2013. február 21., csütörtök

Marrakesh - Shop until you drop!

Reggel az előző napi incidens ellenére vállaltuk a kockázatot, és kimerészkedtünk a városba. A vérszomjas tízéveseket messze kikerültük, és a szállásunkat körülvevő labirintusból kiérve teljesen véletlenül először a bazár felé vettük az irányt. Az üzletek, árusok Marokkóban tematikusan osztódnak: külön részbe, "souqba " tömörülnek pl. a bőrművesek, külön a lámpakészítők vagy a textilfestők. Praktikus ez így: mikor pl. piros papucsot kerestünk a Fezben szerzett piros táskához, csak egy utcát kellett bejárni. Sőt, tulajdonképpen elég lett volna az a bolt is, ahol a Nagytesó lábáról lekapták a cipőt, hogy végigszaladják vele a környéket, és házhoz hozzák a megfelelő méretet. Vagy 15 percbe telt, de az előzőleg meglátogatott minimum 20 cipészműhely után már épp kételkedni kezdtünk a 37-es meggyszínű lábbeli létezésében, amikor végre megszereztük a régen óhajtott darabot.
Első indiai utunk alkalmával szégyenlősen húzódoztam az alkudozástól, de számtalan többé-kevésbé eredményes próbálkozás után mostanra sokat fejlődött a stratégiám. A színesre festett bőrdarabok esetében ugyan nem jártam sikerrel (pedig milyen jól szuperálnának a hímzett ékszereim hátoldalán), de ahogy a nr. 1 és a nr. 2 indiai kiruccanás nalkalmával, végül most is be kellett szereznem egy plusz táskát az újonnan összeharácsolt cuccok hazaszállítására. A bőröndős srác kitartóan próbálkozott, hogy meggyőzzön róla, egy szinte igazi Louis Vuitton szatyorra van égető szükségem, de ellenálltam a a kísértésnek.


- Give me a nice price, no rich Russian tourist price, please! It is too much, too much, give me a nice Berber price, please!
- Why, are you Berber?
- Yes, Berber in heart! :)

A kofák is bővelkednek agyafúrt hadműveletekben: annak ellenére, hogy addig még senkinek sem sikerült eltalálni, honnan jöttünk (Általában Angliára vagy Lengyelországra tippeltek.), egyikük mégis beletrafált. Örvendeztünk egy-két percet, aztán sétáltunk tovább. A többiek már azzal fogadtak: "Where are you from? Hungary?" 
Nemcsak pizsiszerű ruhaneműket (amiknek egyébként rengeteg változata van, lezser is meg elegánsra hajazó), báránygapjút és argan olajat lehet venni a számtalan marrakeschi boltocskában, de különböző élő és egykor eleven állatságokat is kapni. Kalitkákból pislogó kaméleonokat akár egy fűszerboltban is be lehet szerezni, de akkor sem kell sokáig keresgélni, ha strucctojásra, preparált madárlábra vagy teknősbékára, esetleg kiszárított patkánykoponyára vágyik az ember. A felhasználási lehetőségek köre igazán sokrétű: alapanyag fekete és fehér mágiához, szerencseamulett és dekoráció is kerülhet ki innen.



Bolyongás közben a lámpaszekcióba is elvetődtünk, a sok tucatárus között egy eldugott kis udvarba is bekukkantva. A félreeső helyen a szakma krémje kínálta a portékáját: csurgattuk a nyálunk, ők meg sorra mutogatták a szebbnél szebb búrákat. Mivel otthon már lassan két éve szomorkodtak a csupasz villanykörték a plafon közepén, türelmesen és nagyon elszántan nekiültem alkudni egy pohár erős mentatea mellett. Kissé sajnos elszámoltam a lehetőségeket: maximálisan barátságos hangulatban, de végül üres kézzel távoztunk, és kicsivel később a szomszéd utcában vettem kevésbé szépen és aprólékosan kidolgozottakat. A Nagytesó eddigre viszont szívta a fogát, az ebédlőjükbe beleképzelt kerek, stilizált liliomokkal díszített asztali lámpa után ácsingózva. Ilyen vagy legalább hasonló a pórnépnek szánt áru között nem akadt, a nagymesterek udvarába viszont hiába próbáltunk visszatalálni további másfél napon keresztül. A bazárt bejártuk vagy negyvenötször oda-vissza, nem találtuk meg a letérőt, a konkurens árusok pedig nem voltak túl segítőkészek. Nagyon sokára az egyik végre megszánt minket, hogy a Tesó könnyíthessen egy nagyot a pénztárcáján és helyreálljon a lelki béke.



2013. február 20., szerda

Marrakesh - megérkezünk

Amikor hat órányi zötykölődés után Marrakeshben lekászálódtunk a buszról, el sem tudtam képzelni, mennyire piszkosul jól telik majd a következő néhány nap. Pedig nem indult annyira felhőtlenül a dolog: a hektikus Djeema El-Fnán átvágva szereztünk egy kissrácot, hogy mutassa az utat az esti érkezés miatt előre lefoglalt szálláshelyünkig. A Riad Al Karamáról ugyanis a segítőkész személyzeten, a hangulatos berendezésen és egyéb szuperlatívokon kívül még egy dologban egyeztek meg a kommentelők: hogy nem egyszerű megtalálni. 
A kisfickó előre szaladozva integetett, hogy kövessük. A környék enyhén szólva nem volt bizalomgerjesztő: egyre kevesebb járókelő, szűk utcák, alacsony kapualjak. Mikor a halbolt utáni sarkon, az eldobott koszos matrac után balra fordultunk, már ketten voltak a kísérőink. Épp elkönyveltem, hogy valószínűleg megválok a fényképezőgépemtől és a pénztárcámtól, amikor egy csengő nélküli, középkori stílusú vas kopogtatóval felszerelt ajtóra mutattak: helyben vagyunk. Bezörgettünk, és átadtuk a jutalmat a 10 év körüli gyereknek: a nagyjából 5 perces útmutatásért két eurónak megfelelő dirhamot. (Kb. ennyi volt az órabérem megboldogult gimnazista koromban a komáromi cipőgyárban.) Ajtónyitásig életem leghosszabb 3 perce telt el. Hiába tudtam előre, hogy bármennyit adunk, biztosan nem lesz elég, ennyira agresszív követelőzésre két tízéves irányából nem számítottam. Ellenálltunk ugyan, de a baljóslatú "Holnap találkozunk!" ígéret kapcsán elkönyveltem, hogy én ugyan ki nem teszek a lábam a városba. 
Síráshoz közel és eléggé kétségbeesetten vonultunk be a panzióba. A pánikállapot viszont nem tartott soká: lefoglalt az épület szűk kis udvarán nődögélő banánfa, életem eddigi legkissebb és egyben leggyönyörűbb hotelszobája, a kedves fogadtatás, aztán a mentatea és a mogyoró a tetőteraszon. Azil meggyőzött róla, hogy másnap kitehetem a lábamat a falak közül, nem lesnek ránk vérszomjas kiskorúak a sikátorokban. 
A kissráccal egyébként még összefutottunk: két nappal később széles vigyorral integetett, Marrakesh pedig csak azért nem a legkedvesebb városom, mert nem tudom, Sevillát vagy ezt a helyet szeressem-e a legjobban. 




2013. február 19., kedd

Ouarzazate

Marokkói kiruccanásunk előtt az életben nem hallottam Ouarzazate-ról. A fene gondolta, hogy ebben a kacifántos nevű városban található a világ egyik legnagyobb filmstúdiója, az Atlas Film Corporation (és még pár másik kisebb ezen kívül). A települést egyébként a Szahara kapujának is nevezik, néhányszáz éven keresztül a sivatagban eltikkadt karavánok itt fújták ki magukat, mielőtt tovább indultak északra, hogy átkeljenek az Atlasz hegység magaslatai között húzódó, banditákkal teli völgyeken.
A város maga fakó, poros, nem sok hangulattal megáldva. Kellemes esti sörözgetésre a rekkenő melegben ugyebár vallási okokból az egész országban sehol nincs lehetőség, de egy tányér olivabogyó és egy pohár frissen facsart gyümölcslé általában akad. Hullafáradtan ugyan, de eltipegtünk a térre a városközpontban, hogy az aznapi adagot magunkhoz vegyük. Ouarzazate-i szállásunk, a Hotel Marmar sajnos elég messze, 10-15 perc gyaloglásra található az esti nyüzsi helyszínétől, de egyébként nagyon jó választásnak bizonyult. Barátságos ár, barátságos staff. Modern és tiszta szobák, a miénk ráadásul a belső kis udvarra nyíló ablakkal, így másnap reggel sokáig szuszogtunk zavartalanul, a müezzin kivételesen nem ébresztett hajnali ötkor. Reggelire bagett, Veselá kráva (nem viccelek!), barackjoghurt és mentatea, aztán irány a filmstúdió.


1930-ban már Marlene Dietrich is járt a közelben, de igazán felkapott az Arábiai Lőrinc sikere után lett a környék. Forgatott itt Orson Welles, Ridley Scott, Scorsese és Inarritu, és olyan alkotások is készültek itt, mint A Krisztus utolsó megkísértése, A hegylakó, az Eredet és a Bourne ultimátum. Egy kézműves tárgyakat és szuveníreket árusító boltban a francia tulaj büszkén mutogatta Brad Pittel és Jean-Claude Van Damme-mal közös fényképeit. Az utóbbi években viszont ritkán járt errefelé prominens produkció, és ez nem túl jó hír a nagyrészt statisztálásból éldegélő helyieknek.
Az egyik marmaros recepciós ugyan bizonygatta, hogy a a stúdiókhoz nem járnak taxik, és legjobb lesz, ha a barátja jutányos áron elszállít minket, de mi szerencsére nem hittünk neki. Jutányos áron eltaxiztunk, negyed óra múlva pedig már arra vártunk, hogy csatlakozzon hozzánk vezetőnk, egy 20 év körüli, angolul egészen jól beszélő lány. Sorra  mutogatta a kellékeket és díszleteket: érdekes volt látni, hogy a képernyőn igazinak tűnő házak csak egy festett gipszkarton lapból állnak, vékony falécekkel megtámasztva hátulról, és legyen bár a helyszín Róma, Vaes Dothrak vagy Jeruzsálem, a háttérben mindig az Atlasz hegység látszik.

A mennyei királyság és Quarth.


Tibet - Kundun.

Díszlet a Gladiátorból.

Az unescós Ait Benhaddou kasbah sajnos nem fért bele a programba, ehelyett a Kasbah Taourirt labirintusszerű, de sajnos teljesen üres szobáiban bolyongtunk, ahol pár éve a Prince of Persia című számítógépes játékból készült filmet forgatták. Amatőr módon bedőltünk a bejáratnál lődörgő álguide-oknak, akik azt ígérték, olyan részeket is megmutatnak, amiket egyébként zárva tartanak a turisták előtt. Ilyesmi végül nem akadt, de nagyon jól szórakoztunk a berber gyógyszertár kínálatán, ahova elvezettek: szárított kígyó, befőttes üvegbe töltött sas, kecskefej - az otthon hagyott férjek számára tuti gyógymód.



Délután Marakeschbe buszoztunk tovább. A jónéhány óráig tartó átkelés a High Atlason igazán emlékezetes marad: a mögöttem ülő néni háromszor dobta ki a taccsot, a mellettem ülő Nagytesó pedig indulás után 10 perccel kezdte el szugerálni a zacskót, végül szerencsére szükségtelenül. 









2013. február 16., szombat

Merzoguából Ouarzazate-ba

Bár busszal is megoldható lett volna, sőt, biztosan csak a töredékébe kerül, sivatagi főhadiszállásunkon taxit fogadtunk, hogy átszállítson minket a Szahara és az Atlasz hegység határán található Ouarzazate-ba.  (Ejtsd: Varzazat. És a mekneses cikknél elfelejtettem leírni, de most bepótolom: Vollubilist Oualilinek kell olvasni. Egyértelmű, nem?)
Jónéhány óráig tartott az út, hiszen többször is megálltunk útközben. Első, második és harmadik alkalommal pl. azért, hogy a Rissaniig velünk tartó Hassan tevéinek füvet szerezzünk. Miután potyautasunk teljesítette a küldetést és elbúcsúzott, hogy hosszas alkudozásba kezdjen, nyugat felé vettük az irányt, és szintén Hassannak nevezendő sofőrünkkel elegyedtünk szóba. Akit egyébként valahogyan teljesen máshogy hívnak, de már bemutatkozáskor mondta, tisztában van vele, hogy a külföldieknek meglehetős nehézséget okoz, hogy megjegyezzék és még jól is ejtsék ki az igazi nevét, így aztán inkább maradjunk a Hassannál, az legalább egyszerű. Amíg hullára nem fáradtunk, kellemes társaság volt, szívesen és részletesen beszélt a családjáról és mindenféle marokkói hétköznapi dolgokról.


Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk néhány évig egyetemen tanult, de a magas tandíj miatt sajnos nem szerzett diplomát. Inkább taxisnak állt, hogy hamarabb elfogadható keresete legyen és családot alapíthasson. Egy feleséggel és mindössze két darab gyerekkel rendelkezik. Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk az esküvőn találkozott először jövendőbelijével, és természetesen sehová nem engedi egyedül.

(A fotó még a sivatagból.)

Már Merzougában is megfigyeltük az oázisból a homokdűnék közé benyúló kutak hosszú sorát. Hogy víz hogyan kerül valamennyibe, azt most tudtuk meg, amikor a 300 km hosszan húzódó öntözőrendszert belülről/alulról is megnézhettük. A föld felszíne alatt vagy 10 méterrel egy alagút húzódik, ennek a szellőzőnyílásai a kútfedelek, és ezeken keresztül csurog az összegyűjtött nedvesség a forrástól az öntözendő területekig. A felszínen vezetve nagyon gyorsan elpárologna, hiszen még októberben is 30 fok van. Bár a csatornák már nem mindenhol funkcionálnak, érdekes megnézni a többszáz éves, mécsesekkel megvilágított találmányt.


A saját kocsi mellett nem kényelmi szempontból döntöttünk: Marokkó ugyanis nemcsak kulturális kincsekben bővelkedik, de több nemzeti park és egyéb érdekes természeti látványosság is akad. A legszebbek közé tartoznak azok a völgyek is, amelyek mellett busszal utazva fájdalmasan közel és mégis jóval látótávolságon kívül zötyögtünk volna el. Az első, amelyikbe bekukkantottunk, a Todra Gorge - meredek, helyenként 160 magas sziklafalak között kanyargó sebes sodrású folyócskával, amiről a völgy a nevét kapta. Hogy a híd helyett miért kellett 20 méterrel arrébb mezítláb, térdig a jéghideg vízbe merülve, éles köveken egyensúlyozva átkelni, még magamnak sem tudom megmagyarázni, azt pedig már végképp nem értem, hogy a Nagytesó miért csinálta utánam. Sőt, mire szerencsésen átkelt a zúgón, még vissza is zavartam, hogy megörökítsem a pillanatot :)



A szomszédos Dades Gorge teljesen más jellegű, kevésbé drámai, de meglehetősen egyedi látvány. A helyiek által Monkey Feetnek, azaz Majomtalpaknak nevezett vöröses színű hegyoldali képződmény vulkanikus eredetű. A környező falvak házai és a kasbahk szinte beleolvadnak a környezetbe: ugyanaz az agyag és homok az alapanyaguk, akárcsak a fölénk magasodó kerekded köveknek. Nem sok ugyan a turista, szuvenírárus mégis akad: itt most mi is vásárolunk, az itthon ragadt férjek kapnak egy-egy beduin tőrutánzatot. Persze, a kirándulás hátralévő részében egyelőre még mi kardozunk velük esténként.





Bár a nap nagy részét a autóban szunyókálva és tereferélve töltöttük, délutánra már fáradtak és nyűgösek voltunk, hiába vett nekünk édességet a taxisofőr, amikor  ebédet vásárolt. Talán ez az oka, hogy az Unesco Világörökség részeként nyilvántartott Skoura oázis nem igazán fogott meg. Bár biztosan az is közrejátszik, hogy csak nagyon rövid időre álltunk meg a részben még omladozó, részben már szépen felújított, az 50 dirhamos bankjegyen szereplő kasbah mellett, és sem idő, sem energia nem maradt, hogy az 1000 pálma között kódorogjunk. Sajnos a fák száma évről évre kevesebb, rossz datolyatermés esetén a nélkülöző családok a faanyag eladásával pótolják ki csekélyke jövedelmüket.
A maradék negyven kilométert Ouarzazate-ig ugyan nagyrészt átaludtam, de még láttam útközben Észak-Afrika legnagyobb napelemét és a rózsaszezonban kétségkívül jóillatű, jelenleg kissé száraz és poros Rózsaoázist.



2013. február 10., vasárnap

Merzouga

A Szaharába való kétnapos kirándulásunk igényelt némi előkészületet, hiszen a Fezből érkező busz korán reggel robog be a faluba, a szálláshelyek pedig néhány kilométeres körben szétszórva találhatók. A szokásos stratégia, hogy bejárjuk a legközelebbi négyet-ötöt, aztán valamelyik elfogadható tisztaságú és némi hangulattal is bíró guesthouse-ban megpróbáljuk a lehető legalacsonyabb árat kialkudni, itt nem igazán működött volna, mert valószínűleg elég gyenge lenne az alkupozíciónk, amire 10-15 kilós pakkal, verejtékező homlokkal és a végkimerüléshez közel elvánszorgunk akár csak az elsőig. Így aztán már pár nappal előre e-mailben megegyeztünk "Mr. Hassan"-nal, hogy várni fog minket a buszmegállóban, és terepjárójával elszállít minket a szomszéd faluban, Hassi Labiedban található panziójába. Az Auberge La Source Inn tényleg nem gyalogos távolságra található, sőt, kár lett volna kihagyni, ahogyan a faluba vezető utat (néhány cölöp a homokba fúrva) ignorálva száguldottunk négykerékmeghajtással, nagyokat röhögve, fejünket be-beverve a kocsi tetejébe.


A sárból tapasztott, egyemeletes hotel tipikus helyi építmény. Egyébként nem csak pici házakat, de akár kastélyokat is lehet építeni vályogból. Az eső kevés, homok meg sok van, némi odafigyelés meg időnkénti felújítás mellett néhány száz évet is kitart a konstrukció. A minket szállító busz ugyan meglehetősen modern volt, aludni én mégsem tudtam rajta, így miután Hassan megmutatta nekünk a tetőteraszt, ittunk egy pohár mentateát és megbeszéltük a következő két nap programját, szoba híján a hálózsákomban, a folyosón pihentem ki az utazást. A nagytesó itt tovább bővítette a nyilvános szunyálásaimat dokumentáló fotósorozatát, aztán dél körül gratis kaptunk egy lakosztályt, annak ellenére, hogy az első napra nem kértünk szállást, mert a sivatagban terveztünk éjszakázni. 
A délután csellengéssel telt, bejártuk a falut, aztán kisétáltunk az alig tíz percnyi sétára kezdődő homokdűnék közé. A 150 m magas Erg Chebbit ugyan nem bíruk megmászni (bokáig a homokba merülve nem voltunk túl effektívek), de sokáig bámulásztuk a szomszéd homokdomb tetejéről. A rettegett nyolclábúak és lábatlanok szerencsére elkerültek minket, de találkoztunk egy zöld, egzotikus kinézetű kukaccal meg számtalan szkarabeusszal. Turistából sajnos talán még ennél is több akadt. Ha már untuk a csendet, a kirándulás oficiális indulóját, a KFT Afrika című nótáját nyekeregtük körbe-körbe.




Sötétetés előtt két órával Hassan elszállított minket a teveparkolóba, ahol édesapja, Mohamed várt minket a púposokkal. Reggel ugyan legalább tíz fáradt turista érkezett az Auberge-ba, de aznap csak ketten alkottuk az expedíciót. Tesó először kevesellte, hogy csak egy-másfél órát fogunk tevegelni, de leszállás után legalább ennyi ideig panaszkodott különböző sajgó testrészeket emlegetve. Mohamed, akit magunk között Matula bácsinak hívtunk, kipányvázta a tevéket (Ez nem tűnt túlságosan állatbarátnak, a négylábúak egész éjszaka összekötözött lábbal feküdtek egy helyben.), megmutatta a gunyhót, aztán vacsorát készített, amíg mi a legközelebbi dűne tetejéről lestük a napnyugtát meg a közeli oázist. Átgázoltunk a teveszartengeren, aztán egy pokrócon heverve vártuk a vegetable tagine-t. Gyorsan sötétedett, így Matula bácsi villanyt oltott - néhány km távolságban a legközelebbi településtől -, majd megmutatta a sátor tetejére felszerelt napelemeket. Ezen nagyon jól szórakoztunk - nálunk a napelem szinte státuszszimbólum, ebben az afrikai országban, ahol nagyjából 50 százalék az írni-olvasni nem tudók aránya (elzártabb, hegyi közösségekben 80-90 körül van), pedig még a sivatagi sátor tetejére is jut egy.






Az este aztán felettébb viccesen és egyben tanulságosan alakult: az igyekezet ugyan nem hiányzott, de nyelvi akadály akadt bőven. Ennek ellenére meglehetősen sok információt tudtunk meg a franciául, arabul és berberül társalgó Matula bácsitól. Zsákutcák ugyan akadtak a konverzációban (pl. mire kihámoztuk, h a fatima szó sem nem a zarándokhelyre, sem nem a konkrét női névre utal, hanem egyszerűen azt jelenti: lány, nő, nőnemű, pl. fatima dromedár), de másnap leellenőriztük az újonnan szerzett infókat a család többi tagjánál, és úgy tűnik, egész jól megértettük egymást. 
Az Auberge La Source ugyanis családi vállalkozás, és egy filmbe illő sikersztori: Hassan eredetileg édesapjával együtt köveket gyűjtött a homokban, ezeket árulták a turistákoknak. Később, miután kicsit megtanult angolul, guide-ként dolgozott. Pár év kuporgatás után megvették az első tevét (1000-1500 EUR az ára egy darab pupunak), utána következett a panzió. A gyerekek szinte minden itt dolgoznak: a lányok főznek, takarítanak, Hassan (aki mára már az angolon kívül franciául, arabul, spanyolul, olaszul, németül, portugálul és döcögősen bár, de japánul is megérteti magát) marketingel és fakultatív programokat szervez, a pár évvel fiatalabb Omar a vacsoráról és az esti jó hangulatról gondoskodik. Még iskolába járó öccsük a reggeliért felelős, Matula bácsi pedig a hat tevéről gondoskodik. 
Rövidesen behúzódtunk a gunyhóba. Viharra ugyanis végképp nem számítottunk, és óvatlanul esőkabát nélkül indultunk el a Szaharába. A rozogának tűnő szerkezet szerencsére kitartott, és a velünk együtt fedezékbe siető szkarabeusz sem evett meg minket az éjszaka folyamán.




Másnap reggel kis hercegként pózoltunk a domb tetején, ittunk egy teát, aztán visszazötyögtünk a szállásunkra. Itt már finom reggelivel és újabb nagy adag mentateával vártak, aztán rövidke pihenő és egy gyors zuhany után dzsippel indultunk felfedező útra a környéken. Eredetileg vaciláltunk, kifizessük-e a nem kicsi összeget a túráért, de nagyon örülök, hogy rászántuk magunkat. Hassannal először egy Maliból származó néger családnál álltunk meg. Ugyan épp befejezték rögtönzött koncertjüket egy nagyobb csoportnak, mégis lelkesen álltak neki újra a műsornak, ezúttal csak nekünk. Sőt, az első néhány szám után már invitáltak, táncoljunk velük. Készült ugyan videó, de egyrészt a hangos röhögés elnyomja a zenét, másrészt a békesség és a közjó érdekében ezt inkább megtartom a család és a legszűkebb baráti kör szórakoztatására. Újabb mentatea, 'gyoró és dióbél, aztán indultunk tovább. Relliztünk egy rövidet a néhai Párizs-Dakar útvonal egyik szakaszán, aztán a mindössze 5 km-re húzódó Algériába pislogtunk át egy kilátópontról. Újabb mentatea egy nomád családnál, 10 napos Mekk Elek megcsodálása. Enyhe félreértés: kérdezgettünk, a család azt hitte, a csecsemő érdekel, mi közben meg csak a kecskét vettük észre.



A magas dűnéket a túloldalról kerültük, aztán megálltunk, hogy Hassan vizet húzzon a kapirgáló állatoknak. Egy palackban magunkkal is vittünk belőle, hogy később a homokból kiálló nagy szikladarabokra öntsük. Így jobban előtűntek az egykori tengerfenéken élő csigafélék, általában kicsik, de néhol félméteresek, többnyire hosszúkás házzal. Megtudtuk, hogy a fosszíliákat mintázó mosdó a szobánkban nem holmi hamisítvány, sok egyéb használati tárggyal együtt valódi régészeti leletből készült. Eléggé ambivalens érzés, hogy ennek vajon mennyire örülök, de szemmel láthatóan tényleg rengeteg az alapanyag.


Visszafelé kanyarodtunk a panzió irányába, vonuló tevecsordán keresztül. Nem hiába volt kisherceges a hangulat, az egyik itteni dűne volt a könyből készült valamelyik film háttere, a repülőgép makettjét megőrizték, birkákkal a háttérben fényképezhető.


Délutáni programként fakultatívan újra kisétáltunk a homokdombok közé. Az előző napi többnyire csöndes ücsörgés helyett most egy kicsivel több akcióra vágytunk, de mire kigondoltuk, a falubeli síkölcsönzőktől (mert hogy több is van, és különösen így eső után népszerűek) már messze jártunk. A helyi gyerekek egyik eldobott "szánkóját" szedtük össze, majd némi keresgélés után magunk szerkesztettünk még egyet: csak a homokból kissé kikandikáló öblítős üveget kellett kiásni tíz körömmel, tetejét-alját leválasztani, és középen széthasítani, hogy egy elöl-hátul felkunkorodó műanyag bigyót kapjunk - ugyanolyat, mint amit készen találtunk. Visongva ereszkedtünk a dűne tetejéről, sőt, később oldalra feküdve is legurultunk róla, meg a helyi gyerekekkel versenyeztünk, ki ér le gyorsabban. A szánkóinkat aztán elkönyörögték, de homokból szerintem  legalább egy kilót cipeltünk vissza zsebben, bugyiban, melltartóban, különösen, mert jónéhány dolgot megélt nadrágom itt és most adta fel a szolgálatot fenéktájon.



A tetőn elfogyasztott vacsora után Omarral beszélgettünk, és a csillagokat bámultuk újabb mentatea mellett. Mint később kiderült, nemcsak indiai kajától lehet hasmenést kapni, de a napi két liter mentatea is besegít az emésztésben. De addig még elfogyasztottunk újabb kettőt-hármat a többi szállóvendég társaságában, saját produkciókkal fűszerezett műsoros szórakoztatóest keretében. Tesóm sajnos még nem jött rá, hogy az interaktív részeken úgy lehet fájdalommentesen átesni, ha gyorsan és lehetőleg nem túl komolyan véve az eseményt túllépünk rajta, így a Volt nekem egy kecském című remekmű eléneklésére nagyjából csak 10 perc kérlelés után került sor, így már a produkciót megillető figyelem sem maradt el.
Merzougából másnap reggel, a Hassan által leszerződtetett taxisofőrrel indultunk tovább.


2013. február 9., szombat

Fez

Fezi két-három napunk több szempontból is változást hozott. A modern, nagyvárosos szakasz itt fordult át hagyományosabba, és részünkről a feszengés, távolságtartás, bizalmatlanság is itt engedett fel. Elmaradottabb, de számunkra sokkal szerethetőbb rész következett. Nemcsak az egykori középkori főváros hangulata és barátságos szállásadóink tehetnek róla, hogy innentől kezdve már sötétedés után (értsd: délután hat óra) is kószáltunk erre-arra, sőt, már nem csak a turistákkal álltunk szóba.
Főhadiszállásul a Pension Bathát választottuk: a szoba ugyan kicsi, egyszerű, de tiszta és határozottan kellemes. A csodálatos Bab Bou Jeloudtól (nem használok túl gyakran ilyen elcsépelt és fellengzős jelzőket, szóval ennek itt most súlya van :) csak pár perc sétára található. A Bou Jeloud kapu 20. századi építmény, és a világ egyébként legnagyobb kizárólag gyalogosan megközelíthető városrészét határolja el az újabb kerületektől. Az egyik oldala zöld mozaikkal díszített (az iszlám színe, gyakran a minaretek vagy egyéb, az egyházhoz tartozó épületek is ilyenek),  a másik pedig ennek kék tükörképe, ami magát Fezt jelképezi. Sötétkékek pl. a kerámiatárgyak is, amik az itteni műhelyekben készülnek: tagine-edények, sótartók és miniatűr csempék. Az utóbbiakból később mi is beszereztünk egyet-egyet, miközben épp a szűk utcácskákat jártuk be, és épp nem akartunk venni semmit. Itthon az enyém most söralátétként szolgál.



A falon kívül a zsidó várorészben, a Mellahban jártunk rögtön az első délután. Az eredeti lakosok ugyan már nagyrészt elköltöztek, de hátrahagyták tipikus, faerkélyes házaikat, és a közöttük lapuló, szerény méretű zsinagógát, benne pedig a rituális fürdőt, a mikvét. Megmerülni a víz színe és állaga miatt nagyon nem szerettem volna, remélem, mások sem teszik.



Mivel a Lonely Planet és minden egyéb utazós blog és fórum is melegen ajánlja, hogy a zegzugos medinának lehetőleg egy helyi vezetővel vágjunk neki (A látványosságokat tényleg nem találtuk volna meg magunk, de kóvályogni egyedül is élmény.), a Mellah után elég idő híján aznap inkább már csak a szállásunk melletti szőkőkútnál ücsörögtünk. Ahogy lement a nap, úgy gyűltek össze az esti órákat közösen, a tévé és a számítógép helyett a színes fényekkel megfestett csobogó körül töltő emberek. A félhomálynak köszönhetően naccerűen beolvadtunk, sőt, másnaptól úgy éreztük, hogy ennek már a hétágra sütő nap sem akadálya többé.

Fez óvárosa az Unesco Kulturális Világörökség része. Zegzugos utcácskáin a Bab Bou Jeloudnál "leszerződött" berberünk kalauzolt végig. A nevére sajnos nem emlékszem, és most az sem segít ki, hogy telefonszámával együtt gondosan bejegyezte a jegyzetfüzetembe. Meg az egész arab ABC-t is, de ebből kb. ugyanannyit tudok elolvasni. 








A kaputól indulva végigsétáltunk a tevefejeket, élő csirkéket, kaktuszgyümölcsöt és nagyjából 15 fajta olivabogyót árusító piacon. Berberünk barátjánál mandulát és datolyát kóstoltunk.



Mecset és Korán-iskola. Istennek hála, hitetlenként is látogatható :)



 
Több olyan helyre is bekukkantottunk, ahova egyedül eszünkbe sem jutott volna benézni. Az egyik díszes kapu mögött a fenti szövőüzem működik. Kérésre vagy kéretlenül sivatagi módra betekernek, annak ellenére, hogy előre szóltunk, nem veszünk semmit. Fotóm onnan ugyan nincsen, de egy másik, sokkal kisebb (még nekünk, hobbitméretű embereknek is hajolni kellett) ajtó mögött egy egész kisiskolás osztályt találtunk. Itt mi is tanultunk valamit: Salam alaykum!


Marokkói gyöngybolt.



Néhány utcára jut egy sütöde, ahol az előre bedagasztott tésztát kemencében készre sütik. Az inas ugyan megpróbált némi aprót kunyerálni, de nem járt sikerrel, sőt, vezetőnk sem díjazta az igyekezetét.
 

Eddigre már kiderült, hogy berberünk nem hétköznapi berber. Hol egy kifinomult ízléssel berendezett riád udvarába vezetett minket, ahol szívélyesen eltársalgott a francia, Depardieau-re hajazó (orrozó) tulajjal, hol egy felső kategóriás étterem gyönyörű berendezését mutogatta. Közben kisült, hogy napközben guide, esténként főszakács az étteremben, 15 éven keresztül pedig a királyi család konyháján szorgoskodott. Kitűnően beszél angolul, és nagyon sok háttérinfót is kapunk. Pl. most már azt is tudjuk, mit hordanak a berberek a djellaba alatt (air-condition trousers). Esti munkahelyére szívélyesen meginvitált minket, nagyon barátságos áron, de mivel estére már lefoglaltuk jegyünket a Merzougába induló buszra, sajnos vissza kellett utasítanunk a sokfogásos, tradicionális zenével és táncokkal kísért vacsorát.

Fez legismertebb látványossába a bőrcserző műhely, ami a világ legrégebben működő manufaktúrája. Hogy a feldolgozás folyamata az elmúlt néhány évszázad során nem sokat változott, abban biztos vagyok. A különböző kedves élőlények (kecske, birka, tehén, teve) felső rétegének lehántása után fertőtlenítésre van szükség. A magyarázat szerint rendkívül bőrbarát a technológia: a húscafatokat és egyéb véres maradványokat térdig, néhol combig ammóniában dús, teljesen természetes tehénpisiben állva kell eltávolítani, így tuti az eredmény. Az egyetlen különbség az eredeti munkafolyamathoz képest talán csak annyi, hogy ezer éve valószínűleg még nem osztogattak mentát a bejárat mellett rövid magyarázat kíséretében: "berber gasmask".
 



 

Fezből estefelé indultunk tovább busszal a Szahara legszéle felé, Merzougába. Itthon  már előre összetojtuk magunkat arra gondolva, miféle ósdi közlekedési eszközön zötyögünk majd, de ez eléggé fölösleges volt. Szerintem ugyan nincs olyan 10-12 órás buszút, amit kényelmesnek lehet nevezni, de az SAD-t, úgy látszik, nem olyan nehéz fölülmúlni...