2013. november 1., péntek

Pozsony - Delhi - Agra

Tegnap este tesóméknál vidám pillanatokra vágyva előkerült a méltatlanul a feledés homályába veszett első számú indiai kirándulás képes dokumentációja. Jó alapos és részletes, három hét alatt négyezer-kétszáz kattintás a mérleg. Hogy a csöndes és merengős kattintgatás az emlékezéshez mégsem elég, az mutatja, hogy három órányi intenzív szájkoptatással vegyítve nagyjából az egy ötödéig sem jutottunk a képanyagnak, ellenben könnyesre és hasfájósra röhögtük magunkat.

Pedig eléggé döcögősen kezdődött.
A történelem előtti időkben all inclusive étkezéshez és utazási irodák által szervezett nyaraláshoz szokva a delhi nemzetközi buszpályaudvarnak sikerült kibillentenie egyébként sem sziklaszilárd lelki egyensúlyomból: a felszállni nem akaró szmog, a járdaszegélyen nyújtózkodva ébredező koldusok, és az egyetlen érthető mondat: "No Agra". Hogy akkor hogyan is jutunk el? "No Agra. No Agra." Nem akartuk elhinni. Az Indiában élő Mónika és főnöke, no meg a mindent tudó Lonely Planet is azt mondta, az ISBT a tuti. Összedugtuk ugyan a fejünket, de a három üres kobak együtt sem sütött ki semmit. Talán ez volt a mélypont. Vagy talán egy kicsit később, amikor taxi helyett először láttuk közelről a háromkerekűt.



A helyzetet és a feszültséget végül egy hátizsákos, szakállas szimpatizánsnak sikerült meg- illetve feloldania. Türelmesen magyarázta, merre bérelhetünk járművet, hogy azzal a Sarai Kale Khan buszmegállóba zötyögjünk. Kissé megnyugodtunk. Egészen addig, amíg kikászálódva a taxiból meg nem láttuk az állomást. Porfelhő, kóbor kutyák, tehenek, szemét és szarkupacok. Mindegyik sűrűn és valahogyan valószínűtlennek tűnve európai szemmel nézve. Tudtuk, hogy lesznek tehenek. De hogy a fővárosban is? És nem, nem az elvétve felbukkanó parkok füvét legelik: a valószínűtlenül sűrűn megtalálható (helyenként inkább összefüggő szőnyegnek ható) szemétdombokat próbálják meg kordában tartani, meglehetősen sikertelenül. (Egyébként csak az egy évvel későbbi kiránduláson jutott eszembe megkérdezni, tartoznak-e tulajdonoshoz a tehenek, és feji-e őket valaki. Hát persze. Miért, mit gondoltam, miből van a lasszi meg a palak paneer?)


Az indiai tömegközlekedés nem csak a helykihasználást illetően effektívebb, mint a hazai. A sofőr mellett állandó tartozék az általunk buszmenedzsernek keresztelt, az esetek túlnyomó többségében férfi alkalmazott, aki a buszmegállóban hangosan kiabálva ismételgeti a célállomásokat, és útba igazítja a tanácstalan utazót. Meglelve az agrai buszt, a hozzá tartozó menedzsernél próbáltunk érdeklődni, mennyibe kerül a jegy, gyorsított vagy minden utcasarkon megálló járatról van-e szó, és hát nagyjából mikorra fogunk megérkezni, és hova tehetjük a csomagokat. Választ nem kaptunk, csak megerősítést, hogy jó helyen próbálkozunk: "Agra, Agra, Agra, Agra." Még néhány megválaszolatlanul maradt kérdés után úgy döntöttünk, jó lesz lassan fölszállni, mert úgy fest, gyorsan fogynak a helyek. Szerencsénk volt: az utolsó három egymás melletti ülést foglaltuk el. Bepasszíroztuk a pakkokat a hálóba meg a lábunk alá, majd mi is benyomorodtunk a gyerekméretű székekre. Gyorsan megegyeztünk, hogy majd felváltva alszunk.


Mindhárman nagyjából két-három óra múlva ébredtünk. Félig csukott szemmel figyeltem, ahogyan a körülöttünk állók mobillal fotóznak minket. Az ágyékkötős, egyébként meztelen fakírt csak akkor vettem észre, mikor valaki hátulról megkopogtatta a kedves vállát: "Adam? Are you Adam?" Ádám tágra nyílt szemekkel bólogatott, aztán szépen megköszönte a hátsó zsebéből kicsúszott bankkártyáját.
Agrában először merészeltünk beülni a rettegett háromkerekű taxiba. Aztán még nagyjából két percig tartott, hogy élvezni kezdjük, kicsit később meg megérdeklődtem, van-e valami technikai akadálya, hogy tuk-tukot importáljunk Európába. Sajnos van, a hatóságok nem tartják elég biztonságosnak, így itthon továbbra is maradunk a számítógép előtti poshadásnál. Itt szembesültünk azzal is, hogy attól, mert a sofőr elvállalja a fuvart, még egyáltalán nem biztos, hogy tudja is, hova megyünk. Útközben bámulásztuk a leginkább karneváli menethez hasonlító ünnepi összeröffenést, aztán némi kérdezősködés után megérkeztünk a Taj déli kapujához közeli térre, ahonnan aztán már csak egy-két percet gyalogoltunk, hogy megtaláljuk az egy életre szóló tapasztalatnak bizonyuló szállásunkat.
A Hotel Rajra a booking.com-on bukkantunk rá. Mivel be voltunk rezelve, hogy államünnep lévén (Mahatma Ghandi születésének évfordulója) majd nem sikerül szabad szobát találnunk, előre foglaltunk, három éjszakára. A képen egyszerű, de tiszta szálláshelynek látszott, az árakat is korrektnek hittük. Aztán megkaptuk a kulcsot, és megláttuk a szobát. A félhomályban is jól látszott a penész, hiába töltötte ki az egész ablakkeretet a sötétszürkére porosodott, éktelenül kerepelő klíma. Kissé megszeppentünk, bár ekkor még működött a wécé, és az ágyak beszakadt közepét csak este vettük észre. Valamikor olyantájt másztak elő a gyíkok is. Velük egyébként semmi bajom - legalább összeszedik a bogarakat.


Fölháborodásunkat  némi árengedménnyel kompenzálták a recepción. Mivel büszkén újságoltuk, hogy még sosem jártunk Indiában, és ez az első napunk, utólag van egy olyan sejtésem, hogy nekik még így is jócskán megérte.





Egy rövid felfedező út után vacsorázni a téren található Shankara Vegisbe ültünk le. Illetve fel, mert ahogyan a többi is a környéken, a kiválasztott is egy néhány emeletes ház tetején található, hangulatos karácsonyi égősorokkal dekorálva. Thalit ettünk - két különböző főétel, rizzsel, friss zöldséggel, joghurttal és foghagymás naannal tálalva. Mindez nagyjából egy euróért. Hozzá jéghideg Kingfisher, és azt hiszem, itt kezdtük el literszámra fogyasztani a friss gyümölcslevet. No water, no ice, please!