokások, szóval én így szerettem volna megtisztelni őket és megköszönni a Pushkarban töltött nyugodt napokat. A templomban mellénk szegődött egy fiatal, kb. 30-as férfi, és nagyjából három mondatban elhadarta, milyen sorrendben kell a szobrokhoz lépni, melyikhez kell tenni virágot, és említette, hogy a tóba is szokás dobni néhány szirmot. A templomból kifelé újra találkoztunk vele: a jutalmát követelte, amiért eligazított minket. Nem kapott tőlünk semmit (Nem éreztem úgy, hogy érdemelt volna, és a kéretlen szolgáltatásokért egyébként sem szoktam fizetni.), mire kitépte a kezemből a tóba szánt rózsaszirmokat, és faképnél hagyott. 
Általában rá szoktam fogni, hogy az effajta dolgok azért történhetnek meg, mert a legtöbb ember borzasztó körülmények között él, és szüksége van arcátlanságra és csalafintaságra, hogy megszerezze a napi betevő falatot magának és családjának. A pushkari illető viszont különösen jól öltözött volt, és pl. az az árus sem tűnt szegénynek, aki kipottyantott egy-két fűszerzacskót a táskából, miközben a megvásárolt árut csomagolta. Vagy a sofőrünk, aki mindenáron olyan szálláshelyre akart vinni minket, ahonnan jutalékot remélt, és először még ajánlgatta az egyik szálláshelyet, amikor pedig nélküle kerestük fel, már kifejezetten agresszív volt. Vagy a pincér, aki a teljesen ízetlen italról állította, hogy nem higította fel a gyümölcslevet semmivel. Két perccel később már csak azt bizonygatta, hogy nem a csapból engedte bele a vizet. A pap, aki megígérte, fölvisz a templomtoronyba, de csak beszélt, beszélt, és a végén csak a fizetséget kérte, a toronyban nem jártunk. A vasutas, aki jó árat segített kialkudni a riksán, és végül 60 Rs helyett ötször annyit fizettünk.
Sajnos még nagyon sokáig tudnám sorolni, és tudom, nem vagyok egyedül. Az ilyen és ehhez hasonló esetek gyakran szóba kerülnek, amikor este egy sör mellett ismerkedünk a többi utazóval. Vagy az, hogy miért áll mindenhol szemét az utcákon. Vagy hogy milyen sorsuk van itt az állatoknak. És a gyerekmunka, meg a szociális juttatások teljes hiánya.



Azt hiszem, a legtöbb probléma visszavezethető a kötelező és ingyenes oktatás teljes hiányára. Talán jobban meg tudnák becsülni az értékeiket, ha mindenki számára elérhető dolog lenne beülni az iskolapadba. Talán nem kaparnák bele az egyedülálló falfestményekbe a nevüket. Talán nem állna még a Taj Mahal gyönyörű kertjében is a kukák körül (!) a szemét, és kevesebb lenne az üres tekintetű, 5 rupiát kéregető gyerek az utcákon. Talán szappannal mosnának kezet, és talán elkezdené zavarni őket az utcán, lefedetlenül folyó szennyvíz. És talán mindenki azon igyekezne, hogy az idelátogatók maradéktalanul jól érezzék magukat, és én azt meséljem nektek, hogy a kirándulás fenékig tejfel...

2011. október 29., szombat

Bundi

Tudom, lemaradtam kissé az írogatással, de nagyon intenzív pár napon vagyunk túl. Azt sem igazán tudom, hol kezdjem, de azt azért mindenképpen szeretném elmesélni (hadd vigadjatok), hogy a vonaton Chittorgarhból Bundi felé minden igyekezetem ellenére (nem vagyok egy hullámhosszon a gyerekekkel, és nem is erőltetem a dolgot) sikerült összebarátkoznom egy tíz év körüli kislánnyal, aztán fokozatosan az egész családdal. Kaptunk vagy ötféle sütit (na igen, ezzel még engem is meg lehet győzni), aztán a csajszi kifestette borzasztó fűzöldre a körmeimet. Ráadásul csak a bal kezemen, valamiért ők így hordják. Ehhez még hozzájön, hogy a hegyekben sikerült totál vörösre leégnem - napszemüvegben, szóval most úgy nézek ki, mint egy mosómedve. Mondjuk ezt majd meg lehet csodálni otthon is, a zöld körmeimtől addigra azért megszabadulok.
Nem sok időt terveztünk Bundiban tölteni, két éjszaka helyett végül mégis hármat maradtunk. Hála újdonsült spanyol barátainknak, Alejandronak és Erkunak (vajon hogy írják?), akikkel még Abuban találkoztunk először. Poénos, mert vagy hatszor vettünk búcsút egymástól mindörökre, aztán valahogy mindig újra összefutottunk.


Bárhol, bármit olvastam ezelőtt Bundiról, mindenkinek ugyanaz a dolog volt a legérdekesebb: az elhagyatott erődben garázdálkodó majmok. Ennél fogva aztán nagyon kellemesen csalódtam a palotában, az egykori maharadzsák és feleségeik luxuslakosztályában, amit senki sem emel ki igazán. A királynők termei és néhány további helység is fantasztikus miniatúrákkal van díszítve, jellegzetes helyi stílusban. Elsősorban az uralkodók hölgyeinek életét, másrészt pedig Krisna tetteit ábrázolják. Két dolog fogott meg a legjobban: egyrészt, hogy a főúri hölgyek egyáltalán nem unatkoztak (vizipipát szívtak, alkoholizáltak, lovagoltak és tigrisre vadásztak), másrészt, hogy az indiai istenek mennyire különböznek a keresztény és keresztyén vallás Istenétől, szentjeitől, szent életű alakjaitól. Persze, tisztában voltam vele ezelőtt is, hogy nem sok a közös vonás, de azért jókat vigyorogtunk, hogy milyen vicces lenne, ha Krisnához hasonlóan pl. Péter apostol is ellopkodná a folyóban fürdő hölgyek ruháit, hogy aztán meztelenül kelljen rimánkodniuk neki, hogy visszakaphassák öltözéküket.




Az erődbe induló expedíció is jól indult. Botokkal felfegyverkezve másztunk át a hivatalos instrukcióknak megfelelően a kapuba vágott kis ablakon, és félve merészkedtünk teremről-teremre, hogy mikor látjuk majd meg a majmokat. Talán kettővel találkoztunk, aztán kívül, a fák között még néhánnyal. Mondjuk ekkor kissé összetojtam magamat, mert az egyik elállta (elülte) az utunkat, és amikor a bottal óvatosan megdöngettük mellette a földet, hogy tovább engedjen, három-négy másik a fogát vicsorítva rohant ránk, így inkább visszavonulót fújtunk.


A tervek szerint másnap délelőtt utaztunk volna tovább. A buszra menet összefutottunk Alejandróékkal, akik motrot béreltek, azzal tervezték körbejárni a vidéket. Megbeszéltük, kivel mi történt az elmúlt napokban, aztán indultunk tovább. Már a buszon ültünk, elhelyeztük a csomagjainkat, készítettük a pénzt a jegyre, mikor ekezdtünk rajta siránkozni, hogy milyen jó lett volna még maradni. Hála a döccenőkkel és egyéb akadályokkal teli indiai közlekedésnek, 10 perccel később még mindig nem jártunk messze, így sikerült időben leállítanunk a buszt, és maradnunk még egy kicsit :)
A spanyolokhoz hasonlóan mi is motrot béreltünk, a tapasztalatainkat és a helyi vezetési szokásokat figyelembe véve nagyjából egy Babetta nagyságú valamit. Rhameswarba indultunk vízesést meg templomot nézni. A vízesésben főleg eldobált ruhadarabok voltak, víz nem annyira, a templomban majmok, a papokkal meg épp a spanyoljaink teáztak :) A nap többi részét együtt töltöttük, néztünk naplementét meg söröztünk Diwali alkalmából.




A motrot egy kicsit én is vezettem, bár a rendes forgalomba nem mertem bemenni vele. Elég volt a mellékutakon a kecskéket meg a teheneket kerülgetni.


Még előző nap délután a vendéglátó lányok és édesanyjuk ünnepi ruhákat próbáltak, és megkérték Ádámot, hogy örökítse meg őket, engem meg beöltöztettek rajahstani viseletbe. Meglepő módön kötelező kiegészítő egy csomó műanyag, csillogó villogó karkötő, valószínűleg eredeti kínai gyártmány.
Diwali alkalmából sütiztünk a családdal, sőt, még az otthoni, áldást kérő szertartáson is részt vettünk. Olyan volt, mintha valahol idegenben, ismeretlenekkel ünnepelnénk a Karácsonyt. A lányok elmondása szerint a Diwali Lakshmi istennő (vagy isten?) ünnepe, és a lényege az anyagiakat illető áldáskérés. Kicsit meglepett az információ, főleg, miután tesóm ma ezt írta: 
"Indiai napok vannak Budapesten a Vasarcsarnokban, ebbol az alkalombol megtudtam, mi a diwali: a feny unnepe. A feny vegso gyozelmet unneplik a gonosz felett, 5 napig tarto unnepsorozat, a harmadik napon kint tuzijatekoznak es bent gyertyafenyt gyujtanak minden szobaban."
A tűzijáték stimmel, egész éjjel pufogtattak. Én csak egy csillagszórót mertem meggyújtani (Féltem az ujjaimat, és nap mint nap látom, mennyire törődnek itt a biztonsági előírásokkal.), de az is keményen megköhögtetett, amikor véletlenül belélegeztem a belőle gomolygó sűrű füstöt (!).
Másnap reggel már tényleg szerettünk volna elindulni Pushkarba, de Erkuék újra motorozni készültek, az úticél ezúttal egy másik, 36 m magas vízesés volt Bhimlat mellett. Szerencsére még maradtunk egy fél napot, hogy velülk tarthassunk, Ádámnak ez volt a legnagyobb élménye az eddigi három hét alatt. A víz kristálytiszta, sehol egy ember, lehetett fürödni meg napozni. A nyugalmat csak az zavarta meg, amikor észrevettük a kövek között pihenő kb. 3 m hosszú, alkarnyi vastag kígyót. Mi nem bántottuk, és szerencsére ő sem bántott minket. Gondolom, egy ekkore állat nem csak molylepkét eszik, hanem nagyobb dolgokat is, azokat meg csak ki kell nyiffantani valahogyan - izomerővel vagy méreggel, egykutya, de nem szerettem volna közelebbről megismerkedni vele.



Késődélután végre tényleg továbbindultunk, és most itt vagyunk Pushkarban, kedvenc indiai városomban, immár harmadszor. Egyelőre csak lazulunk, részletek és érdekességek majd legközelebb.

Végezetül pillanatképek az indiai közlekedésről:







2011. október 24., hétfő

Chittorgarh

A kiabrandulas ellenere ma meglepoen szep napot toltottunk Chittorgarhban. Tegnap szerencsere koran sikerult elaludni, ma meg koran elindulni, igy nem kellett sokat elveznem a minden hangulatot mellozo hotelunk vendegszeretetet. 
Riksaval mentunk fel az erodhoz, es azzal is jartuk korbe - ez a legnagyobb Rajahstanban, a teruleten van vagy 130 kisebb-nagyobb templom meg egyebek: tornyok, palotak, tavak, templomok, majmok meg malacok (szimbiozisban). Megkostoltunk valami fura gyumolcsot is, amit elsore articsokanak neztem, csodalkoztam is eleget :)





Bocsi, hogy ma melloztem az ekezeteket, de a szallasadonk lanyanak geperol irok, es nem akartam belekutyulni a beallitasokba.  Idokozben atcuccoltunk Bundiba, ami mar elsore is regenybe illik. Kiplinget is megihlette, itt irta a Dzsungel konyvet, a majomvarost az itteni elhagyatott palota ihlette, amit holnap fogunk megnezni. Egyelore nagyon jok a benyomasok, nagyjabol 3 EUR-ert lakunk egy kedves csaladnal. Mivel holnaputan Diwali (sajnos nem tudom, mi a lenyege, de a felhajtas nagyjabol akkora, mint nalunk Karacsonykor), igy a konyhaban surgolodnek egesz nap, es kaptunk finom sutit vacsora utan :)

2011. október 23., vasárnap

Udaipur, Ranakhpur, Kumbalgarh, Mount Abu

Tegnap végülis rövidkét írtam csak a betervezett kisregény helyett, mert délután még elmentünk csónakázni,  naplementét néztünk egy szikla tetejéről, az estét meg egy igazán nemzetközi társasággal töltöttük. Képviseltette magát Kína, Franciaország, Spanyolország, Anglia, a mi személyünkben meg Magyarország és Szlovákia egyszerre :) Az angol csaj, Alice kétszer is eltaknyolt naplementére menet meg jövet (elég durva helyeken kapaszkodtunk fölfelé), így szigorúan orvosi célokból nyakára hágtunk a jó kis hazai kajszipálinkáknak - az én mézesem volt a nyerő Ádám méregerősével szemben.




"Meg is számolt Mehemed háromféle tehenet."


Ma nagyjából csak utaztunk, most épp Chittorgarhban vagyunk, ami a Mewar dinasztia (a világ legrégebbi uralkodócsaládja) székhelye volt, mielőtt II. Udai Singh maharadzsa a moghulok elől menekülve megalapította volna Udaipurt - holnap megyünk megnézni az erődöt.

Elképzelni sem lehetne nagyobb különbséget a két hely között: Udaipur, ahol Shimlát követően jártunk, a Lonely Planet és egyebek szerint India legromantikusabb városa, Chittor meg szerintem a lehető legkiábrándítóbb. Por, szemét, randa épületek, sehol egy fasza kis étterem, bár, park, vagy teszemazt, egy turista. Már többekkel megtárgyaltuk sörözés közben, hogy a legtöbb országgal ellentétben (legalábbis ami eddigi csekély tapasztalataimat illeti) a turisták (korlátozott mennyiségben) egyáltalán nem ártanak Indiának. Pl. a helyiek piacai vetekednek a legutolsó árus portékájával a komáromi vásárcsarnokban, csupa műanyag fos az egész. Szegény kínai srácnak is mondtam tegnap este, hogy "Usually it's just Chinese crap." Általában nem nagyon fogta az adást, szóval remélem, nem sikerült vérig sértenem. Már megint nagy volt a pofám, tudom.

Udaipur viszont tényleg gyönyörű. Szuper szállásunk volt, a teraszról és a balkonunkról a tóra és az este kivilágított palotára láttunk. És nem utolsó sorban meg kell dicsérnem az Aravali kórházat, ahogy udaipuri tartózkodásunk egy részét töltöttem. Nem volt olyan tutisan felszerelt, mint a jaipuri, amit tavaly Ádám tesztelt le, de én voltam az első számú attrakció, a bent töltött 12 ára alatt vagy 20-25 különböző nővér, orvos és egyéb alkalmazott fordult meg a szobámban. Szerencsére nem volt semmi komoly bajom (remélem, egyetlen családtagom sem kapott szívrohamot az előző pár sor olvasása közben), csak nem sikerült teljesen kihevernem a Himachal Pradeshben összeszedett fertőzést, hiába volt a magunkkal vitt mindenható orvosság. Nagyjából hat infúzió után sikerült összekapnom magam, és mire eszembe jutott, hogy lefényképezzem a kezemet, már kiszerelték belőle a csöveket, anélkül meg nem túl érdekes a mancsom. Szóval íme néhány fotó a városról, szerintem mindenkinek jobban fog tetszeni, mint az én kórházi élményeim. Ja, és anyunak lécci ne szóljatok, szerintem nem aludna többet, amíg haza nem érünk :)




Udaipurból elugrottunk egy egynapos kirándulásra Kumbalgharba és Ranakhpurba. Az első Rajasthan stratégiailag legfontosabb erődje, Mewar (Udaipur, Chittor) és Marwar (Jaipur, Jodhpur) határán, a másik helyen pedig jain templomokat néztünk meg.






Csak hogy érezzétek a helyzet súlyát, nagyjából két óra hosszat tartott, mire megküzdöttem a helyi internettel meg számítógépekkel. Na megyünk butulni kicsit, biztos megint valami szuper filmet adnak az indiai HBO-n.

Állatságok meg egyebek

Ma láttam krokodilt! Élőben, igazit, nem rácsok mögött. Egy tó partján napozott (vagy óvatlan turistákra lesett?). A füle botját se mozdította, nagyjából 10-15 m távolságból figyeltük az öböl túloldaláról. 
Mt. Abuban vagyunk, Rajahstanban, ami egy zsákutca, és nincs túl sok látnivaló, de az itt töltött másfél nap egyelőre nagyon tetszik. Tegnap megnéztük a jain Dilwara templomokat, fénykép sajnos nincs, mivel a cipőnkön és egyéb bőr cuccainkon, ételen, italon kívül sem mobilt, sem fényképezőgépet nem szabadott bevinni. Nagy kár, mert leesett az állunk a márványból faragott oszlopok és kupolák előtt (alatt), de a wikin úgyis jobb képek vannak, mint amiket én készítettem volna az új, pici kis gépünkkel meg az én korlátozott képességeimmel. Még nem említettem, de voltunk olyan ügyesek, hogy otthon felejtettük a fényképezőgép aksijának a töltőjét, így most cipeljük a bazi nagy masinát fölöslegesen. No comment, tudom, jellemző... 


A mai túrán a környező hegyekben a krokkuszon kívül még láttunk egy rákot, majmokat, kígyóbőrt meg medveszart.

2011. október 21., péntek

Meleg és puha

Szarügy.
Nem, nem csesztem el a helyesírást, szó szerint gondolom. Tegnapelőtt este netezésből hazafelé menet sikerült beletrafálnom egy jó nagy kupacba. Pedig emeltem a lábam, igazán, Ádám mondta is aztán, hogy azt hittem, átléped, kicsim, de úgy látszik, rosszul saccoltam meg a mennyiséget... Fél szemmel ugyan az aknamezőt figyeltem, másik szemmel meg a hídon korzózó teheneket, de ahelyett, hogy elegánsan átszökelltem volna a lepény fölött, egyenesem sikerült belerúgnom. Nemcsak a szandálom talpára, de szerintem még a körmöm alá is került. Sikítva szaladtam vissza a szállásig, aztán fél lábbal ugráltam föl az emeletre, hogy ne hagyjak nyomokat magam után. Szappan, fertőtlenítő, meleg víz massziv mennyiségben, de még mindig kísért az emlék :)


Az igazi vicc az, hogy tegnap este újra megcsináltam, ma meg sikerült belecsobbannom egy eleggé gyanús illatú tócsába.

Hogy végre már valami kirándulásos téma is legyen az elméletileg utazásokról szóló blogomban, ne csak nyavalygás meg kaka, föltöltök pár képet az elmúlt két hétről, mert részletesen leírni már biztos nem fogom.

AMRITSAR


Épp biciklis riksán utazunk. A fényképeszkedés után még fölszállt mellénk a sofőrünk harmadiknak. Ha már szóba került a fickó, hát leírom, hogyan sikerült szert tennünk rá kerek 10 (!) napra, vagyis bedőlnünk a lehető legelterjedtebb átverésnek: a fáradt és kimerült turista megérkezik a büdös, kaotikus, európai szemmel hihetetlenül zsúfolt és kiismerhetetlen fővárosba, mire segítőkész taxisok rohanják meg, hogy útbaigazíthassák a legjobb, legolcsóbb utazási irodába, ahol aztán elmesélik, hogy épp hatalmas ünnep van (sosem lehet megcáfolni, rengeteg a mindenféle vallási meg egyéb fesztivál, ráadásul még változik is a pontos időpont minden évben), és napokra előre foglalt az összes vonatjegy. Amritsarba is. Meg Dharamsalába is. Meg Shimlába is. Agrába is. Igen, persze, mindenhova... Viszont nagyszerű lehetőségként felkínálják ilyenkor az autóbérlést, hogy ne kelljen napokig Delhiben rostokolni. 
Tudom, marha  átlátszó, de már majdnem elaludtunk ülve, így szegődött ideiglenes útitársként hozzánk Bhagirat. Ja, és hogy miért nem lehet vonatjegyet venni egyszerűen az állomáson? Fogalmam sincs, de egyszerűen nem működik, külföldiként előre kell jegyet foglalni, a hivatalos weboldal viszont csak indiai bankkártyát fogad el. Ki van találva nagyon.


A Jallianwala Bagh mészárlás helyszínén. A fehér festék a golyónyomokat jelöli a falban.


Az Arany Templom, a szikhek legszentebb helye. Na itt tényleg sikerült beleszaladnuk egy ünnepségbe, az aktuális guru épp szülinapot ünnepelt, így az átlagos 40-50 ezernél jóval többen vettek részt a szertartáson és üldögéltek a tó partján. Bent nem volt gond, de mikor kifelé próbáltunk haladni, eléggé összetojtam magam a tömegben, egy Metallica-koncert kutya füle ehhez a csődülethez meg nyomakodáshoz képest.


Esti zászlólevonás a határon Pakisztán és India között. Sajnos nem tudom elforgatni a képet, tessék örvendezni, hogy egyáltalán van türelmem föltöltögetni őket. A kakisat még tegnap raktam föl, csak aztán kiesett az áram, a többit meg az elmúlt másfél óra alatt.

DHARAMSALA




Nagyjából 2900 m magasan. Majd' kiszakadt a tüdőm, mire fölértünk, de megcsináltam! 


Szerzetesek a kolostorban, ahol jelenleg a Dalai Láma él. Dharamsalában végül a tervezettnél tovább maradtunk, mert egy ideig az ágyat nyomtam (csak képletesen, igazából szinte végig a WC-n ültem), mert egy kedves üzletember fertőzött vizet adott el nekem. Csak 3/4 liter után vettem észre, hogy más a kupak színe, mint a többi ugyanolyan márkájú ásványvízé. A fickó 20 rupiát (nagyjából 12 centet) keresett rajtam.

MASROOR


Kőtemplom, ha jól emlékszem, a 10. századból. A tetejére is fölmásztunk :)

SHIMLA


Jakháton Shimla mellett a hegyekben. A ma leginkább Aspenre hajazó, túlárazott turistaparadicsom egykor az angolok nyári rezidenciája volt Indiában. 


Lóháton a hegyekben. Bocsi, megint ferde kép... És mára ennyire futotta a türelmemből, holnap (legalábbis úgy tervezem) jelentkezem újra. 

Szóval jó éjt, gyerekek, búcsúzik a füles mára. (Aki tudja, énekelje velem! :)



2011. október 18., kedd

Miért éppen most?

Jó kérdés. Nincs hétfő, nincs elseje, és nincsen születésnapom, sem egyéb fontos időpont. Nem ez az első nagy utazásom, ez a mostani pedig már majdnem két hete tart. Szóval lenne sok jobb időpont nekiállni írkodni valamit. A magyarázat csupán annyi, hogy lusta vagyok és állandóan mindent halogatok. Majd reggel. Majd este. Majd legközelebb. Biztos ezért nem lett belőlem sok minden, ami szerettem volna lenni (pl. űrhajós). Szóval legalább ennek nekiállok most rögtön. Aztán a végén lehet, hogy még nyelvtanfolyamra is beiratkozom egyszer, hogy nekiállok újra sportolni, vagy hogy legalább végre kivasalok :)
Pedig tavaly nagyon lelkes voltam, és a háromhetes hátizsákos utazáson nemcsak Spiró Fogságát cipeltem teljesen fölöslegesen (ami van vagy másfél kiló, és egyébként melegen ajánlom mindenkinek), hanem a gyönyörű, keménytáblás naplómat is. Az előbbiből egy oldalat sem olvastam el, de az utóbbit legalább néha kinyitottam. Nagyjából háromszor írtam bele, aztán mindig akadt valami érdekesebb.
Na most épp volt egy áramszünet, még jó, hogy előre szóltak :) Mondjuk kíváncsi lennék, hogy a bácsi honnan tudta. Most körbejár a kávézóban, csengettyűzik, füstöl, és valami laza indiai zenét hallgatunk. Eredetileg egy tavalyi Taj Mahal-os, tesómos meg ádámos képet szerettem volna ide betenni, hogy legyen valami illusztráció, de aztán meggondoltam magam. A villanyszerelő srácot ebédidőben kaptam le, szintén áramszünetben. Biztonsági intézkedésként később még fölhúzott egy vastag, sárga gumikesztyűt.




Hát mára ennyi, majd meglátjuk, mikor írok legközelebb. És csak hogy tudjátok: nem nektek írok, magamnak írok. Mindig minden akkor romlik el, amikor túl sokat gondolok másokra: novellák, gyöngyök, stb. Szóval csinálom a magam örömére, ti meg esetlegesen örüljetek, ha tetszik. Lehet, hogy úgyis pár nap múlva abbahagyom :)