El Jadida

Marrakeschben a tervezettnél tovább ragadtunk, így az essaouirai kirándulás kimaradt, hiába forgatta ott éppen a Game of Thrones stábja a Daenerys Targaryan-es jeleneteket. Ehelyett egy gyors casablancai átszállással El Jadidába vonatoztunk, hogy a szintén unescós portugál óvárosban mászkálhassunk. A várostól kicsit távolabb lévő állomásról betaxiztunk a központba, és nyakunkba vettük a környéket, hogy szállást találjunk. Nehéz dolgunk akadt: hiába jártunk közvetlenül az elméletileg turistáktól hemzsegő rész közelében, a lepukkant környék nem volt túl bizalomgerjesztő. Veszélyesnek ugyan fényes nappal nem gondoltuk, de a málló vakolat és az omladozó, koszos falak nem győztek meg arról, hogy ez lesz a kéthetes kirándulás méltó lezárása. A panziónk az egy éjszaka erejéig elviselhető kategóriába tartozott, tovább nem szerettem volna maradni semmiképpen.

Az ellenkezőjéről másnap a szenzációs, portugál korból származó óváros sem győzött meg. Talán túl korán érkeztünk, de az üres utcákon és az elhanyagolt falakon nem segített túlságosan, hogy szinte egyetlen járókelővel sem találkoztunk. Hiába kerestük az egykori zsinagógát, sem a térkép alapján nem találtuk, sem a két szem helyi legény nem tudta megmondani, merre van. Kilestünk a kikötőbe a tengeri kapun keresztül, amerről egykor a hajón utazó áru érkezett, aztán elslattyogtunk a ciszternákhoz. Az utóbbiak a városrésszel ellentétben valóban megérdemlik a kiemelt helyet az útikönyvekben (már amennyiben egyetlen, 15 perc alatt letudható látnivaló megéri az extra kilométereket). A sejtelmesen megvilágított föld alatti termet a portugálok vájták, és a vízkészlet tárolására szolgált. Ma már csak a terem közepén található kút körül áll némi tartalék, visszatükrözve a homályba vesző boltíveket és oszlopokat. Jó lett volna többet megtudni annál, amit a Lonely Planet ír, és nagyjából két mondatban összefoglalható, de a francia nyelvű idegenvezetéshez fölösleges lett volna csatlakozni.

A vonat indulása előtt még maradt időnk, hogy sétáljunk egyet a tengerparton. Út közben megbámultuk a színházat és a postát (Az állami épületeket példamutatóan rendben tartják.), és átfintorogtunk az éppen végét járó halpiacon. Az apály miatt a víz egy legalább 50 m széles partszakaszt hagyott szárazon, ahol így vasárnap délelőtt a város szerintem minden szaladni tudó embere focizott. Hosszan bandukoltunk, mellettünk hármas sorban egymás mellett a homokba rajzolt futballpályák. Kisebbek és nagyobbak, amatőröknek és a hivatalos városi ligát játszók számára is, megregulázottan, bíróval.

Választottunk egyet a partmenti kávézók közül, és ittunk egy utolsó narancslevet az utolsó marokkói dirhamokból.

 

Posted with Blogsy

Marrakesch - tömör gyönyör :)

Marrakesch természetesen nem csak azért lopta be magát a szivembe, mert olyan jókat lehet vásárolni. Kultúrfronton szintén bőven van mit kínálnia. Az épületek közül a nr. 1 látnivaló egyértelműen az Ali Ben Yusuf Medersa, ami a Djeema El Fna és a szállásunk felől is jól megközelthető némi útmutatással. Szerencsére ebben nincs hiány. Kérdés és bizonytalanság esetén érdemes az árusokhoz fodulni: nem kockáztatjuk, hogy kéretlenül hozzánk csapódnak, ahogyan ez a járókelők esetében többször előfordul, és megesik, hogy baksiskunyerálással végződik.

A medersa, vagyis az iszlám vallást és a Koránt tanulmányozó iskola 600 éves múltra tekint vissza: ma már csak turistákkal teletömött termeiben egykor többszáz diák tanult, és a legnagyobbnak számított Marokkóban. A belső udvar és a rituális tiszálkodásra szolgáló medence gazdagon díszített, ezzel szemben a diákok szálláshelye meglehetősen puritán: a szobákba vezető lépcsősort és a folyosók falait kőcsipke borítja, maguk a hálófülkék viszont klausztrofobikusan kicsik, egyszerű fehér vakolattal. Az épület az Unesco Világörökség része, hitetlenként is látogatható belépődíj ellenében.

A tér felől ugyanebben az irányban továbbhaladva lassan eltünedeznek a szuvenírárusok, a boltok egyérteműen a környékbeliek igényeihez igazodnak, élelmiszert és tisztálkodási szereket kínálnak némi hasznavehetetlen kínai kacattal körítve. Határozottan egyre több a szamár és a szemét. A helyi bőrcserző műhely felé közeledünk. Nem olyan híres ugyan, mint a fezi, de bizonyos szempontból érdekesebb: míg Fezben a munkálatokat csak madártávlatból, a magát a műhelyt körülvevő páremeletes épületek tetejéről figyelhettük meg, itt bevezetnek minket a gödrök közé. Fezben nem nagyon volt szükségünk a berber gázállarcra, itt legszívesebben tripla adag mentát szorítanék az arcomba. Mi a gyors vizit után mielőbb menekülni próbálunk, a munkások combközépig a matériába merülve még jónéhány órát ledolgoznak estélig.

A városközpontba visszaérve több látnivaló is akad: a francia megszállók által is különösképp kedvelt Bahia palota termei ugyan nem érnek fel a radzsasztáni maharadzsák fényűző lakosztályaival, de az egykori hárem csöndes helységei, különösen pedig a nyugodt, narancs- és citromfákkal teleültetett kert alkalmat adnak egy rövid szusszanásra, mielőtt visszatérnénk a zsúfolt utcákra, hogy megkeressük a Saadian sírokat.

Némi kérdezősködés árán, de jó kis röviditéssel jutunk el ide: a szőnyegbolt tulajdonosa, akinél érdeklődünk, határozottan gesztikulálva invitál, hogy kövessük, ő mutatja az utat. Nem éppen véletlennek látszó félreértést szimatolunk, amikor a sírok helyett az áruval vastagon megrakott polcok között találjuk magunkat. Aztán, mielőtt még tiltakozhatnánk, mosolyogva mutatja a hátsó kijáratot: megspórolva ezzel az ideiglenes útlezárás miatti kerülőt. Maguk a sírok valamelyik egykori uralkodó és közeli családja nyughelyéül szolgálnak. Az angol föliratok sajnos hiányoznak, így csak az útikönyvből tudjuk, hogy az egyik legnagyobb befektetés a megboldogult mámi halálakor állított, oszlopos-kőfaragványos emlékmű lehetett.

Nem messze a palotától és a síroktól található a Daar-si-said, ahol a helyi kézművesek és képzőművészek prezentálják alkotásaikat, de ehelyett inkább már a híres-hírhedt Djeema-el-Fna felé vettük az irányt. A téren vagy ezer éve változatlanul folyik a móka: még a 2009-es bombarobbantás is csak rövid időre zökkentette ki a mutatványosokat és a pecsenyesütőket a megszokott, jól bevált kerékvágásból. A tér két oldalán több sorban egymás mögött sorakoznak a narancsléárusok. A portéka és az árak ugyan mindenhol ugyanazok, mégis akad, aki feltalálja magát, hogyan csalogasson a saját, lovas kocsit formázó bódéjához: az ablakon kitekintve, benfentesként fényképezkedünk.

A dzsúszolók mögötti részben aszalt gyümölcs kapható. A datolyaspecialista vagy húsz különböző fajtát kínál: veszünk egy zacskóval az olcsóbbak és két darabot a borsosabb árúak közül: a sima még mindig sokkal jobb, mint a nálunk kapható csomagolt, a másik hatalmasra nőtt fajtának meg nagyjából köze nincs az itthonihoz.

Napközben a tér több pontján is kígyóbűvölők ütnek tanyát. A napernyők árnyékában pápaszemes kobrák és puffogó viperák tekergőznek, az unatkozó csepűrágók pedig siklóra hasonlító, vékonyka hüllőkéket tekergetnek az ujjaik között. Ha valamelyik lábatlan a járókelők és a motorosok közé csusszanik, óvatoskodva ugyan, de határozottan rángatják vissza - a farkánál fogva. Időnként a vizes vödrökbe merítik a harmincöt-negyven fokos hőségben eltikkadt és kiszáradt állatokat, de nem valószínű, hogy az efféle gondoskodás kárpótolja őket az Atlasz hegységért, ahol összefogdosták őket.

Amíg süt a nap, tömve van a tér majomidomárokkal, hennafestőkkel, néger táncosokkal és tenyérjósokkal. Estére a kígyóbűvölőkkel együtt összapakolnak, hogy helyükön vagy száz teljesen egyforma grillezett rákot, sült halat és sokféle salátát kínáló szakács táborozhasson le. Napközben csak pokrócok és sámlik szolgálnak ülőhelyül, éjszakára viszont komplett grillpultok és tetővel fedett, padokkal teli teraszok épülnek minden egyes napnyugtakor. Vegetariánusként ugyan a választék szegényes, de a fűszerezett paradicsomsaláta és a grillezett padlizsán három napig így is megörvendeztet a máshol kapható zöldséges kuszkusz és zöldséges tagine helyett.

A tér különböző pontjain zenészek, helyenként komplett zenekarok szórakoztatnak. A borravalót ugyan néha előre beszedik (és ha kevés, nem hagyják szó nélkül), de cserébe komplett pogramot biztosítanak. Néhány számonként szünetet tartanak, és Allah áldását kérik a közönségre - aki papír pénzt ad, arra persze jobban. Ülőalkalmatosságok is akadnak: törött vödör, épp nem használt dob, egynéhány pad. Ha nők csatlakoznak a mulatsághoz, azonnal helyet keresnek nekik.

Magában Marrakeschben egyértelműen a Djeema a legnagyobb élmény, de mindössze harminc km távolságban egy másik lendületes és adrenalindús szórakozási lehetőség is akad. Indiában, Jodhpurban már kipróbáltuk a zippelést - ez itt két másfajta pályával egészül ki. Hol drótkötélen suhanva keltünk át a nagyjából 20 m mély szakadékok fölött, hol pedig ingatag hidakon vagy pedig csak egy kifeszített kötélen egyensúlyoztunk - természetesen biztosítva. A tériszonyon némi noszogatásnak hála úrrá lettem, és miután körbeértünk, sikerült rábeszélni a Nagytesót, hogy együtt vágjunk neki a néhány méter magasan, fától fáig húzódó akadályrendszernek. A négy különböző nehézségű pálya közül a zöld, gyerekeknek szólót instruktorunk, Fatima fejcsóválását látva kihagytuk - bár őszintén szólva, fizikai képességeimmel tisztában lévén eredetileg úgy gondoltam, ez lesz a nekem való. A piros pályán ennek ellenére mégis aránylag könnyen értünk körbe, és sem a magasság, sem a feladatok nehézsége nem tántorított el a kék vonaltól. Itt már keményen izzadtunk, visszafelé a kocsiban ülve röhögtünk is rajta, hogy a taxis biztosan azt hiszi, minden nyugati nőnek teveszaga van, ha gyakran hord ide utasokat.

Az igazán nagy falat a fekete pálya volt, aminek már csak egyedül vágtam neki - utólag a Nagytesó persze bánja is rendesen, hogy nem próbálta meg. Itt már bonyolódtak a feladatok, szerencsére érkeztek instrukciók a lentről bámulászó, a másik felügyelővel flörtölgető Fatimától. Sikeresen átgördeszkáztam vagy öt méter magasan egyik fától a másikig, majomként lengedeztem a liánokon, mígnem aztán valami mégis megakasztott. Természetesen a könnyedén vett akadályokról nem készült videó, csak az a rész lett megörökítve, ahogyan szenvedek a fa törzsére tapadva, hogy nem és nem akarok egy vékony botról lógva átlendülni a másik oldalra, ahol aztán a megfelelő pillanatban elengedem a kapaszkodót, és megkapaszkodom a kifeszített kötélhágcsón. Már érkezőben volt a létra, hogy szégyenszemre függőlegesen lefelé haladva, a legrövidebb úton hagyjam el a terepet a halálugrás helyett, de végül erőt vettem magamon, és megpróbáltam - sikeresen. Az erőgyűjtés elég rendesen elhúzódott, így a betegeskedő akumulátor lemerült, és a dicsőséges továbbjutás nem maradt hátra az utókornak.

A parkoló felé tartva az előttünk haladó karbantartó hirtelen megállt, és a bokrokra mutogatva győzködött, hogy lessük meg az ágak között rejtőző skorpiókat. Miért is ne, gondoltuk, és közel hajoltunk, hogy jobban lássuk a bestiákat. Hirtelen egy surranást hallottunk, és a békésen sütkérező skorpiók helyett egy vékonyka, de hosszú kígyó csusszant ki a bokorból. Hátrahőköltünk, és megkérdeztem a nyugodtan továbblépdelő srácot:

- Poisonous?

- Yes, very - felelte mosolyogva.

A Terras d'Amanarnál nyugodalmasabb élményre vágyva érdemes ellátogatni a Jardin Majorelle néven ismert parkba. A még a múlt század első felében létesített, kerítéssel körülzárt kertet Yves Saint Lauren, a francia divattervező és társa vette meg és tartotta fönn évekig. Jelenleg a kebelbarát által igazgatott alapítvány fennhatósága alá tartozik, és a fák között, egy csöndes helyen az Yves emlékére állított csonka görög oszlop is megtekinthető. A belépőjegy ugyan elég sokba kerül, de cserében minden négyzetcentire jut egy kertész, hogy a kobaltkék, narancssárga és nagyon élénk citromszínű épületek kifogástalan állapotban, öt világrész kaktuszai és pálmái szabályszerűen nődögélve várják a látogatókat. Megjegyzem, a parkba készülve egy a pozsonyi Medikus kerthez hasonló helyet képzeltem magam elé, magas, árnyékot adó fákkal, zöld, friss illatú fűvel, frizbiző kutyákkal és gyerekekkel. Utólag belátom, hogy erre a Szaharától nem messze elég kicsi volt az esély.

 

 

 

 

Posted with Blogsy

Marrakesh - Shop until you drop!

Reggel az előző napi incidens ellenére vállaltuk a kockázatot, és kimerészkedtünk a városba. A vérszomjas tízéveseket messze kikerültük, és a szállásunkat körülvevő labirintusból kiérve teljesen véletlenül először a bazár felé vettük az irányt. Az üzletek, árusok Marokkóban tematikusan osztódnak: külön részbe, "souqba " tömörülnek pl. a bőrművesek, külön a lámpakészítők vagy a textilfestők. Praktikus ez így: mikor pl. piros papucsot kerestünk a Fezben szerzett piros táskához, csak egy utcát kellett bejárni. Sőt, tulajdonképpen elég lett volna az a bolt is, ahol a Nagytesó lábáról lekapták a cipőt, hogy végigszaladják vele a környéket, és házhoz hozzák a megfelelő méretet. Vagy 15 percbe telt, de az előzőleg meglátogatott minimum 20 cipészműhely után már épp kételkedni kezdtünk a 37-es meggyszínű lábbeli létezésében, amikor végre megszereztük a régen óhajtott darabot.

Első indiai utunk alkalmával szégyenlősen húzódoztam az alkudozástól, de számtalan többé-kevésbé eredményes próbálkozás után mostanra sokat fejlődött a stratégiám. A színesre festett bőrdarabok esetében ugyan nem jártam sikerrel (pedig milyen jól szuperálnának a hímzett ékszereim hátoldalán), de ahogy a nr. 1 és a nr. 2 indiai kiruccanás nalkalmával, végül most is be kellett szereznem egy plusz táskát az újonnan összeharácsolt cuccok hazaszállítására. A bőröndős srác kitartóan próbálkozott, hogy meggyőzzön róla, egy szinte igazi Louis Vuitton szatyorra van égető szükségem, de ellenálltam a a kísértésnek.

- Give me a nice price, no rich Russian tourist price, please! It is too much, too much, give me a nice Berber price, please!

- Why, are you Berber?

- Yes, Berber in heart! :)

A kofák is bővelkednek agyafúrt hadműveletekben: annak ellenére, hogy addig még senkinek sem sikerült eltalálni, honnan jöttünk (Általában Angliára vagy Lengyelországra tippeltek.), egyikük mégis beletrafált. Örvendeztünk egy-két percet, aztán sétáltunk tovább. A többiek már azzal fogadtak: "Where are you from? Hungary?" 

Nemcsak pizsiszerű ruhaneműket (amiknek egyébként rengeteg változata van, lezser is meg elegánsra hajazó), báránygapjút és argan olajat lehet venni a számtalan marrakeschi boltocskában, de különböző élő és egykor eleven állatságokat is kapni. Kalitkákból pislogó kaméleonokat akár egy fűszerboltban is be lehet szerezni, de akkor sem kell sokáig keresgélni, ha strucctojásra, preparált madárlábra vagy teknősbékára, esetleg kiszárított patkánykoponyára vágyik az ember. A felhasználási lehetőségek köre igazán sokrétű: alapanyag fekete és fehér mágiához, szerencseamulett és dekoráció is kerülhet ki innen.

Bolyongás közben a lámpaszekcióba is elvetődtünk, a sok tucatárus között egy eldugott kis udvarba is bekukkantva. A félreeső helyen a szakma krémje kínálta a portékáját: csurgattuk a nyálunk, ők meg sorra mutogatták a szebbnél szebb búrákat. Mivel otthon már lassan két éve szomorkodtak a csupasz villanykörték a plafon közepén, türelmesen és nagyon elszántan nekiültem alkudni egy pohár erős mentatea mellett. Kissé sajnos elszámoltam a lehetőségeket: maximálisan barátságos hangulatban, de végül üres kézzel távoztunk, és kicsivel később a szomszéd utcában vettem kevésbé szépen és aprólékosan kidolgozottakat. A Nagytesó eddigre viszont szívta a fogát, az ebédlőjükbe beleképzelt kerek, stilizált liliomokkal díszített asztali lámpa után ácsingózva. Ilyen vagy legalább hasonló a pórnépnek szánt áru között nem akadt, a nagymesterek udvarába viszont hiába próbáltunk visszatalálni további másfél napon keresztül. A bazárt bejártuk vagy negyvenötször oda-vissza, nem találtuk meg a letérőt, a konkurens árusok pedig nem voltak túl segítőkészek. Nagyon sokára az egyik végre megszánt minket, hogy a Tesó könnyíthessen egy nagyot a pénztárcáján és helyreálljon a lelki béke.

Marrakesh - megérkezünk

Amikor hat órányi zötykölődés után Marrakeshben lekászálódtunk a buszról, el sem tudtam képzelni, mennyire piszkosul jól telik majd a következő néhány nap. Pedig nem indult annyira felhőtlenül a dolog: a hektikus Djeema El-Fnán átvágva szereztünk egy kissrácot, hogy mutassa az utat az esti érkezés miatt előre lefoglalt szálláshelyünkig. A Riad Al Karamáról ugyanis a segítőkész személyzeten, a hangulatos berendezésen és egyéb szuperlatívokon kívül még egy dologban egyeztek meg a kommentelők: hogy nem egyszerű megtalálni. 

A kisfickó előre szaladozva integetett, hogy kövessük. A környék enyhén szólva nem volt bizalomgerjesztő: egyre kevesebb járókelő, szűk utcák, alacsony kapualjak. Mikor a halbolt utáni sarkon, az eldobott koszos matrac után balra fordultunk, már ketten voltak a kísérőink. Épp elkönyveltem, hogy valószínűleg megválok a fényképezőgépemtől és a pénztárcámtól, amikor egy csengő nélküli, középkori stílusú vas kopogtatóval felszerelt ajtóra mutattak: helyben vagyunk. Bezörgettünk, és átadtuk a jutalmat a 10 év körüli gyereknek: a nagyjából 5 perces útmutatásért két eurónak megfelelő dirhamot. (Kb. ennyi volt az órabérem megboldogult gimnazista koromban a komáromi cipőgyárban.) Ajtónyitásig életem leghosszabb 3 perce telt el. Hiába tudtam előre, hogy bármennyit adunk, biztosan nem lesz elég, ennyira agresszív követelőzésre két tízéves irányából nem számítottam. Ellenálltunk ugyan, de a baljóslatú "Holnap találkozunk!" ígéret kapcsán elkönyveltem, hogy én ugyan ki nem teszek a lábam a városba. 

Síráshoz közel és eléggé kétségbeesetten vonultunk be a panzióba. A pánikállapot viszont nem tartott soká: lefoglalt az épület szűk kis udvarán nődögélő banánfa, életem eddigi legkissebb és egyben leggyönyörűbb hotelszobája, a kedves fogadtatás, aztán a mentatea és a mogyoró a tetőteraszon. Azil meggyőzött róla, hogy másnap kitehetem a lábamat a falak közül, nem lesnek ránk vérszomjas kiskorúak a sikátorokban. 

A kissráccal egyébként még összefutottunk: két nappal később széles vigyorral integetett, Marrakesh pedig csak azért nem a legkedvesebb városom, mert nem tudom, Sevillát vagy ezt a helyet szeressem-e a legjobban. 

Ouarzazate

Marokkói kiruccanásunk előtt az életben nem hallottam Ouarzazate-ról. A fene gondolta, hogy ebben a kacifántos nevű városban található a világ egyik legnagyobb filmstúdiója, az Atlas Film Corporation (és még pár másik kisebb ezen kívül). A települést egyébként a Szahara kapujának is nevezik, néhányszáz éven keresztül a sivatagban eltikkadt karavánok itt fújták ki magukat, mielőtt tovább indultak északra, hogy átkeljenek az Atlasz hegység magaslatai között húzódó, banditákkal teli völgyeken.

A város maga fakó, poros, nem sok hangulattal megáldva. Kellemes esti sörözgetésre a rekkenő melegben ugyebár vallási okokból az egész országban sehol nincs lehetőség, de egy tányér olivabogyó és egy pohár frissen facsart gyümölcslé általában akad. Hullafáradtan ugyan, de eltipegtünk a térre a városközpontban, hogy az aznapi adagot magunkhoz vegyük. Ouarzazate-i szállásunk, a Hotel Marmar sajnos elég messze, 10-15 perc gyaloglásra található az esti nyüzsi helyszínétől, de egyébként nagyon jó választásnak bizonyult. Barátságos ár, barátságos staff. Modern és tiszta szobák, a miénk ráadásul a belső kis udvarra nyíló ablakkal, így másnap reggel sokáig szuszogtunk zavartalanul, a müezzin kivételesen nem ébresztett hajnali ötkor. Reggelire bagett, Veselá kráva (nem viccelek!), barackjoghurt és mentatea, aztán irány a filmstúdió.

1930-ban már Marlene Dietrich is járt a közelben, de igazán felkapott az Arábiai Lőrinc sikere után lett a környék. Forgatott itt Orson Welles, Ridley Scott, Scorsese és Inarritu, és olyan alkotások is készültek itt, mint A Krisztus utolsó megkísértése, A hegylakó, az Eredet és a Bourne ultimátum. Egy kézműves tárgyakat és szuveníreket árusító boltban a francia tulaj büszkén mutogatta Brad Pittel és Jean-Claude Van Damme-mal közös fényképeit. Az utóbbi években viszont ritkán járt errefelé prominens produkció, és ez nem túl jó hír a nagyrészt statisztálásból éldegélő helyieknek.
Az egyik marmaros recepciós ugyan bizonygatta, hogy a a stúdiókhoz nem járnak taxik, és legjobb lesz, ha a barátja jutányos áron elszállít minket, de mi szerencsére nem hittünk neki. Jutányos áron eltaxiztunk, negyed óra múlva pedig már arra vártunk, hogy csatlakozzon hozzánk vezetőnk, egy 20 év körüli, angolul egészen jól beszélő lány. Sorra  mutogatta a kellékeket és díszleteket: érdekes volt látni, hogy a képernyőn igazinak tűnő házak csak egy festett gipszkarton lapból állnak, vékony falécekkel megtámasztva hátulról, és legyen bár a helyszín Róma, Vaes Dothrak vagy Jeruzsálem, a háttérben mindig az Atlasz hegység látszik.

A mennyei királyság és Quarth.

Tibet - Kundun.

Díszlet a Gladiátorból.

Az unescós Ait Benhaddou kasbah sajnos nem fért bele a programba, ehelyett a Kasbah Taourirt labirintusszerű, de sajnos teljesen üres szobáiban bolyongtunk, ahol pár éve a Prince of Persia című számítógépes játékból készült filmet forgatták. Amatőr módon bedőltünk a bejáratnál lődörgő álguide-oknak, akik azt ígérték, olyan részeket is megmutatnak, amiket egyébként zárva tartanak a turisták előtt. Ilyesmi végül nem akadt, de nagyon jól szórakoztunk a berber gyógyszertár kínálatán, ahova elvezettek: szárított kígyó, befőttes üvegbe töltött sas, kecskefej - az otthon hagyott férjek számára tuti gyógymód.

Délután Marakeschbe buszoztunk tovább. A jónéhány óráig tartó átkelés a High Atlason igazán emlékezetes marad: a mögöttem ülő néni háromszor dobta ki a taccsot, a mellettem ülő Nagytesó pedig indulás után 10 perccel kezdte el szugerálni a zacskót, végül szerencsére szükségtelenül. 

Merzoguából Ouarzazate-ba

Bár busszal is megoldható lett volna, sőt, biztosan csak a töredékébe kerül, sivatagi főhadiszállásunkon taxit fogadtunk, hogy átszállítson minket a Szahara és az Atlasz hegység határán található Ouarzazate-ba.  (Ejtsd: Varzazat. És a mekneses cikknél elfelejtettem leírni, de most bepótolom: Vollubilist Oualilinek kell olvasni. Egyértelmű, nem?)
Jónéhány óráig tartott az út, hiszen többször is megálltunk útközben. Első, második és harmadik alkalommal pl. azért, hogy a Rissaniig velünk tartó Hassan tevéinek füvet szerezzünk. Miután potyautasunk teljesítette a küldetést és elbúcsúzott, hogy hosszas alkudozásba kezdjen, nyugat felé vettük az irányt, és szintén Hassannak nevezendő sofőrünkkel elegyedtünk szóba. Akit egyébként valahogyan teljesen máshogy hívnak, de már bemutatkozáskor mondta, tisztában van vele, hogy a külföldieknek meglehetős nehézséget okoz, hogy megjegyezzék és még jól is ejtsék ki az igazi nevét, így aztán inkább maradjunk a Hassannál, az legalább egyszerű. Amíg hullára nem fáradtunk, kellemes társaság volt, szívesen és részletesen beszélt a családjáról és mindenféle marokkói hétköznapi dolgokról.

Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk néhány évig egyetemen tanult, de a magas tandíj miatt sajnos nem szerzett diplomát. Inkább taxisnak állt, hogy hamarabb elfogadható keresete legyen és családot alapíthasson. Egy feleséggel és mindössze két darab gyerekkel rendelkezik. Az átlagnál műveltebb és felvilágosultabb emberünk az esküvőn találkozott először jövendőbelijével, és természetesen sehová nem engedi egyedül.

(A fotó még a sivatagból.)

Már Merzougában is megfigyeltük az oázisból a homokdűnék közé benyúló kutak hosszú sorát. Hogy víz hogyan kerül valamennyibe, azt most tudtuk meg, amikor a 300 km hosszan húzódó öntözőrendszert belülről/alulról is megnézhettük. A föld felszíne alatt vagy 10 méterrel egy alagút húzódik, ennek a szellőzőnyílásai a kútfedelek, és ezeken keresztül csurog az összegyűjtött nedvesség a forrástól az öntözendő területekig. A felszínen vezetve nagyon gyorsan elpárologna, hiszen még októberben is 30 fok van. Bár a csatornák már nem mindenhol funkcionálnak, érdekes megnézni a többszáz éves, mécsesekkel megvilágított találmányt.

A saját kocsi mellett nem kényelmi szempontból döntöttünk: Marokkó ugyanis nemcsak kulturális kincsekben bővelkedik, de több nemzeti park és egyéb érdekes természeti látványosság is akad. A legszebbek közé tartoznak azok a völgyek is, amelyek mellett busszal utazva fájdalmasan közel és mégis jóval látótávolságon kívül zötyögtünk volna el. Az első, amelyikbe bekukkantottunk, a Todra Gorge - meredek, helyenként 160 magas sziklafalak között kanyargó sebes sodrású folyócskával, amiről a völgy a nevét kapta. Hogy a híd helyett miért kellett 20 méterrel arrébb mezítláb, térdig a jéghideg vízbe merülve, éles köveken egyensúlyozva átkelni, még magamnak sem tudom megmagyarázni, azt pedig már végképp nem értem, hogy a Nagytesó miért csinálta utánam. Sőt, mire szerencsésen átkelt a zúgón, még vissza is zavartam, hogy megörökítsem a pillanatot :)

A szomszédos Dades Gorge teljesen más jellegű, kevésbé drámai, de meglehetősen egyedi látvány. A helyiek által Monkey Feetnek, azaz Majomtalpaknak nevezett vöröses színű hegyoldali képződmény vulkanikus eredetű. A környező falvak házai és a kasbahk szinte beleolvadnak a környezetbe: ugyanaz az agyag és homok az alapanyaguk, akárcsak a fölénk magasodó kerekded köveknek. Nem sok ugyan a turista, szuvenírárus mégis akad: itt most mi is vásárolunk, az itthon ragadt férjek kapnak egy-egy beduin tőrutánzatot. Persze, a kirándulás hátralévő részében egyelőre még mi kardozunk velük esténként.

Bár a nap nagy részét a autóban szunyókálva és tereferélve töltöttük, délutánra már fáradtak és nyűgösek voltunk, hiába vett nekünk édességet a taxisofőr, amikor  ebédet vásárolt. Talán ez az oka, hogy az Unesco Világörökség részeként nyilvántartott Skoura oázis nem igazán fogott meg. Bár biztosan az is közrejátszik, hogy csak nagyon rövid időre álltunk meg a részben még omladozó, részben már szépen felújított, az 50 dirhamos bankjegyen szereplő kasbah mellett, és sem idő, sem energia nem maradt, hogy az 1000 pálma között kódorogjunk. Sajnos a fák száma évről évre kevesebb, rossz datolyatermés esetén a nélkülöző családok a faanyag eladásával pótolják ki csekélyke jövedelmüket.

A maradék negyven kilométert Ouarzazate-ig ugyan nagyrészt átaludtam, de még láttam útközben Észak-Afrika legnagyobb napelemét és a rózsaszezonban kétségkívül jóillatű, jelenleg kissé száraz és poros Rózsaoázist.

Merzouga

A Szaharába való kétnapos kirándulásunk igényelt némi előkészületet, hiszen a Fezből érkező busz korán reggel robog be a faluba, a szálláshelyek pedig néhány kilométeres körben szétszórva találhatók. A szokásos stratégia, hogy bejárjuk a legközelebbi négyet-ötöt, aztán valamelyik elfogadható tisztaságú és némi hangulattal is bíró guesthouse-ban megpróbáljuk a lehető legalacsonyabb árat kialkudni, itt nem igazán működött volna, mert valószínűleg elég gyenge lenne az alkupozíciónk, amire 10-15 kilós pakkal, verejtékező homlokkal és a végkimerüléshez közel elvánszorgunk akár csak az elsőig. Így aztán már pár nappal előre e-mailben megegyeztünk "Mr. Hassan"-nal, hogy várni fog minket a buszmegállóban, és terepjárójával elszállít minket a szomszéd faluban, Hassi Labiedban található panziójába. Az Auberge La Source Inn tényleg nem gyalogos távolságra található, sőt, kár lett volna kihagyni, ahogyan a faluba vezető utat (néhány cölöp a homokba fúrva) ignorálva száguldottunk négykerékmeghajtással, nagyokat röhögve, fejünket be-beverve a kocsi tetejébe.

A sárból tapasztott, egyemeletes hotel tipikus helyi építmény. Egyébként nem csak pici házakat, de akár kastélyokat is lehet építeni vályogból. Az eső kevés, homok meg sok van, némi odafigyelés meg időnkénti felújítás mellett néhány száz évet is kitart a konstrukció. A minket szállító busz ugyan meglehetősen modern volt, aludni én mégsem tudtam rajta, így miután Hassan megmutatta nekünk a tetőteraszt, ittunk egy pohár mentateát és megbeszéltük a következő két nap programját, szoba híján a hálózsákomban, a folyosón pihentem ki az utazást. A nagytesó itt tovább bővítette a nyilvános szunyálásaimat dokumentáló fotósorozatát, aztán dél körül gratis kaptunk egy lakosztályt, annak ellenére, hogy az első napra nem kértünk szállást, mert a sivatagban terveztünk éjszakázni. 

A délután csellengéssel telt, bejártuk a falut, aztán kisétáltunk az alig tíz percnyi sétára kezdődő homokdűnék közé. A 150 m magas Erg Chebbit ugyan nem bíruk megmászni (bokáig a homokba merülve nem voltunk túl effektívek), de sokáig bámulásztuk a szomszéd homokdomb tetejéről. A rettegett nyolclábúak és lábatlanok szerencsére elkerültek minket, de találkoztunk egy zöld, egzotikus kinézetű kukaccal meg számtalan szkarabeusszal. Turistából sajnos talán még ennél is több akadt. Ha már untuk a csendet, a kirándulás oficiális indulóját, a KFT Afrika című nótáját nyekeregtük körbe-körbe.

Sötétetés előtt két órával Hassan elszállított minket a teveparkolóba, ahol édesapja, Mohamed várt minket a púposokkal. Reggel ugyan legalább tíz fáradt turista érkezett az Auberge-ba, de aznap csak ketten alkottuk az expedíciót. Tesó először kevesellte, hogy csak egy-másfél órát fogunk tevegelni, de leszállás után legalább ennyi ideig panaszkodott különböző sajgó testrészeket emlegetve. Mohamed, akit magunk között Matula bácsinak hívtunk, kipányvázta a tevéket (Ez nem tűnt túlságosan állatbarátnak, a négylábúak egész éjszaka összekötözött lábbal feküdtek egy helyben.), megmutatta a gunyhót, aztán vacsorát készített, amíg mi a legközelebbi dűne tetejéről lestük a napnyugtát meg a közeli oázist. Átgázoltunk a teveszartengeren, aztán egy pokrócon heverve vártuk a vegetable tagine-t. Gyorsan sötétedett, így Matula bácsi villanyt oltott - néhány km távolságban a legközelebbi településtől -, majd megmutatta a sátor tetejére felszerelt napelemeket. Ezen nagyon jól szórakoztunk - nálunk a napelem szinte státuszszimbólum, ebben az afrikai országban, ahol nagyjából 50 százalék az írni-olvasni nem tudók aránya (elzártabb, hegyi közösségekben 80-90 körül van), pedig még a sivatagi sátor tetejére is jut egy.

Az este aztán felettébb viccesen és egyben tanulságosan alakult: az igyekezet ugyan nem hiányzott, de nyelvi akadály akadt bőven. Ennek ellenére meglehetősen sok információt tudtunk meg a franciául, arabul és berberül társalgó Matula bácsitól. Zsákutcák ugyan akadtak a konverzációban (pl. mire kihámoztuk, h a fatima szó sem nem a zarándokhelyre, sem nem a konkrét női névre utal, hanem egyszerűen azt jelenti: lány, nő, nőnemű, pl. fatima dromedár), de másnap leellenőriztük az újonnan szerzett infókat a család többi tagjánál, és úgy tűnik, egész jól megértettük egymást. 

Az Auberge La Source ugyanis családi vállalkozás, és egy filmbe illő sikersztori: Hassan eredetileg édesapjával együtt köveket gyűjtött a homokban, ezeket árulták a turistákoknak. Később, miután kicsit megtanult angolul, guide-ként dolgozott. Pár év kuporgatás után megvették az első tevét (1000-1500 EUR az ára egy darab pupunak), utána következett a panzió. A gyerekek szinte minden itt dolgoznak: a lányok főznek, takarítanak, Hassan (aki mára már az angolon kívül franciául, arabul, spanyolul, olaszul, németül, portugálul és döcögősen bár, de japánul is megérteti magát) marketingel és fakultatív programokat szervez, a pár évvel fiatalabb Omar a vacsoráról és az esti jó hangulatról gondoskodik. Még iskolába járó öccsük a reggeliért felelős, Matula bácsi pedig a hat tevéről gondoskodik. 

Rövidesen behúzódtunk a gunyhóba. Viharra ugyanis végképp nem számítottunk, és óvatlanul esőkabát nélkül indultunk el a Szaharába. A rozogának tűnő szerkezet szerencsére kitartott, és a velünk együtt fedezékbe siető szkarabeusz sem evett meg minket az éjszaka folyamán.

Másnap reggel kis hercegként pózoltunk a domb tetején, ittunk egy teát, aztán visszazötyögtünk a szállásunkra. Itt már finom reggelivel és újabb nagy adag mentateával vártak, aztán rövidke pihenő és egy gyors zuhany után dzsippel indultunk felfedező útra a környéken. Eredetileg vaciláltunk, kifizessük-e a nem kicsi összeget a túráért, de nagyon örülök, hogy rászántuk magunkat. Hassannal először egy Maliból származó néger családnál álltunk meg. Ugyan épp befejezték rögtönzött koncertjüket egy nagyobb csoportnak, mégis lelkesen álltak neki újra a műsornak, ezúttal csak nekünk. Sőt, az első néhány szám után már invitáltak, táncoljunk velük. Készült ugyan videó, de egyrészt a hangos röhögés elnyomja a zenét, másrészt a békesség és a közjó érdekében ezt inkább megtartom a család és a legszűkebb baráti kör szórakoztatására. Újabb mentatea, 'gyoró és dióbél, aztán indultunk tovább. Relliztünk egy rövidet a néhai Párizs-Dakar útvonal egyik szakaszán, aztán a mindössze 5 km-re húzódó Algériába pislogtunk át egy kilátópontról. Újabb mentatea egy nomád családnál, 10 napos Mekk Elek megcsodálása. Enyhe félreértés: kérdezgettünk, a család azt hitte, a csecsemő érdekel, mi közben meg csak a kecskét vettük észre.

A magas dűnéket a túloldalról kerültük, aztán megálltunk, hogy Hassan vizet húzzon a kapirgáló állatoknak. Egy palackban magunkkal is vittünk belőle, hogy később a homokból kiálló nagy szikladarabokra öntsük. Így jobban előtűntek az egykori tengerfenéken élő csigafélék, általában kicsik, de néhol félméteresek, többnyire hosszúkás házzal. Megtudtuk, hogy a fosszíliákat mintázó mosdó a szobánkban nem holmi hamisítvány, sok egyéb használati tárggyal együtt valódi régészeti leletből készült. Eléggé ambivalens érzés, hogy ennek vajon mennyire örülök, de szemmel láthatóan tényleg rengeteg az alapanyag.

Visszafelé kanyarodtunk a panzió irányába, vonuló tevecsordán keresztül. Nem hiába volt kisherceges a hangulat, az egyik itteni dűne volt a könyből készült valamelyik film háttere, a repülőgép makettjét megőrizték, birkákkal a háttérben fényképezhető.

Délutáni programként fakultatívan újra kisétáltunk a homokdombok közé. Az előző napi többnyire csöndes ücsörgés helyett most egy kicsivel több akcióra vágytunk, de mire kigondoltuk, a falubeli síkölcsönzőktől (mert hogy több is van, és különösen így eső után népszerűek) már messze jártunk. A helyi gyerekek egyik eldobott "szánkóját" szedtük össze, majd némi keresgélés után magunk szerkesztettünk még egyet: csak a homokból kissé kikandikáló öblítős üveget kellett kiásni tíz körömmel, tetejét-alját leválasztani, és középen széthasítani, hogy egy elöl-hátul felkunkorodó műanyag bigyót kapjunk - ugyanolyat, mint amit készen találtunk. Visongva ereszkedtünk a dűne tetejéről, sőt, később oldalra feküdve is legurultunk róla, meg a helyi gyerekekkel versenyeztünk, ki ér le gyorsabban. A szánkóinkat aztán elkönyörögték, de homokból szerintem  legalább egy kilót cipeltünk vissza zsebben, bugyiban, melltartóban, különösen, mert jónéhány dolgot megélt nadrágom itt és most adta fel a szolgálatot fenéktájon.

A tetőn elfogyasztott vacsora után Omarral beszélgettünk, és a csillagokat bámultuk újabb mentatea mellett. Mint később kiderült, nemcsak indiai kajától lehet hasmenést kapni, de a napi két liter mentatea is besegít az emésztésben. De addig még elfogyasztottunk újabb kettőt-hármat a többi szállóvendég társaságában, saját produkciókkal fűszerezett műsoros szórakoztatóest keretében. Tesóm sajnos még nem jött rá, hogy az interaktív részeken úgy lehet fájdalommentesen átesni, ha gyorsan és lehetőleg nem túl komolyan véve az eseményt túllépünk rajta, így a Volt nekem egy kecském című remekmű eléneklésére nagyjából csak 10 perc kérlelés után került sor, így már a produkciót megillető figyelem sem maradt el.
Merzougából másnap reggel, a Hassan által leszerződtetett taxisofőrrel indultunk tovább.