Clean Agra, green Agra

Bár a kezdeti intenzív kultúrsokkot nagyjából fél-egy nap alatt sikerült legyűrni, azért még jócskán értek meglepetések. (Megjegyzem, sokkal később is.) Például a Taj Mahalnál felháborodtunk az indiai és a külföldi látogatók által fizetendő belépődíjak közötti különbségen (20 és 750 rupia), aztán végre átjutottunk a tapizáson meg az egyéb biztonsági intézkedéseken. (És közben visszavittük a szatyrainkat a szállásra, mert a Taj Mahalhoz nem lehet táskával bemenni. Állítólag szigorúan tilos csokit meg rágógumit bevinni, nehogy összemaszatoljuk meg összeragasszuk a falakat. Mondjuk nekem amúgy sem jutna eszembe, de láttunk már a látogatók által megjelölgetett, egyébként az egész világon egyedülálló falfestményeket.) 

Magához a fő épülethez három kapun keresztül lehet bejutni: a keleti, a nyugati és a déli oldalról, míg északról a hol monszuntól duzzadt, hol a szárazságtól jócskán leapadt Yamuna folyó szegélyezi a kertet. Az előző bejegyzésben jócskán és jogosan lealázott Hotel Raj egyetlen előnye, hogy a déli bejárattól mindössze ötven méterre található. A keskeny utcácskát kecskék és többnyire márványból (na jó, többnyire ennek az utánzatából) készült portékát (hangosan és intenzíven) kínálgató boltok szegélyezik. Amit később alaposan megtanultunk: ha valami megtetszik, érdemes lecsapni rá, mert a következő városban már nem lesz kapható. Agrában például a faragott és üveg-vagy féldrágakő berakással díszített ajándéktárgyak és bútorok egyediek. Velünk néhány poháralátét, aztán egy évvel később apró ékszerdobozok utaztak haza, és itt szereztem be az első Indiából származó ruhadarabomat is.

A Taj Mahal húszezer munkást foglalkoztató megépítése egyébként 1632-ben kezdődött, emléket állítva az aktuális uralkodó kedvenc feleségének, Mumtaz Mahalnak. Shah Jahan mély és őszinte gyászába állítólag némi lelkiismeret-furdalás is vegyült: az eredetileg Arjumand Banu névre hallgató szépasszony ugyanis 14. közös gyermekük születésekor halálozott el, tizenkilenc évi boldog házasság után. Gyakori várandóssága ellenére tanácsadója és állandó kísérője volt férjének: az utolsó, (egyébként azon hét gyermekük közé tartozó utódot, aki megélte a felnőttkort) is egy katonai manőver keretein belül sikerült világra hoznia.
A hófehér (bár a savas esők és az erőteljes légszennyezés miatt sárgulásra hajlamos) épületet számos legenda övezi. Például hogy templom, vagy hogy egy fekete másolat is tervben volt a Yamuna folyó túlsó partjára szánva sötét tükörképként, és hogy a prágai Orlojhoz hasonlóan megcsonkították az építésvezetőket, hogy ne vigyék tovább az értékes tudást, és ne készüljön konkurencia. A legújabb kutatások szerint egyik sem igaz, érdekes és mégis valós sztori is akad azonban. Például hogy kisebb és jóval szerényebb méretű előfutára, a Baby Taj Mumtaz Mahal nagyapjának síremléke. Az első volt, amelyet a tradicionális vörös homokkő helyett fehér márvány és temérdek féldrágakő fölhasználásával húztak föl, erre a prototípusra hajaz a sokkal híresebb nagy testvér, amit kívülről a muzulmán vallás előírásainak megfelelően berakásos virágminták és Korán-idézetek díszítenek. A központi, kupolás dómot négy minaret keretezi, több mint negyven méteres magasságba nyúlva. A méretüket egyébként az határozta meg, hogy egy esetleges földrengés vagy egyéb katasztrófa esetén ne okozzanak kárt a sírokat védő kupola szerkezetében.

A kertben való kóválygást, az épület leesett állal való bámulását és rengeteg különböző szögből és távolságból való megörökítését az egyik félreeső ösvényen üldögélő makákó, és a számos közös fotóért kuncsorgó helyi turista szakította meg időnként. Aztán ahogyan végre a Taj közelébe értünk, választanunk kellett: a szandálra húzott zacskószerű borítás és a cipők sorsára hagyása között az erre a célra kijelölt farekeszekben. A Nagytesóval a beszaribb, de mint gyorsan kiderült, a kényelmesebb megoldás mellett döntöttünk. Az imidzsünk ugyan sokat romlott, de nevetve figyeltük Ádámot, amint fürgén kapkodja a lábát, hogy a tűzforróra hevült márványburkolaton át az árnyékos részbe érjen. Maga a sír és a koporsó nem volt különösképp emlékezetes, de az intarziák közelebbről nézve sem veszítettek a szépségükből, sőt.

A Taj miniatűr  elődjéhez indulva tuktukot fogadtunk, hogy a folyó túloldalára szállítson. Sajnos rossz sorrendet választottunk, a Babyt kellett volna először megnézni, nemcsak az építkezések sorrendje, hanem az élmény fokozása érdekében is. Sebaj, kellemes volt kissé elvonulni a nyüzsgéstől - Indiában ritka és kihasználandó pillanat, ha egy kis csendre és egyedüllétre nyílik lehetőség a pénztárcánknak megfelelő lepukkant hotelszobák magányán kívül.

A napba sajnos egyéb látnivaló már nem fért bele, így egy nagyot sétáltunk, majd lovaskocsival érkeztünk vissza vacsorázni a villanyoszlopokkal megtűzdelt kis térre a Hotel Raj közelében. A lovaskocsi miatt egyébként szégyellem magam: a fuvarért fizetendő néhány rupival láthatólag nem a jószág testi-lelki jólétét finanszíroztuk.

Másnap korán keltünk, hogy az alu paranthából (vékonyra sütött, krumplis kenyérféle) és chai masalából (fűszeres, tejes tea) álló reggeli után Rajasthan egyik legnagyobb erődjét induljunk el felfedezni. Nagyszerű üzleti érzékkel megspóroltunk 50 rupiát (nem egész egy euró 3 főre), és gyalog vágtunk neki a nagyjából háromnegyed órás útnak. Útközben újabb makákó (most karnyújtásnyira), aztán jót mosolyogtunk a "Clean Agra, Green Agra" feliratú egyenruhát viselő utcaseprőkön.
A Lal-Qila, vagyis a Vörös erőd az UNESCO Világörökség része. A rajputok által épített, 1558-ra már omladozó elődjét sikerrel ostromolta meg Akbar mughal uralkodó. Agrát fővárosnak tette meg, majd grandiózus, 4000 embert foglalkoztató építkezésbe fogott. Ezt végül unokája, Shah Jahan fejezte be, egyes részeit a saját ízlésére formálva: néhány, vörös homokkőből emelt részt az általa kedvelt fehér márványból faragtatott újra. Élete végén nap-mint nap élvezhette a hűs termeket: fia Aurangzeb fellázadt, az uralkodót, tulajdon apját pedig az erőd falai között tartotta fogságban, egészen annak haláláig. A luxuskivitelű börtönben a bezártságot leszámítva valószínűleg nem szenvedett hiányt semmiben, a dúsgazdag család birtokában volt sok más kincs mellett a híres Koh-I-Noor gyémánt is.
Bár a komplexum egy része felújítás ürügyén zárva tartott, bőven megizzasztott minket a maradék, bejárható terület is. A hátsó, folyóra néző ablakokból a Taj Mahal látható, állítólag itt búslakodott egykor Shah Jahan is, a távolból szemlélve felesége síremlékét.

A késő délutánt a bazárban, az estét az első este már kipróbált vegetariánus étteremben töltöttük. Még egyszer meg kellett kóstolnunk a viccesen olcsó és évek múltán is nyálcsorgatva emlegetett rhajasthani thalit, aztán korán aludni tértünk, hogy másnap reggel Jaipurba vonatozzunk a reggeli gyorssal. (Előtte Ádám a közelben még megkóstolt egy kis vízi bivalyt. A pincér barátságosan érdeklődött, mi pedig kissé unottan válaszoltunk a szokásos "Which country?" kérdésre. "Slovakia? Czech Republic? Of course, Ostrava, Brno, Bratislava!" - ujjongott az ideiglenesen a családi étteremben kiszolgáló tanár, mi pedig pirulva hallgattuk, ahogyan európai utazásáról mesél.)
Bár a booking.com ígérete szerint a Hotel Rajért fizetett árnak tartalmaznia kellett volna a reggelit és a tuktuk díját is, az esti megerősítés ellenére megküzdöttünk érte, hogy elérjük a hajnalban induló vonatot, és ne korgó gyomorral induljunk útnak. A staff a padlón horkolt, és nemhogy komplett angol reggeli, de egy szelet száraz kenyér sem várt minket, sőt, a háromkerekű sem érkezett meg időben. Elkeseredésbe forduló kitartásunknak hála sikerült fölébresztenünk az egyik alvó alkalmazottat. Pincér? Recepciós? Takarítóbrigád? A Hotel Rajban ez az utolsó a legvalószínűtlenebb. Türelmetlenségünknek hála rittyentett nekünk egy kis teát, kávét meg pirítóst. Valószínűleg átérezte a helyzetet, és hogy ne veszítsünk időt, az Ádám által megkritizált kétes tisztaságú kést (A kétes tisztaságú erős eufemizmus. Elég egyértelműen volt koszos.) helyben, két ujj között áthúzva próbálta meg konszolidálni. Beletörődtünk, és mire bekaptunk pár falatot, a járgány is előkerült.

Pozsony - Delhi - Agra

Tegnap este tesóméknál vidám pillanatokra vágyva előkerült a méltatlanul a feledés homályába veszett első számú indiai kirándulás képes dokumentációja. Jó alapos és részletes, három hét alatt négyezer-kétszáz kattintás a mérleg. Hogy a csöndes és merengős kattintgatás az emlékezéshez mégsem elég, az mutatja, hogy három órányi intenzív szájkoptatással vegyítve nagyjából az egy ötödéig sem jutottunk a képanyagnak, ellenben könnyesre és hasfájósra röhögtük magunkat.

Pedig eléggé döcögősen kezdődött.
A történelem előtti időkben all inclusive étkezéshez és utazási irodák által szervezett nyaraláshoz szokva a delhi nemzetközi buszpályaudvarnak sikerült kibillentenie egyébként sem sziklaszilárd lelki egyensúlyomból: a felszállni nem akaró szmog, a járdaszegélyen nyújtózkodva ébredező koldusok, és az egyetlen érthető mondat: "No Agra". Hogy akkor hogyan is jutunk el? "No Agra. No Agra." Nem akartuk elhinni. Az Indiában élő Mónika és főnöke, no meg a mindent tudó Lonely Planet is azt mondta, az ISBT a tuti. Összedugtuk ugyan a fejünket, de a három üres kobak együtt sem sütött ki semmit. Talán ez volt a mélypont. Vagy talán egy kicsit később, amikor taxi helyett először láttuk közelről a háromkerekűt.

A helyzetet és a feszültséget végül egy hátizsákos, szakállas szimpatizánsnak sikerült meg- illetve feloldania. Türelmesen magyarázta, merre bérelhetünk járművet, hogy azzal a Sarai Kale Khan buszmegállóba zötyögjünk. Kissé megnyugodtunk. Egészen addig, amíg kikászálódva a taxiból meg nem láttuk az állomást. Porfelhő, kóbor kutyák, tehenek, szemét és szarkupacok. Mindegyik sűrűn és valahogyan valószínűtlennek tűnve európai szemmel nézve. Tudtuk, hogy lesznek tehenek. De hogy a fővárosban is? És nem, nem az elvétve felbukkanó parkok füvét legelik: a valószínűtlenül sűrűn megtalálható (helyenként inkább összefüggő szőnyegnek ható) szemétdombokat próbálják meg kordában tartani, meglehetősen sikertelenül. (Egyébként csak az egy évvel későbbi kiránduláson jutott eszembe megkérdezni, tartoznak-e tulajdonoshoz a tehenek, és feji-e őket valaki. Hát persze. Miért, mit gondoltam, miből van a lasszi meg a palak paneer?)

Az indiai tömegközlekedés nem csak a helykihasználást illetően effektívebb, mint a hazai. A sofőr mellett állandó tartozék az általunk buszmenedzsernek keresztelt, az esetek túlnyomó többségében férfi alkalmazott, aki a buszmegállóban hangosan kiabálva ismételgeti a célállomásokat, és útba igazítja a tanácstalan utazót. Meglelve az agrai buszt, a hozzá tartozó menedzsernél próbáltunk érdeklődni, mennyibe kerül a jegy, gyorsított vagy minden utcasarkon megálló járatról van-e szó, és hát nagyjából mikorra fogunk megérkezni, és hova tehetjük a csomagokat. Választ nem kaptunk, csak megerősítést, hogy jó helyen próbálkozunk: "Agra, Agra, Agra, Agra." Még néhány megválaszolatlanul maradt kérdés után úgy döntöttünk, jó lesz lassan fölszállni, mert úgy fest, gyorsan fogynak a helyek. Szerencsénk volt: az utolsó három egymás melletti ülést foglaltuk el. Bepasszíroztuk a pakkokat a hálóba meg a lábunk alá, majd mi is benyomorodtunk a gyerekméretű székekre. Gyorsan megegyeztünk, hogy majd felváltva alszunk.

Mindhárman nagyjából két-három óra múlva ébredtünk. Félig csukott szemmel figyeltem, ahogyan a körülöttünk állók mobillal fotóznak minket. Az ágyékkötős, egyébként meztelen fakírt csak akkor vettem észre, mikor valaki hátulról megkopogtatta a kedves vállát: "Adam? Are you Adam?" Ádám tágra nyílt szemekkel bólogatott, aztán szépen megköszönte a hátsó zsebéből kicsúszott bankkártyáját.
Agrában először merészeltünk beülni a rettegett háromkerekű taxiba. Aztán még nagyjából két percig tartott, hogy élvezni kezdjük, kicsit később meg megérdeklődtem, van-e valami technikai akadálya, hogy tuk-tukot importáljunk Európába. Sajnos van, a hatóságok nem tartják elég biztonságosnak, így itthon továbbra is maradunk a számítógép előtti poshadásnál. Itt szembesültünk azzal is, hogy attól, mert a sofőr elvállalja a fuvart, még egyáltalán nem biztos, hogy tudja is, hova megyünk. Útközben bámulásztuk a leginkább karneváli menethez hasonlító ünnepi összeröffenést, aztán némi kérdezősködés után megérkeztünk a Taj déli kapujához közeli térre, ahonnan aztán már csak egy-két percet gyalogoltunk, hogy megtaláljuk az egy életre szóló tapasztalatnak bizonyuló szállásunkat.
A Hotel Rajra a booking.com-on bukkantunk rá. Mivel be voltunk rezelve, hogy államünnep lévén (Mahatma Ghandi születésének évfordulója) majd nem sikerül szabad szobát találnunk, előre foglaltunk, három éjszakára. A képen egyszerű, de tiszta szálláshelynek látszott, az árakat is korrektnek hittük. Aztán megkaptuk a kulcsot, és megláttuk a szobát. A félhomályban is jól látszott a penész, hiába töltötte ki az egész ablakkeretet a sötétszürkére porosodott, éktelenül kerepelő klíma. Kissé megszeppentünk, bár ekkor még működött a wécé, és az ágyak beszakadt közepét csak este vettük észre. Valamikor olyantájt másztak elő a gyíkok is. Velük egyébként semmi bajom - legalább összeszedik a bogarakat.

Fölháborodásunkat  némi árengedménnyel kompenzálták a recepción. Mivel büszkén újságoltuk, hogy még sosem jártunk Indiában, és ez az első napunk, utólag van egy olyan sejtésem, hogy nekik még így is jócskán megérte.

Egy rövid felfedező út után vacsorázni a téren található Shankara Vegisbe ültünk le. Illetve fel, mert ahogyan a többi is a környéken, a kiválasztott is egy néhány emeletes ház tetején található, hangulatos karácsonyi égősorokkal dekorálva. Thalit ettünk - két különböző főétel, rizzsel, friss zöldséggel, joghurttal és foghagymás naannal tálalva. Mindez nagyjából egy euróért. Hozzá jéghideg Kingfisher, és azt hiszem, itt kezdtük el literszámra fogyasztani a friss gyümölcslevet. No water, no ice, please!

Pushkar, Agra, Fatehpur Sikri

Kicsit nehéz visszazökkeni a mitsembánós hangulatba a tegnap befejezett nyavalygós poszt után. Főleg, mert tegnap is meg ma is került még rá egy-egy lapáttal, sőt, a holnaputáni hazaindulás miatt má az otthoni, nem mindig pozitív és felhőtlen gondolatok is kezdenek beférkőzni a kis fejembe. Gondolkozni kéne, rágódni a látottakon és az új élményeken, de a zakatoló ventilátor meg az utcáról behallatszó folyamatos dudaszó miatt nehéz. Ritka pillanatnak számít, mikor sikerül kicsit csöndesen lenni. Már zavar a zene is, az állandó vicskantrizás meg vatszjornéjmezés. Mintha nem tudnának nyugton maradni. Mikor a spanyolokkal néztük a naplementét Bundiban, belepetárdáztak a hangulatba a madarakkal teli tó partján, aztán meg is kérdezték, miért ülünk olyan furcsán elmerengve. 

Pushkari nagy élményünk a teveszafari és a sivatagban, tábortűz mellett töltött éjszaka volt. Mikor hajnalban felébredtem, a csillagokat bámultam magam fölött. Másnap, a többszáz méterrel :) magunk mögött hagyott civilizációba visszatérve sajnos már ebben a kisvárosban is nagy volt a nyüzsgés: megkezdődött Rajahstan legnagyobb fesztiválja, a Pushkari Tevevásár. Még több a turista, indiai és nyugati egyaránt; tevék, árusok, mutatványosok özönlötték el az utcákat.

Este továbbindultunk, és reggel már Agrában, Uttar Pradesh államban ébredtünk föl. A Taj Mahalt akartuk még egyszer látni. Ami sokkoló: ebben a városban nem kék az ég, és éjszaka nem látszanak a csillagok a légszennyezés miatt. A weather.com szerint hétágra süt a nap, ennek ellenére szürke köd borít mindent, már 50 m távolságra is homályosan látni. A torkomat egyfolytában kaparja a por. Összehasonlítottam a tavalyi képeinkkel: sokat romlott a helyzet.

Ma a 40 km távolságban levő Fatehpur Sikribe látogattunk ki, ami 13 évig /valamikor a 16. században/ Akbar mughal uralkodó székhelye volt. Mecsetet épített és palotákat három kedvenc feleségének /egy hindu, egy moszlim és egy keresztény/, aztán halála után az udvartartás elköltözött. Az elhagyott város ma az Unesco Kulturális Világörökség része. A mecset sajnos tele van haszonlesőkkel és galambokkal, ez előbbiek képletesen szarnak a fölszólításra, hogy hagyjanak békén, az utóbbiak meg szó szerint. 

Holnap korán reggel indulunk Delhibe. Tavaly kihagytuk a városnézést, idén megpróbáljuk bepótolni, mielőtt csütörtökön hazaröpülünk.