2014. augusztus 3., vasárnap

Jodhpurból Pushkarba - kalandos utazás

A jaipuri Mónikával megismert szent várost nem tudtuk kiverni a fejünkből. A tóparti üldögélés, a kókuszos-banános koktél, a gyönyörű színes selyemruhák mind arra csábítottak, hogy térjünk még vissza ebbe a Brahma templomáról híres városkába. Jodhpurból indulva buszra ültünk, amely a Pushkarhoz közeli Ajmerbe tartott. Indulás előtt még rákérdeztünk, egyenesen Ajmer-be utazunk-e, vagy át is kell szállni valahol. A busztársaság különböző alkalmazottai többször megerősítették, hogy ne aggódjunk, csak a végállomáson kell majd kiszállni.
Az út kegyetlenül hosszúnak tűnt. A szűk, kényelmetlen ülések, a gyakori fékezések és sávváltások nem voltak túl jó hatással a hátfájásomra. Aztán kicsit később, amikor már egy Metallica-koncert küzdőteréhez kezdett hasonlítani a népsűrűség, mégis elkezdtem értékelni a kemény, keskeny ülés összkomfortját. A buszmenedzser nemre és korra való tekintet nélkül organizálta a később felszállókat. A fejünk feletti két személyes alvóhelyeket felhúzott lábbal kucorgó, összehúzódzkodott utasokkal szúfolta tele, a levegő áporodottsága a 40 fok körüli hőségben rekordokat döntött.

Ekkor jött a meglepetés: a buszmenedzser ellenőrzés után nem adta vissza a jegyeinket, aztán integetett, hogy nekünk most azonnal le kell szállnunk. Igen, pont itt, a sivatag közepén. Elkerekedett a szemünk, és próbáltuk elmagyarázni, hogy nekünk egyenesen Ajmerbe szól a jegyünk. Egyébként is jobb lenne, ha visszaadná. Nem jutottunk egyről a kettőre. Mi angolul fújtuk, ő valamilyen indiai nyelven válaszolt. Végül megsajnált minket egy angolul tudó utitárs, és lefordította, hogy nincsen gáz, csak mégis át kell szállnunk egy másik járatra. Annak ellenére, hogy kb. öten mondták azt a jegyirodában, hogy biztosan nem így lesz. Végül beletörődtünk a változásba, és lekászálódtunk. A csomagjainkat az orrunk előtt a porba hajította az udvarias személyzet, aztán még kicsit vitatkoztunk, hogy szeretnénk visszakapni a jegyeket, ha már itt hagynak a sivatag közepén várakozni. Csóválták a fejünket, bennünk ment fel a pumpa. Az utóbbi reakció nem számít túl méltóságteljesnek Indiában, elérni sem lehet vele semmit. Ekkorra a helyi közönségből már egy kisebb kör alakult ki körülöttünk, és nevetve nézték, ahogyan mérgelődünk. Az eredeti buszra visszakászálódott a tömeg nagy része, mi meg néhány sorstársunkkal együtt ott maradtunk. A semmi közepén, telefonszignál nélkül, szomjasan, fejenként 12-15 kiló csomaggal. Közben szerencsére begördült a busz, mi felszálltunk (a jegyeket senki sem kérte), és robogtunk tovább.
Ajmerbe érve szintén akadt némi változtatás az eredeti tervhez képest: a város központi buszmegállója helyett egy külső, nem túl bizalomgerjesztő kerület legszélén raktak ki minket. Por, tevék, és néhány tuktuk között. Az egyik taxissal megállapodtunk, hogy elfuvaroz minket a Pushkarba induló busz megállójához. Az út azonban ismét időnek előtte ért véget: egy benzinkútra tértünk be, hogy sofőrünk megtankolhassa a járgányt. És a számla kifizetéséhez szüksége lett volna a tőlünk kialkudott pénzre is, most azonnal. A hampi-i rossz tapasztalatok után nem akaródzott előre csengetni, hiszen így nincs garancia, hogy a megfelelő helyre szállít majd le minket. Pár percnyi vitatkozás és némi külső mediáció után végül megegyeztünk, hogy a fele összeget most kapja meg, a másik felét pedig csak akkor, ha megérkeztünk a megfelelő megállóba. Csöpögtetett némi üzemanyagot a tankba (közben persze nem állította le a háromkerekű motorját), aztán elpöfögtünk.
A fél négyes Komárom-Tany járathoz hasonló túlzsúfoltsággal küzdöttünk az Ajmerból Pushkarba tartó buszon is, de szerencsére az út nem volt hosszú, és éles kanyarból is csak néhány akadt. A buszmegállóban lekászálódva aztán tuktuk után néztünk, hogy ne kelljen az izzasztó melegben, sok kilónyi felszereléssel a hátunkon gyalogosan poroszkálnunk, a tehenek után maradt lepényeket kerülgetve. Az egyik háromkerekű járgány mellett álló idős bácsi kezdett el minket győzködni, és az 5 rúpira rúgó árajánlatnak nem volt érdemes ellenállni. Rábólintottunk a fuvarra, ő pedig pakolni kezdte a földön várakozó hátizsákokat - a tuktuk mögötti, középen két kerékkel felszerelt asztallapra! Még egy kicsit eltartott, mire legalább annyira összeszedtük magunkat, hogy aránylag illedelmesen, a röhögést legalább félig-meddig visszafojtva táncolhattunk vissza a megállapodástól, és egy, a közelben álló motoros járgány sofőrjével megalkudva robogjunk el a városközpont és a tó felé.