2012. december 31., hétfő

Rabat

Ketten a tesómmal hihetetlenül effektíven tudunk utazni: nagyjából egyre jár az agyunk, ugyanazokat a nevezetességeket tartjuk fontosnak, és nincs nagyobb vita akkor sem, ha valamit ki kell húzni a kívánságlistáról. Ebédidőben nincs nyűgölődés, ha csak egy-két müzliszeletre van idő, ugyanakkor kényelmesen le tudunk lassulni, ha úgy hozza az alkalom. A marokkói két hétből az első, amikor a korszerű nagyvárosokat jártuk sorra, hangulat híján sietősre sikeredett. Casablancát fél nap alatt letudtuk, így aznap még maradt idő Rabat megismerésére is. 
Az aktuális főváros Casától egy órai vonatútra, az óceán partján található. Ami itt újra meglepett, holott már az előző helyen is tapasztaltam, az a tisztaság. És nem csak az indiai utcákhoz szokott szememnek esett jól a tisztára söpört járda és a világos, tágas vasútállomás: mindez Európához képest is rendezettnek, gondozottnak tűnt. 


Szállásunkat a Lonely Planet alapján választottuk: a Hotel Dorhmi jó helyen, tisztességes áron, kicsi, de kellemes szobákkal várt minket. Ugyanakkor az eddig Bibliaként bálványozott útikönyvsorozatot legközelebbi kirándulásunk során másra cserélem: míg Indiában tényleg hasznát vettük, és úgy éreztem, valóban nekem szól, az újabb kiadások már más célcsoportra élesítenek: a gyerekekkel utazó, igényes és nálunk jóval tehetősebb családokra. 
A Dorhmitól nagyjából két köpésnyire, a régi városfalba építve található az El-Bahia étterem. Bár csak néhány órát és egy éjszakát töltöttünk Rabatban, ez a hely a törzshelyünk lett: az ebéd, vacsora, és a reggeli során is leteszteltük. Az avokádós és a gyümölcsös koktél is megér egy-egy misét  (Bismillah!), és az expedíció húsevő tagja szerint a grillhal sem kutya. Ugyanakkor vegetariánusként sem az El-Bahia, sem Marokkó nem nyújtott túl sokat gasztrotéren. A zöldséges kuszkusz / zöldséges tagine választék két hétre meglehetősen gyér felhozatal. Egyébként itt kezdük tudatosítani, hogy Marokkóban ételt rendelni (vagy bármiben megegyezni) francia nyelvtudás nélkül enyhén szólva nem könnyű.



Rabatban három helyre érdemes ellátogatni: az erődbe az óvárossal, a Hassan toronyba a jelenlegi kirány felmenőinek mauzóleumával és a római-középkori romegyvelegbe, a Chellahba. Utóbbit majdnem kihagytuk - kár lett volna. 
A középkorban épült Kasbah nemcsak a turistákat vonzza: óceánra néző oldalán jónéhány helyi fiatal ad találkát egymásnak: fiúk és lányok, kettesben, gardedám nélkül. A szörfözőket nézik, meg a hullámokat, ahogyan mi is. Andalognak körülöttünk az Andalúz Kertben is - ahol mi a teknőst simogatjuk, meg a macskákat próbáljuk megszámolni. Később fezi vezetőnk árulta el, a moszlimok miért szeretik a vernyákoló-doromboló szőrkupacokat: ahol macska van, onnan eltávoznak a rossz szellemek. 



Háttérben az uzsonna.


Az erődből a toronyhoz taxit fogni nem volt olyan egyszerű, mint azt gondoltuk: még jó, hogy itt a hangsúly a helykihasználáson van, így a nagyjából egy irányba igyekvő utasok szívesen megosztanak egy autót. A taxióra duplán fut, nincs félreértés. 
A Hasszán-torony az egykori tervek szerint az arab világ második legnagyobb mecsetjének minaretjeként szolgált volna - az aktuális szultán sajnos nem érte meg a grandiózus terv befejezését, a soron következőnek pedig, úgy látszik, nem volt szívügye a projekt. A csonkán maradt tornyot és mecsetet a 18. században ennek tetejébe tűzvész is súlytotta, jelenleg csak magányos oszlopok jelzik a soha be nem fejezett mecset hatalmasnak szánt méreteit. 


Csak jelzésértékűek a római korból fennmaradt épületrészletek is, amik néhány középkori mohamedán részlettel kiegészülve naccerű terepet biztosítanak egy kis alkonyati sétálgatáshoz meg egy kis merengéshez, hogy pontosan hova tűnnek télre a gólyák. Azok ugyanis, amik a Chellah minaretjének és fáinak tetejében fészkelnek, nem a tőlünk délre húzó szárnyasok. A marokkóiak egész évben itt fészkelnek, a helyiek pedig nagy szemeket meresztenek, amikor bizonygatjuk, hogy nyáron ezek nálunk lebzselnek. A wiki megmondja a tutit: a mieink tényleg máshová utaznak telente. 




Elindulásunk előtt forrongtak az indulatok: Líbiában túlbuzgó milicisták meggyilkolták az amerikai nagykövetet, az arab világban több helyütt tüntettek. Az egyetlen esemény, amit megéltünk, és megeshet, hogy kapcsolatban volt ezzel a szomorú történettel, egy békésnek látszó, de nagyra nőtt utcai felvonulás volt Rabat utcáin, amit a taxiból láttunk. 

2012. december 30., vasárnap

Lisszabon, Casablanca

Az utolsókat rúgó idei év több dologban bővelkedett: főként munka, stressz és még több munka jutott korlátlanul, de az intenzív hajtást megszakította néhány külföldi út is. A már megörökített Svájc-Franciaország túrát követően Spanyolországban, Lengyelországban és Horvátországban jártunk - ezekről, ha lesz kedvem és időm, majd még firkantok később pár bekezdést. Amit viszont semmiképpen nem szeretnék kihagyni, az Marokkó. 
Ádámom sűrű és számos munkahelyi kötelezettségei folytán itthon ragadt, így a nagytesóval kettesben indultunk útnak. Sokan firtattátok, miért éppen ez az ország: a nagyjából 10-15 végigzongorázott uticél között a repülőjegy kedvező ára döntött :) Persze, nem ártott volna a helyi viszonyokat is összehasonlítanunk, így az első héten dél-kelet ázsiai árakra számítva fizetéskor szívtuk a fogunkat rendesen, de ennek ellenére nagyon örülök, hogy így döntöttünk.
A család konzervatív része rémtörténetekkel és előítéletekkel megpakolva búcsúzott tőlünk, mielőtt ketten csajok egy arab országba indultunk. Bevallom, titokban én is izgultam kicsit, bár nálam az aggodalom főként a soklábúak és a lábatlanok előfordulási arányára irányul utazás előtt. A lábatlanok látványa a rettenthetetlen nagytestvért, a négynél többlábúaké engem rémiszt halálra és hullamerevre - bár ez utóbbit megcáfolja az az eset, mikor Dharamsalában először láttam huntsman pókot, és hiányos öltözékben szaladgálva, sikítozva riasztottam a személyzetet. Tisztában vagyok ezirányú (és mellesleg nagyon sok egyéb) korlátommal, ezért még vagy három éve intenzív kiképzésnek vetettem alá magam: sorra látogattam a pozsonyi kisállatkereskedéseket, megjártam Európa egyik legnagyobb utazó hüllő-, rovar és pókkiállítását, és mindmáig lelkesen bújom a kígyómarást és pókcsípést tárgyaló szakirodalmat. Kötelező menetfelszerelésembe (nyugodtan tessék röhögni, de még a Bakonyba indulva is) bekerült a vákummal operáló méregszívó. Hogy mindez mit sem segít abban, hogy helyreálljon a lelki békém - nem tagadom --- 
Szerettem volna út közben írni, sajnos a technika és a szűkös idő nem engedett. Sok részlet és apró hangulat  biztosan elszállt, de vagy kétezer kép és rengeteg érdekes vagy vicces történet megmaradt. Idén kórházasak és mindenféle más negatívak nincsenek. Egy kivétel akad, egy őrjöngő taxisofőrről szóló. És ez nem Marokkó: ez Nyugat-Európa, Lisszabon, ahol Bécs és Casablanca között egy egyébként nagyon kellemes napot töltöttünk el. 




Villamosok, fehér bor ebédre, aztán néhány órányi nyilvános alvás a tengerparton.

A késődélután továbbinduló repülőgépet anyázva vártuk: bár már egy napja, még Ausztriában becsekkoltunk, a  jegyeink nem egymás mellé szóltak: 7A és 7C, valaki közöttünk ül. A békésen várakozó letušt persze megrohantuk, hogy tegyen az ügyben, ő meg felvilágosított, hogy nem volt agyhalott a reptéri titkárnő: A és C ebben az esetben egymás mellé szól, a B az üres folyosó. És igen, az a néhány ember, aki a közelben lézeng, bizony, mind a 16 a mi gépünkre vár. És nem, nincsenek üres helyek. 


A jegyeket is ellenőrző pilóták nem zárták magukra az ajtót. 

Casablanca (és mint később kiderült, Marokkó nagyobb városainak összes) vasútállomása modernebb és sokkal tisztább a pozsonyiaknál vagy a pestieknél. A Hotel Centralról ugyanez ugyan nem mondható el, de kétes illatú, higiéniájú és erősen túlárazott szobácskáit ellensúlyozza a kedves fogadtatás és a hangulatos reggelizőhelység. A narancslé és a friss, meleg bagett kárpótol a nagyjából hat négyzetméternyi, sötét lyukért és a galambszaros ablakpárkányért. 
A majdnem négymilliós város üzleti negyedébe nem látogattunk el. Az itt töltött fél napot a Hassan II. mecsetre szántuk, ami 1991-re készült el, röpke hat év alatt. A nagysága elképesztő (az ötödik a világon, 25ezer embert fogad be), és idegenvezetőnk elmondása szerint az egyik legmodernebb is. Titánium kapujai rozsdamentesek, gyönyörűen díszített mennyezete gombnyomással nyitható. Részben a tenger fölé nyúlik, hiszen megírta a Korán: "az Ő trónusa a vizeken vala." Nemcsak imaterem és mosakodóhelység, de egy teljes (ugyan még nem használható) hammam, valamint múzeum, könyvtár és közösségi rész is tartozik hozzá. Az, hogy vezetőnk egy több nyelven beszélő, művelt, fiatal arab lány, meglepett - később már nem csodálkoztunk el az ilyesmin - Marokkó nem Szaúd-Arábia.







2012. december 16., vasárnap

India nagy kaland. Taj Mahal, Himalája, Goa, radzsasztáni erődök és paloták, többszáz éves templomok Hampiban. Elefántok, kobrák, krokodilok, majmok és tevék. Curry és masala ebédre-vacsorára, kókusztej és kesupálinka az óceán partján, holdfényben, pálmák alatt. Amikor barátnőm azt kérdezte, ajánlanám-e, hogy odalátogasson pihenni, mégis azt mondtam, nem igazán.

A tavalyi nagy kirándulásról szóló utolsó bejegyzések kissé szájhúzósra sikeredtek. Voltam beteg (többször), kétszer voltam kórházban, életemben először kaptam infúziót (és utána gyakorlásképp még nagyjából 12-szer). Átvertek, lehúztak, hülyének néztek számtalanszor. Az érkezés utáni eufória, amikor még csendesen azt bizonygattam magamnak, hogy biztosan rosszul emlékszem az árakra, és a tuk-tukolás ezen a szakaszon tényleg 300 rupiába kerül, nem 50-be, gyorsan kopott.

Annak ellenére, hogy az egyik pozsonyi kórház egzotikus betegségekkel foglalkozó szakorvosa értetlenkedve kérdezte, mit lehet egy ilyen országban csinálni, én szeretném valamikor újra látni a hegyeket Dharamsalában, a majmokat a jaipuri Galta Mandirban, lecsutakolni Babut, a Virapuksha templom áldásosztó ormányosát. És van  rengeteg más, ami még várat magára: Orissza naptemploma, Assam teaültetvényei, Ladakh buddhista kolostorai, Kerala csatornái és pálmafái. Élményeket, tapasztalatot, energiát gyűjtök majd az itthon átvészelt hétköznapokra, de előre tudom, hogy pihenni nem fogok.




2012. július 16., hétfő

Genf, La Gruyere, Annecy - Franciaország és Svájc

A Higgs-bigyó nálunk gyakori téma. Nemcsak a nemrég történt bejelentés kapcsán, és nem csupán amiatt, hogy Ádámom néhány sör után intenzív fejtágításba kezd tetszőleges asztaltársaságokban részecskefizikáról, csillagászatról, neonokról és müonokról. Az első számú kapcsolódási pont a családban Kispityu néven futó unokatestvér, aki jelenleg a CERN dolgozója, és akit februárban volt szerencsénk meglátogatni franciaországi otthonában és svájci munkahelyén. Pityu mondjuk szerintem akár utazásszervező is lehetne, szuper programot állított nekünk össze erre a néhány napra. Pl. sikerült magyar nyelvű vezetést intéznie, és nemcsak a látogatóközpontba vitt el bennünket, hanem az egyik legnagyobb detektort, a CMS-t is megnézhettük. A magyar nyelvű magyarázat piszkosul jól jött, a fizikaórák már tényleg régen voltak, bár mondjuk ezt a témát akkoriban még túlzottan lelkiismeretes tanárunk sem boncolgatta (Hey, Joe!). Vagy csak akkor se figyeltem, ezért nem emlékszem--- Azon már elgondolkoztam közben, lesz-e vajon közvetlen hatása kicsi és jelentéktelen életemre a világrengető felfedezésnek: IGEN. Biztos, hogy ezt Sheldon Cooper nem hagyja majd szó nélkül. 

Számítógép-hálózat adatátvitel közben.

A csoportképen sajnos elmosódtam. Így csak külön: én sisakban...

... és a CMS. Itt is tévedtem: úgy képzeltem, a cső metrófolyosó átmérőjű. Persze, minek lenne, a  szubatomi részecskék nyavalyásul kicsik. Egy csomó ideig észre se vették őket.

A CERN történetében egy fekete nap, amikor a rosszul bekötött vezeték miatt a rendszer kissé túlpörgött. Az akkor tönkrevágott csöveken ülve fényképezkednek a mit sem sejtő turisták.

Az LHC-s körutat Pityu barátaival abszolváltuk. Mindannyian egyetemisták, jelenleg a kutatóintézet alkalmazottai, és jajdenagyon más problémáik vannak, mint nekünk voltak megboldogult diákkorunkban. Én pl. annak idején pár hónapig azon törtem a fejem, hogyan lehet megélni egy román nagyvárosban havi potom kétmillió-néhányszázezer lejből. A válasz: nehezen, a nagyjából napi másfél eurónak megfelelő összeg még ott is kevés. 

Genfben tényleg órából, bankból és zsebkésből van a legtöbb. Örülök, hogy jártam ott, de eufóriát inkább éreztem India kétes higiéniájú utcáin, mint ebben a korrekt, tiszta és steril városban. 

 A taposóaknák áldozatainak emlékére. Háttérben az ENSZ épülete, a parkban Ghandiji. Sajnos az egyébként tájékozott vezetőnk nem tudta, vajon folytak-e itt is tárgyalások annak idején Anglia és India / Pakisztán között.

Valamiért úgy képzeltem, hogy az Egyesült Nemzetek Szövetsége hipermodern épületekben székel, termeik a legmodernebb technikával vannak fölszerelve. Hát, nem így van, egy része a 20-as évekből, a többi a század második feléből származik, a felújítás ráférne kívül-belül.
A Vörös Kereszt épülete. Pont, mint a Civiben.

A Genfi tó. A Balaton után Közép-Európa második legnagyobb természetes tava. A különbség csak 14 km2, meg a lehetőség, hogy az ember összefut Schumival, aki a tó partján lakik.

A szökőkúthoz vezető jeges mólon egyensúlyozva biztos voltam benne, hogy meg fogok mártózni a vízben. Szerencsére nem így történt.

A reformáció genfi emlékműve előtt. 

Második napunkon újabb helyi specialitásokkal kerültünk közelebbi kapcsolatba: csoki, sajt és Giger. Az első két múzeum erősen gyerekekre belőve, a harmadik kimondottan nem :)

Csokigyár. Láttunk umpalumpát.

És ettünk ingyencsokit.

A sajtgyár előcsarnokában. Attila fej. 

Már túl vagyunk a hatalmas hógolyóháborún. Most tél van és csend és hó és halál. 

Az álmos, középkorból ittragadt városka (La Gruyere) a Giger-múzeum miatt is érdekes.

Harkonnen-székek, a 8. utas és biomechanoidok. Kívül ezek az izék köszöntenek. 

Az eredeti terv szerint utolsó napunkon Chamonixba autóztunk volna el, majd itt felfogaskerekűztünk volna 3900 m magasra, hogy jól megnézzük a Mont Blancot. A ködös idő miatt borult a terv, helyette Annecy francia kisvárosban jártunk. Középkori vár, almaevő madarak, tó, flambírozott palacsinta. Másnap még egy kicsit CERN, majd Genf, Budapest és Moson.