Haputale

Bár eleinte úgy terveztük, hogy az Adam's Peak meghódítása után egy kicsit még lazsálunk és csak másnap reggel indulunk tovább, a csótánybrigád a szobában végül rávett minket arra, hogy mindössze egy óra alatt lezuhanyozzunk, összepakoljunk és belapátoljuk a reggelit. A Dalhousie-ből Hattonba tartó buszút friss zöld teaültetvények és szigetekkel tarkított tavak között vezet, ezen kívül pedig mindent elmond róla, hogy a nagyjából harminc km-t másfél óra alatt gyűrte le az egyébként meglehetősen vakmerő buszsofőr. A szerpentineken a 20 km/óra eszeveszett sebességnek tűnt, amit csak néha szakított meg egy kis ide-oda tolatás, hogy egy másik jármű is elegyensúlyozhasson mellettünk.

Izgultunk, hogy elérjük a haputalei vonatot, és izzadva álltam végig a pénztárnál a sort, hiszen csak a vonat hivatalos indulási ideje után (!) öt perccel kezdték el árusítani a jegyekez. Ez azért gyanús volt, de a sok előzködni próbáló pacák miatt végig azt hittem, mindjárt befut a szerelvény. Kezemben voltak végre a jegyek, és diadalmasan lobogtatva a szerzeményeket szaladtam Ádám után a peronra, aki a csomagokat őrizte. Próbáltunk helyezkedni, hogy majd az elsők között szállhassunk fel, és már nem mentünk el vízért, mert úgy tűnt, bármelyik pecben indulhatunk. A várakozás ezek után még nagyjából két óra hosszat tartott, de a stratégia legalább megérte: a gyakorlatilag már megtelt vonatra többszáz ember próbált meg feltolakodni. Egy, a 2+2-es ülőhelyen már eleve négyesben ücsörgő család szerencsére összébb húzódott, így még melléjük préselődtünk, majd öt perccel később átadtam a helyemet a japán néninek, és áthelyezkedtem a hátizsákomra. Az ablak és a lábaink között maradt helyet lassan kezdték megtölteni a pakkok (A fejünk feletti csomagtartóba már egy retikül sem fért volna, ha lett volna valakinél ilyesmi.), és a Nuwara Eliyáig velünk utazó család automatikusan kérte el mindenkitől a csomagot, aki a hatalmas hátizsákok miatt nem tudott kapaszkodni, mígnem már a plafonig ért a halom.

Majdnem két hónapnyi India alatt sem értünk még ilyet, na de azt leszámítva, amikor Jaipur előtt az egész vagon azt oldotta, hogy mikor kell leszállnunk, egyértelműen ez volt a legviccesebb vonatozásunk. A Nuwara Eliya után kicsit kisebbedő táskakupac tetejére kekszeket és aszalt gyümölcsöt pakoltunk, és falatozva meg beszélgetve töltöttük a hátralévő időt. Ádám sajnálta, hogy most nem tud a nyitott ajtón kilógva nézelődni, ahogyan azt Kandyból Hatton felé zötykölődve tette, és bár a vonat maximális megengedett sebessége fergeteges 25 km/óra, az én idegrendszerem azért nem bánta ennek az adrenalinsportnak a mellőzését.

A haputalei vasútállomáson már tuktuk várt minket, hogy a szálláshelyünkre, a Leisure Mount Wiew guesthouse-ba szállítson. Igazából a rengeteg pozitív tripadvisoros vélemény ellenére mégis szkeptikus voltam egy kicsit, mert gondoltam, nem lehet igaz, hogy valami ennyire jó legyen, ahogyan azt a sok áradozó vélemény sugallja. Végül tényleg nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat, a beígért családias hangulat tényleg nem mese, és bár tartottunk tőle, hogy a várostól kissé távolabb található szálláshelyen majd egyedül leszünk, este azért mégis akadtak vendégek, akikkel sörözhettünk, sőt, később a városban járva nagyon örültünk neki, hogy a lehető legtávolabb kerültünk a szürke, koszos és zajos utcáktól, és ebben a tiszta és gyönyörű kilátással rendelkező szálláshelyen aludtunk.

Másnapra háromkerekűt béreltünk, hogy bejárjuk a környék látványosságait. (Utólag már bántuk kicsit, hogy Bundihoz hasonlóan nem pattantunk inkább motorra, de sebaj.) Az első megálló a Lipton's Seat volt, ahonnan egy pohár forró tea és csípős, zöldséggel töltött kalácsok mellett bámultuk a hegyeket és a teamezőket. Innen gyalog tettük meg a nagyjából 7 km utat a Dambatenne teagyárig, hol a szerpentineken kacskaringózva, hol a teacserjék között lerövidítve az utat.

A teagyár 500 ruppó per kopf ellenében belülről is megszemlélhető, és bizony tartogat meglepetéseket. Gyártócsarnoka a legnagyobb az országban, a megszárított és sokszorosan ledarált tealeveleket pedig 19 másik céggel együtt a Liptont gyártó cég vásárolja fel. Mégsem ez benne az extra, hanem az ipari forradalom technikai szintjét idéző gyártósorok. Iparikémkedtünk, de muszáj volt megörökíteni, mert azt hittem, ilyen már csak a múzeumban van.

A teaültevényeken egyébként főként az angolok által betelepített dél-indiai tamilok leszármazottai dolgoznak. A teaszedők napi nyolc óra munkáért, ami alatt húsz kg-nyi levelet kell leszedniük, ötszáz rupiát (nagyjából 3.5 EUR-t) kapnak, minden további leszedett kilóért pedig még húszat.

A következő megálló az ország legmagasabb, kb. 240 m magas vízesése volt, a Bambarakanda. Fürödni ugyan a jéghideg vízben nem akaródzott, de szerencsére két komplett osztálykirándulás között elüldögéltünk egy kiló az otthoninál jóval kisebb, de sokkal édesebb banánnal a parton, és hallgattuk a csobogást meg a madarakat.

A guesthouse-tól nem messze található Adishamot is meglátogattuk: az 1931-ben épült villa nevéhez híven (Kent megyei falucska) inkább passzolna az angol tóvidékre, mint Sri Lanka pálmái közé. Jelenleg a bencés rend tulajdona, a novíciusaik élnek a falak között. A pannonhalmi apátsághoz hasonlóan lekvárokat és likőröket gyártanak - bíztunk benne, hogy majd itt akad megfelelő szuvenír egy kis narancslekvár vagy kókuszlikőr formájában, de a 7 decis, kilónyi üvegeket nem a hátizsákba tervezték.

A szálláshelyünkön még előző nap beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretem a curryt, így az este a család a konyhába invitált, hogy vegyek részt a főzésben. Ténylegesen segíteni ugyan nem engedtek (a kényelmem vagy a vacsora érdekében, nem tudom), de több sűrűn teleírt oldallal távoztam, és már várom, hogy kipróbáljam a családon az újonnan szerzett recepteket.

 

 

 

Posted with Blogsy