2014. július 17., csütörtök

Jodhpur - a kék városról és a Repülő Rókáról

A kék város, Jodhpur meglátogatására Monica és David, a Candolimban megismert páros beszélt rá minket. A kirándulás előtt úgy gondoltuk, Rajasthan nem is annyira érdekes, de aztán a tőlük hallott történetek és a jaipuri Mónikával töltött néhány nap egyértelműen meggyőzött minket ennek az ellenkezőjéről. És nem bántuk meg: már az első perctől otthon éreztük magunkat. A tuktukos ugyan bedobta a szakállas trükköt, hogy némi juttatást kapjon az általunk fizetendő szállásköltségből a közvetítésért, de sikeresen leráztuk, és egyedül léptük át a küszöböt. Lepakoltunk, aztán a tetőn izzadva vártuk a későre csúszott ebédet: házi sajtos masalát, két különböző fajta szósszal elkészítve (tikka masala és butter masala). A nagy utazás után eltikkadva megkívántuk a házilag facsart narancslevet, amit 20 rúpiáért, vagyis 30 centért vesztegettek poharanként, és reménykedve kérdeztük, hogy van-e friss gyümölcs. Hát hogyne, bólogattak a háziak. A teraszról lefelé bámulva láttuk pár perccel később, ahogyan egyikük elrohan a piac felé, majd nemsokára nagy zsákkal a hátán ér vissza - megérkezett az alapanyag a dzsúszainkhoz.
Este elsétáltunk az óratoronyhoz, és megkezdtük a piac felfedezését: masszív mennyiségű fűszer, teák, táskák, sálak és ruhák, három tradicionális faliszőnyeg és a charity shopból egy kézzel varrott, rózsaszínű elefánt költözött még aznap a hátizsákba. Aztán elindultunk, hogy néhány üveg Kingfishert szerezzünk estére. Rövid kérdezősködés után a speciális engedéllyel rendelkező alkoholshopba indultunk lelkesen. Már jó ideje gyalogoltunk, ezért elbizonytalanodva az egyik, még nyitva tartó üzletben érdeklődtünk, jó irányban haladunk-e. Szívesen útbaigazítottak, és közben még körbevezettek a régiségeket árusító bolt mind a három emeletén és az alagsorban is - annak ellenére, hogy előre szóltunk, nem veszünk semmit :)


Jodhpur egyébként Rajasthan második legnagyobb városa. Sokféle gyönyörű kézműves termék készül a régióban, állattenyésztéshez és növénytermesztéshez azonban mostoha az éghajlat a Thar sivatag közepén. Monszun idején is akadnak hónapok, amikor szinte egyáltalán nem esik, a hőmérséklet pedig a nyári hónapok során gyakran kúszik 40 fok fölé. A legmagasabb mért érték 54 °C. A kedvezőtlen körülményekből kifolyólag az egyik legszegényebb régió az országban, ráadásul a hivatalos népszámlálási adatok szerint 2001-ben még csak az itt lakók 60 százaléka volt írástudó. Az igyekezet ellenére ez az arány még mindig elmarad a 74%-os indiai átlag mögött. A tradíciókhoz való merev ragaszkodás sajnos nem segít a probléma megoldásában, míg 2011-ben a férfiak 80% a ismerte a betűket, a nők közül csak 53% mondhatta magát ilyen szerencsésnek.


Az utcákon és a piacokon kavarognak a színes szárik: a lilák, rózsaszínek, sárgák a legkedveltebbek. A szemébe nézni azonban a hagyományos öltözetet viselő, gyümölcsöt-zöldséget árusító hölgyeknek ritkán sikerül: szégyenlősen a szemük, arcuk elő húzzák a kendőt, ha megpróbálkozom vele, hogy rájuk mosolyogjak. A középosztályhoz tartozó nőknek sajnos még ennyi sem jut: nincs rá szükség, hogy munkába vagy vásárolni járjanak, státuszszimbólum, hogy a férj be tudja biztosítani a család anyagi szükségleteit, a piacra alkudozni és tereferélni pedig a szolgáló jár. Míg e legszegényebb nőkre szükség van, hogy meglegyen a család számára a napi betevő, a módosabb (és ezzel párhuzamosan műveltebb) famíliák pedig nem kötik ilyen szigorú szabályokkal a hölgytagokat, a középosztálybeli nők, bár más szempontból nem szenvednek hiányt, szociális izolációban élik le életüket.
Jodhpur az egykori Marwar birodalom központja volt. A dicsőséges időszak emlékeit a Mehrangarh erőd őrzi, ami az egyik legnagyobb Indiában, a falai között több ezer kiállított érdekességgel: ágyúk és fegyverek, műtárgyak és kézműves termékek, gyaloghintók, elefántokra való nyergek számolatlanul. A városból a 122 m-rel magasabban található erődítménybe vezető keskeny út hét kapun vezet keresztül. Ezek egyike a kapualjban látható vörös tenyérlenyomatokról híres: a maharadzsa halotti menetét követve a királyi feleségek hagyták itt kézjegyét, mielőtt a holttesttel együtt a máglyára léptek.




A labirintusszerűen egybekapcsolódó lakosztályok és belső udvarok csipkeszerű faragványaitól és az utolsó szögig mesterien kimunkált bútoroktól nem kicsit esett le az állunk. Amikor összeszedtük magunkat az álmélkodás után, átvonultunk az erőd azon részébe, ahol a Repülő Róka vert tanyát. A külső falak közelében kihúzott kötelek több tíz méter magasságban, szakadékok és tavak fölött feszülnek. Ezeken átsuhanva az erőd egy másik, izgalmas szemszögből látható, némi adrenalinnal megspékelve.



A monumentális erődön kívül is akad látnivaló: a Mehrangarh felé vezető úton érdemes pár  percre megállni a maharadzsák temetkezőhelyén, a Jaswant Thadánál. A fehér márvány építmények közötti séta ugyan nem emészt fel sok időt, de a nyüzsgés utáni csendes lófrálás és a fű meg fák a sivatag közepén kellemes változatosságot és némi felüdülést jelentenek.



A nap gyorsan eltelt, a hőség maradt. Estére az egyik közeli étterem műsorát néztük ki magunkat - a rhajasthani thali (rizs, dhaal vagyis lencse, egy-két fajta curry, naan és friss hagyma, paradicsom) mellé muzsika és táncelőadás szórakozásul. Videofelvétel ugyan készült, de arra való tekintettel, hogy megint engem néztek ki a közönségbevonós rész alkalmával (táncoltam már színpadon pl. bolgár népzenére is, egyedüliként, meg Sub Bass Monsterre is, de az egy másmilyen, jótékony homályba vesző történet), a táncra perdülést inkább nem publikálom.