2013. március 24., vasárnap

Mirissa

A Sri Lankára utazók nagy része, bármi is a fő úticél, nagy valószínűséggel megfordul Mirissában, ami a sziget legdélebbre kilógó csücskétől, a Dondra Pointtól nem messze található. A strand tiszta, a víz aránylag nyugodt, a parton kókuszpálmák és éttermek váltják egymást. A legnagyobb attrakció mégsem a fürdőzés vagy a búvárkodás: csak pár tengeri mérföldnyire a szárazföldtől kék bálnák élnek egész évben, és decembertől májusig ámbráscetek vándorolnak a partok mentén.

A Sinharaja Restben megismert svédeknek hála tudtuk, kihez kell fordulni, hogy megleshessük a hatalmas tengeri emlősöket: beszámolójuk és később a saját tapasztalataink is azt mutatták, hogy a Raja and the Whales társaságon kívül mással nem igazán érdemes szóba állni ez ügyben. (A kora reggel kezdődő hajókirándulás előtt egyébként hősiesen és egyértelműen visszautasítottam a felajánlott gyomornyugtató tablettát, fél órával később meg már keservesen bántam az elbizakodottságomat. Úgy látszik, az, hogy nem bírjuk a hajózást, szintén családi tulajdonság, ahogyan az is, hogy nem tudjuk elviselni a magas nyakú pulóvert és hogy nem komáljuk a majmokat.)

Miután fölpakoltak minket a hajó két szintjére (Nekünk már csak alul jutott volna hely, mert az utolsók között érkeztünk, de megkértem pár turistát, hogy húzódjanak összebb, hogy mi is elférjünk. Jól láttunk ugyan mindkét oldalra, de később meg azon morfondíroztam, hogy alul legalább nem kéne célozni, hogy hova landol a reggelire kapott tea meg keksz. A kívánság alapján megsütött tojást - egy vagy két oldalról, kevésbé vagy jobban -, visszautasítottam, de a tízóraira kapott mangó-dinnye-ananász-papaya kombónak nem tudtam ellenállni, így a rosszullét szinte végig kitartott.), egy rövidke előadásban bemutatták az egyes bálnafajtákat, amiket van esélyünk megpillantani, beszéltek a szokásaikról, és arról is, milyen fontos, hogyan, milyen szögben és mekkora távolságra közelítjük meg őket.

Nem kellett sokáig várnunk, felbukkant egy kék bálna ormótlan teste, és szökőkútszerűen levegőt vett. Utána nem sokkal egy másik is csatlakozott hozzá, és néhány percig csendben figyeltük a párost. A staff fegyelmet tartott, és szerencsére nem hangoskodott senki. Mikor azonban a többi hajó is odaért (volt belőlük vagy tizenöt), láthattuk, mire gondolt Joel és Emil Svédországból: míg mi kikapcsolt motorral, nagyjából húsz-harminc méterre a bálnáktól, párhuzamosan mellettük helyezkedtünk el, a többiek egyenesen feléjük hajtva, a lehető legközelebb robogtak hozzájuk, másodpercek alatt elijesztve őket. A farokcsapás jelezte, hogy mélyre merültek, vagyis vagy fél óráig nem jönnek fel újra oxigénért. Bár a bálnák jókorák (A kék bálna a legméretesebb élőlény a Földön.) és kíváncsiak is, a párzási időszakot leszámítva, amikor kockázatos őket megközelíteni, rendkívül félénkek. Szívesen úsznak a hajók közelébe, hogy megnézzék, mi az, de csak biztonságos távolságba engedik magukhoz az embereket.

A mi fotóink sajnos nem igazán sikerültek, a legénység azonban gyönyörű képeket készített a farokuszonyokról és a gejzírszerű szuszogásról. Egy, a bálnákat kutató tudományos társasággal működnek együtt, a megörökített testrészek és a lélegzést kísérő vízsugár egyedenként változó alakja és mérete alapján próbálják meghatározni a Sri Lanka körül élő kék bálnák számát. Sajnos ez egyre csökkenő tendenciát mutat, nem ritkák az élettelenül partra mosott testek, a hajócsavarok által okozott sebekkel borítva.

A két bálna egyike és a hajók túlnyomó többsége kelet felé vette az irányt, mi a másikat követke Galle felé indultunk. Időnként még láthattuk, ahogyan lélegzik, aztán pedig a kikötő felé vettük az irányt.

 

 

Sinharaja

Sri Lanka tizenöt nemzeti parkja közül a legérdekesebb talán a délnyugati részen húzódó Sinharaja esőerdő: a nagyjából ötven méter magasra felnyúló fák alatt rengeteg érdekes állatfaj rejtőzik, közülük sok a világnak csak ezen a részén él. Mivel a Rough Guide marketingszövege úgy hangzik (bár némi kétely ennek kapcsán azért felmerült bennem), mintha minden ágról hatalmas, halálosan veszedelmes mérgeskígyók lógnának, a levelek mögött pedig lépten-nyomon kövér, szőrös tarantulák rejtőznének, nem voltam benne biztos, hogy ez a hely tényleg nekem való. Terveztük hosszasan, hogy majd utánanézünk a neten, mekkora az esélye annak, hogy az élővilág majd a fejemre potyog, de aztán az anyagi helyzetünket oldottuk (A bankomatok egyszerűen megunták a bankkártyáinkat, és bár eddig nem volt gond, mostanában nem akaródzik nekik kiadni sem kisebb, sem nagyobb összeget. Szerencsére mikorra már csak ötszáz rupiánk maradt, megérkezett a családtól a Western Union-os utalás - örök hála nekik!), és nem maradt idő a kutakodásra.

Először buszon ülve, majd tuktukra váltva süvítettünk (a süvítés itt 20/30 km/órát jelent) a nagyjából egy autónyi szélességű, töredezett szélű szerpentineken Deniyayáig, ami a park kisebbik, ezért kevésbé fölkapott bejáratának közelében található. A szállást a föl-le futkosásban szintén nem győztük elintézni, így véletlenül estünk be a lehető legjobb helyre, és foglaltuk el az utolsó szabad szobát a Sinharaja Rest guesthouse-ban. A szobák ugyan puritánok, és Ádámnak meg kellett küzdenie egy huntsman pókkal elalvás előtt, de a hangulat laza és naccerű, a curry és a sambal megfelelően csípős, Bandula, a tulajdonos pedig a menedzseri ténykedés mellett méregdrága (4000 LKR per kopf), de felejthetetlen expedíciókat szervez az erdőbe.

Eredetileg a hivatalos és olcsó guide-ok közül terveztünk felfogadni egyet, de az esti sörözés és kókuszpálinkázás mellett hagytuk, hogy az előző napi túrán részt vevő svédek meggyőzzenek, hogy mégis Bandulával vágjunk neki a rengetegnek. Így aztán 2-3 óra helyett nagyjából tíztől fél ötig voltunk a vadonban, és a turisták által járt ösvényekről letérve (amiket, ahogyan láttuk, miniszoknyában és nyitott szandálban is lehet abszolválni), helyenként combig a folyóban, néha meg gyökerekbe kapaszkodva haladtunk át a dzsungelen.

Még mielőtt a magas fák közötti nedves és sötét részbe értünk volna, megtettük a piócák elleni óvintézkedéseket: a nadrág szárát a zokniba tűrtük, és körben vastagon besóztuk. Ezek a szárazföldi állatkák egyébként sokkal kisebbek, mint az otthoni vízben élők, csak pár mm vastagok, és maximum 5 centi hosszúak, de azért így is kellemetlenkednek. Ádám kipróbálta, mennyire fontosak az elterelő hadműveletek, és levonhatjuk a tanulságot, hogy eléggé: a német lányokkal együtt, akikkel együtt túráztunk, hébe-hóba lepöckölgettük azokat az elszánt egyedeket, amik átküzdötték magukat a sórétegen, Ádám rövid nadrágban és só nélkü viszont szabad préda volt, és párat alaposan megetetett: az eredetileg inci-finci földigilisztára emlékeztető cérnaszálak majd egy centi vastag, duzzadt és jóllakott, vérrel megtelt tömlőként lógtak róla.

A rettegett, szőrös állatokkal végül nem találkoztunk, de láttunk azért jónéhány megtermett jószágot: a giant wood spider sárga, hatalmas hálói sok helyen feszültek az ösvény mellett, sőt, néha keresztben is, és alatta bújtunk át (Ádám egybe bele is sétált, halálra rémisztve a pókot.).

A lábatlanok közül kettővel találkoztunk, a csak közepesen mérges green pit viperával és a green vine snake-kel. Sosem gondoltam volna, hogy kígyóra valaha azt mondom, milyen szép, de az előbbi spirálba összehúzott teste és az utóbbi élénkzöld, az éretlen tealevelek és a páfrányok közé tökéletesen beleolvadó színe tényleg nagyon tetszett.

Eső nélkül nem úsztuk meg az esőerdőt: már közeledtünk a vízeséshez, ahol úszni terveztünk, amikor a nyakunkba szakadt a zivatar. Mezítláb ugráltunk kőről kőre, majd gázoltunk bele a folyóba, hogy a fürdőhelyhez érjünk. A német lányok fürdőruha híján meg sem álltak a parton, egyenesen belesétáltak a vízbe, míg mi azért ledobtuk a felső ruháinkat. A víz kellemesen hűvös volt (de csak annyira, hogy még én is simán belegyalogoltam), és az árral megküzdve a lezúduló víz alá is beúsztunk kicsit.

Az ösvényeken olykor felnőttekkel és gyerekekkel telepakolt motrokkal találkoztunk: kiderült, hogy a dzsungelben két falucska is rejtőzik, iskolába, munkába, orvoshoz pedig csak a nemzeti park keskeny csapásain jutnak el. Érdekes, hogy bárkit kérdezünk, azt mondják, nem túl gyakoriak a kígyómarások (állítólag még itt a vadon közepén sem), a hivatalos statisztika szerint mégis vagy 30 000 történik évente.

Aznap este már nem vágtunk neki a Mirissába tartó, több átszállással megtűzdelt buszos kirándulásnak, és még egyszer a Sinharaja Restben aludtunk. Érdemes volt: a szokásos krumplicurry és kókuszsambal mellé a kedvemért most banánvirágos curryt is főztek, hogy végre azt is megkóstolhassam.

 

 

2013. március 23., szombat

Uda Walawe

Sri Lanka nemzeti parkjai közül elsőként a Haputaletől délnyugatra található Uda Walavet néztük ki magunknak. A Tripadvisor fórumán ugyan nem tudtak tanácsot adni, hogyan érjünk el egyik helyről a másikra, de a Leisure Mount Wiewban szerencsére segítettek (és tippet is kaptunk egy jó és olcsó szálláshelyre): egyszerűnek tűnt, mindössze egy átszállással, mégis nehezebben éltem túl, mint a Hattonból induló szardíniaszerű vonatozást. A Colombóba tartó busz már alaposan megpakolva érkezett a mi megállónkhoz, így szabad ülőhely híján a lépcsőre szorultunk. Ádám ácsorogva olvasott, én meg letelepedtem, mert hónaljszinten (ameddig nagyjából az én átlagosnál alacsonyabban található orrom ér fel) kissé sűrű volt a levegő. Ez nem volt egy jó ötlet: a kacskaringós, keskeny úton ugyan nagyjából csak 25 km/órával haladtunk, de a felső lépcsőről a nyitott ajtón kibámulva ez jóval többnek tűnt, és egy óra múlva már alig bírtam bent tartani a reggelit. Ülőhely sajnos végig nem jutott, hiszen majdnem mindenki a fővárosba utazott, így Pelmadullába érve már úgy szédültem le a buszról. Innen egy rövid pihenővel indultunk tovább Uda Walaweba, ahol végre kifújtam magam egy-két sör és egy jó csípős currys vacsora mellett.

A szomszédunkban lakó német srácokkal beszélgettünk az este: lelkes szörfözők lévén (az egyikük a deszkáját is magával cipelte) arról győzködtek, hogy a parton majd mindenképpen ki kell próbálnunk a hullámlovaglást, sőt, még azt is tervezték, hogy később kiokítanak minket az elméleti tudnivalókból.

Másnap a megszokottnál jóval korábban, hat órakor már talpon voltunk, és a négykerék-meghajtásos, nyitott tetejű dzsippel a csupán 5 km-nyire levő parkba indultunk. A fő látványosságnak messzemenően az elefántok számítanak, a Sri Lankán élő kétezer-ötszázból hatszáz ormányos lakik a parkban. Kétszáz éve még húszezer volt belőlük: ekkor érkeztek az angolok, akik aztán mindössze 1000-1500-ra apasztották a populációt a vadászszenvedélyüknek köszönhetően.

Láttunk pávákat és sasokat, vízi bivalyokat és sakálokat, meg egy varánuszpárost is.

Magán a parkon kívül még egy helyen lehet elefántokkal találkozni a környéken: az elefántárvaházban. A sokkal ismertebb Pinnewalától eltérően itt tényleg komoly munka folyik: az anyjukat elveszített borjakat pénz ellenében sem lehet megközelíteni, nem hogy megérinteni vagy megetetni, ahogyan az a Kandyhez közeli másik helyen szokás. Itt a kicsik felnőve visszakerülnek a vadonba (Néhányukat GPS-szel követik, egy éven belül már nem különböznek a szokásaik a szabadon felnőtt állatokétól.), Pinnewalában sokuk magántulajdonban vagy templomi elefántként végzi.

 

2013. március 22., péntek

Haputale

Bár eleinte úgy terveztük, hogy az Adam's Peak meghódítása után egy kicsit még lazsálunk és csak másnap reggel indulunk tovább, a csótánybrigád a szobában végül rávett minket arra, hogy mindössze egy óra alatt lezuhanyozzunk, összepakoljunk és belapátoljuk a reggelit. A Dalhousie-ből Hattonba tartó buszút friss zöld teaültetvények és szigetekkel tarkított tavak között vezet, ezen kívül pedig mindent elmond róla, hogy a nagyjából harminc km-t másfél óra alatt gyűrte le az egyébként meglehetősen vakmerő buszsofőr. A szerpentineken a 20 km/óra eszeveszett sebességnek tűnt, amit csak néha szakított meg egy kis ide-oda tolatás, hogy egy másik jármű is elegyensúlyozhasson mellettünk.

Izgultunk, hogy elérjük a haputalei vonatot, és izzadva álltam végig a pénztárnál a sort, hiszen csak a vonat hivatalos indulási ideje után (!) öt perccel kezdték el árusítani a jegyekez. Ez azért gyanús volt, de a sok előzködni próbáló pacák miatt végig azt hittem, mindjárt befut a szerelvény. Kezemben voltak végre a jegyek, és diadalmasan lobogtatva a szerzeményeket szaladtam Ádám után a peronra, aki a csomagokat őrizte. Próbáltunk helyezkedni, hogy majd az elsők között szállhassunk fel, és már nem mentünk el vízért, mert úgy tűnt, bármelyik pecben indulhatunk. A várakozás ezek után még nagyjából két óra hosszat tartott, de a stratégia legalább megérte: a gyakorlatilag már megtelt vonatra többszáz ember próbált meg feltolakodni. Egy, a 2+2-es ülőhelyen már eleve négyesben ücsörgő család szerencsére összébb húzódott, így még melléjük préselődtünk, majd öt perccel később átadtam a helyemet a japán néninek, és áthelyezkedtem a hátizsákomra. Az ablak és a lábaink között maradt helyet lassan kezdték megtölteni a pakkok (A fejünk feletti csomagtartóba már egy retikül sem fért volna, ha lett volna valakinél ilyesmi.), és a Nuwara Eliyáig velünk utazó család automatikusan kérte el mindenkitől a csomagot, aki a hatalmas hátizsákok miatt nem tudott kapaszkodni, mígnem már a plafonig ért a halom.

Majdnem két hónapnyi India alatt sem értünk még ilyet, na de azt leszámítva, amikor Jaipur előtt az egész vagon azt oldotta, hogy mikor kell leszállnunk, egyértelműen ez volt a legviccesebb vonatozásunk. A Nuwara Eliya után kicsit kisebbedő táskakupac tetejére kekszeket és aszalt gyümölcsöt pakoltunk, és falatozva meg beszélgetve töltöttük a hátralévő időt. Ádám sajnálta, hogy most nem tud a nyitott ajtón kilógva nézelődni, ahogyan azt Kandyból Hatton felé zötykölődve tette, és bár a vonat maximális megengedett sebessége fergeteges 25 km/óra, az én idegrendszerem azért nem bánta ennek az adrenalinsportnak a mellőzését.

A haputalei vasútállomáson már tuktuk várt minket, hogy a szálláshelyünkre, a Leisure Mount Wiew guesthouse-ba szállítson. Igazából a rengeteg pozitív tripadvisoros vélemény ellenére mégis szkeptikus voltam egy kicsit, mert gondoltam, nem lehet igaz, hogy valami ennyire jó legyen, ahogyan azt a sok áradozó vélemény sugallja. Végül tényleg nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat, a beígért családias hangulat tényleg nem mese, és bár tartottunk tőle, hogy a várostól kissé távolabb található szálláshelyen majd egyedül leszünk, este azért mégis akadtak vendégek, akikkel sörözhettünk, sőt, később a városban járva nagyon örültünk neki, hogy a lehető legtávolabb kerültünk a szürke, koszos és zajos utcáktól, és ebben a tiszta és gyönyörű kilátással rendelkező szálláshelyen aludtunk.

Másnapra háromkerekűt béreltünk, hogy bejárjuk a környék látványosságait. (Utólag már bántuk kicsit, hogy Bundihoz hasonlóan nem pattantunk inkább motorra, de sebaj.) Az első megálló a Lipton's Seat volt, ahonnan egy pohár forró tea és csípős, zöldséggel töltött kalácsok mellett bámultuk a hegyeket és a teamezőket. Innen gyalog tettük meg a nagyjából 7 km utat a Dambatenne teagyárig, hol a szerpentineken kacskaringózva, hol a teacserjék között lerövidítve az utat.

A teagyár 500 ruppó per kopf ellenében belülről is megszemlélhető, és bizony tartogat meglepetéseket. Gyártócsarnoka a legnagyobb az országban, a megszárított és sokszorosan ledarált tealeveleket pedig 19 másik céggel együtt a Liptont gyártó cég vásárolja fel. Mégsem ez benne az extra, hanem az ipari forradalom technikai szintjét idéző gyártósorok. Iparikémkedtünk, de muszáj volt megörökíteni, mert azt hittem, ilyen már csak a múzeumban van.

A teaültevényeken egyébként főként az angolok által betelepített dél-indiai tamilok leszármazottai dolgoznak. A teaszedők napi nyolc óra munkáért, ami alatt húsz kg-nyi levelet kell leszedniük, ötszáz rupiát (nagyjából 3.5 EUR-t) kapnak, minden további leszedett kilóért pedig még húszat.

A következő megálló az ország legmagasabb, kb. 240 m magas vízesése volt, a Bambarakanda. Fürödni ugyan a jéghideg vízben nem akaródzott, de szerencsére két komplett osztálykirándulás között elüldögéltünk egy kiló az otthoninál jóval kisebb, de sokkal édesebb banánnal a parton, és hallgattuk a csobogást meg a madarakat.

A guesthouse-tól nem messze található Adishamot is meglátogattuk: az 1931-ben épült villa nevéhez híven (Kent megyei falucska) inkább passzolna az angol tóvidékre, mint Sri Lanka pálmái közé. Jelenleg a bencés rend tulajdona, a novíciusaik élnek a falak között. A pannonhalmi apátsághoz hasonlóan lekvárokat és likőröket gyártanak - bíztunk benne, hogy majd itt akad megfelelő szuvenír egy kis narancslekvár vagy kókuszlikőr formájában, de a 7 decis, kilónyi üvegeket nem a hátizsákba tervezték.

A szálláshelyünkön még előző nap beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretem a curryt, így az este a család a konyhába invitált, hogy vegyek részt a főzésben. Ténylegesen segíteni ugyan nem engedtek (a kényelmem vagy a vacsora érdekében, nem tudom), de több sűrűn teleírt oldallal távoztam, és már várom, hogy kipróbáljam a családon az újonnan szerzett recepteket.

 

 

 

2013. március 21., csütörtök

Adam's Peak

Az ország kettes számú ereklyéjét, Buddha fogát csak egy dolog múlja felül: a harmadik legmagasabb, nagyjából 2200 m magas hegy, az Adam's peak tetején található, lábnyom alakú mélyedés, amelyet szintén a vallásalapítónak tulajdonítanak. A buddhistákon kívül a többi, a szigeten jelen lévő vallás is kötődik a lenyomathoz: a hinduk úgy tartják, Shiva lépett ide, a keresztények kissé nyakatekert mítosza pedig Aquinói Szent Tamást emeli be a képbe. Nekem leginkább a moszlim legenda szimpatikus: a Paradicsomból való kiűzetés után Allah ezen a helyen rakta le a Földre Ádámot és Évát, mert Sri Lanka hasonlít leginkább az Édenkertre.
A hegytető tehát fontos zarándokhely, és a mászás a hagyomány szerint éjszaka történik, hogy a hegy különleges, háromszög alakú árnyékát már a csúcsról láthassuk. A nagyjából 5500 lépcsőfok és az ezer méteres szintkülönbség leközdése átlagosan 4 órát vesz igénybe, ezért hajnali kettőkor kell elindulni, hogy fél hat-hatra biztosan fölérjünk.
A hegy lábánál található falucska, Dalhousie (ami hangulatában erősen az indiai McLoad Ganjra emlékeztet) talán az egyetlen hely, ami már este kilenc óra tájékán elcsendesedik, és éjfél után kettőkor kezd ébredezni. A kemény mászás előtt nem árt a pihenés, ezért tíz óra környékén mi is lámpát oltottunk. Sajnos az éjszakai nyugalom nem tartott túl sokáig: egy óra múlva már újra talpon voltunk, hogy a sötétben előmászó csótányhadsereget próbáljuk meg visszaverni. Szerencsére a kisebbik ágyon aludtunk, mivel amellett volt a konnektor, és még filmet néztünk elalváshoz, mert a szélesebb és magasabb, betonalapokon álló nagyobbikból 4-5 centis, kedves kis állatkák másztak elő. Ádám a kabátjainkon zizegő és a másnapra bekészített tízórais dobozainkon kopogó aprócska lábak hangjára ébredt. A következő két órát azzal töltöttük, hogy egyesével rázogattuk ki az összes ruhadarabunkat, és bevilágítottunk a szobában szétrakott cipőkbe és a táskák összes zsebébe. Mire mindenhonnan kikergettük a betolakodókat, és a moszkitóháló alá gyömöszöltük az összes cuccot, még egy óránk maradt indulásig.
(Az Achinika guesthouse többi szobája állítólag nem rendelkezik privát állatkerttel, és a vacsora is kivételesen finom volt. A staff nagy része ugyan nem beszél angolul, de amíg meg nem említettem az éjszakai kalandot, figyelmesek voltak és segítőkészek.)
A rovarirtás egyetlen előnye az volt, hogy nem aludtunk túl mélyen, így nem került nagy erőfeszítésbe a két órai ébresztő. Zseblámpával, pulcsival, kabáttal felszerelkezve indultunk, az utóbbiakat 5 perc múlva már pakoltunk is el a táskába. Átvágtunk a falun, a boltosok már rakták ki a portékát és bőszen kínálgatták a teát és a kávét. Egyelőre a saját tartalékokra hagyatkoztunk, és egész jó tempóban haladtunk fölfelé. A töksötét hegy oldalába vágott lépcsősor végig meg van világítva, de lefelé jövet azért aztán értek meglepetések (Úgy emlékeztem, csak egy hídon haladtunk át, visszafele aztán mégis vagy nyolcat számoltam, Ádám meg minden kanyar után azt hitte, már mindjárt lent vagyunk.).
Nagyjából az út egy harmada után már nehezebben lépkedtünk, és gyakran megálltunk szusszani egyet: a vizünk is fogyogatott, és az otthonról hozott vésztartalékos müzlinek is a nyakára hágtunk. A szálláson kapott tízórainak sajnos nem sok hasznát vettük: a banánt összemászkálta az állatsereglet, a szendvics meg még a végkimerülés határán is egy harapás után landolt a kukában. Fokozatosan elértünk arra a szintre, hogy már minden mozdulat jelentős fájdalommal és jó nagy adag szuszogással járt, és a tempónk is inkább emlékeztetett birodalmi lépegetőkre, mint valami fürge mókuskákra.
Egy nagyon hosszúnak tűnő óra után fokozatosan kezdtünk életre kelni, és túljutva a holtponton teljes gőzzel nekiindultunk, hogy biztosan felérjünk, mire fölkel a nap. Persze nem kell rohamtempóra gondolni, de határozottan jobban haladtunk, és a betervezett négy helyett kevesebb, mint három óra alatt fölértünk. Az utolsó, legmeredekebb szakasz végül a korlátnak hála könnyebb volt, mint számítottunk rá, és a csúcson még vagy fél órát vártunk az első napsugarakra. Ekkorra nagyon megörültünk a magunkkal cipelt plusz két rétegnek, mert fizikai erőfeszítés híján igencsak fáztunk a magasban, ahogyan a lábunkat lógattuk a betonplató széléről.
Sajnos az ég nem tisztult ki, de így is emlékezetes volt a kilátás: a felhőkből kibukkanó hegyek akárcsak, mintha repülőgépen ülnénk. A temlomba hosszú sor kanyargott, így a lábnyomot nem néztük meg, de a többiek elmondása alapján egyébként sem lehetett látni: teljesen eltakarták az áldozatul hozott lótuszvirágok és édességek.
Következő szálláshelyünkön szóba került a mászás, és a guesthouse-os családtól még megtudtunk pár érdekességet. A csúcstól lefelé pókhálóként kihúzott fonalak pl. nem útmutatóként szolgálnak, ahogyan azt az útikönyv állítja (ebben az esetben egyébként is lentről lenne logikusabb kifeszíteni őket). Lefelé indulva a fehér cérnaspulni végét az ösvény kezdeténél kell rögzíteni, majd lefelé menet tekerni, ameddig kitart. Ahogyan fogy a cérna, úgy fogynak majd az életben a gondok és a problémák is, és előbb utóbb a végére érünk - ha nem ebben, akkor majd valamelyik következő életben.
Mivel a mászás hosszú és megerőltető, egy másik hagyomány szellemében a zarándoklatra indulónak nem szokás előre mesélni róla: az sem szerencsés, ha túlságosan tart tőle, és az sem lenne jó, ha esetleg elbízná magát.