Merzouga

A Szaharába való kétnapos kirándulásunk igényelt némi előkészületet, hiszen a Fezből érkező busz korán reggel robog be a faluba, a szálláshelyek pedig néhány kilométeres körben szétszórva találhatók. A szokásos stratégia, hogy bejárjuk a legközelebbi négyet-ötöt, aztán valamelyik elfogadható tisztaságú és némi hangulattal is bíró guesthouse-ban megpróbáljuk a lehető legalacsonyabb árat kialkudni, itt nem igazán működött volna, mert valószínűleg elég gyenge lenne az alkupozíciónk, amire 10-15 kilós pakkal, verejtékező homlokkal és a végkimerüléshez közel elvánszorgunk akár csak az elsőig. Így aztán már pár nappal előre e-mailben megegyeztünk "Mr. Hassan"-nal, hogy várni fog minket a buszmegállóban, és terepjárójával elszállít minket a szomszéd faluban, Hassi Labiedban található panziójába. Az Auberge La Source Inn tényleg nem gyalogos távolságra található, sőt, kár lett volna kihagyni, ahogyan a faluba vezető utat (néhány cölöp a homokba fúrva) ignorálva száguldottunk négykerékmeghajtással, nagyokat röhögve, fejünket be-beverve a kocsi tetejébe.

A sárból tapasztott, egyemeletes hotel tipikus helyi építmény. Egyébként nem csak pici házakat, de akár kastélyokat is lehet építeni vályogból. Az eső kevés, homok meg sok van, némi odafigyelés meg időnkénti felújítás mellett néhány száz évet is kitart a konstrukció. A minket szállító busz ugyan meglehetősen modern volt, aludni én mégsem tudtam rajta, így miután Hassan megmutatta nekünk a tetőteraszt, ittunk egy pohár mentateát és megbeszéltük a következő két nap programját, szoba híján a hálózsákomban, a folyosón pihentem ki az utazást. A nagytesó itt tovább bővítette a nyilvános szunyálásaimat dokumentáló fotósorozatát, aztán dél körül gratis kaptunk egy lakosztályt, annak ellenére, hogy az első napra nem kértünk szállást, mert a sivatagban terveztünk éjszakázni. 

A délután csellengéssel telt, bejártuk a falut, aztán kisétáltunk az alig tíz percnyi sétára kezdődő homokdűnék közé. A 150 m magas Erg Chebbit ugyan nem bíruk megmászni (bokáig a homokba merülve nem voltunk túl effektívek), de sokáig bámulásztuk a szomszéd homokdomb tetejéről. A rettegett nyolclábúak és lábatlanok szerencsére elkerültek minket, de találkoztunk egy zöld, egzotikus kinézetű kukaccal meg számtalan szkarabeusszal. Turistából sajnos talán még ennél is több akadt. Ha már untuk a csendet, a kirándulás oficiális indulóját, a KFT Afrika című nótáját nyekeregtük körbe-körbe.

Sötétetés előtt két órával Hassan elszállított minket a teveparkolóba, ahol édesapja, Mohamed várt minket a púposokkal. Reggel ugyan legalább tíz fáradt turista érkezett az Auberge-ba, de aznap csak ketten alkottuk az expedíciót. Tesó először kevesellte, hogy csak egy-másfél órát fogunk tevegelni, de leszállás után legalább ennyi ideig panaszkodott különböző sajgó testrészeket emlegetve. Mohamed, akit magunk között Matula bácsinak hívtunk, kipányvázta a tevéket (Ez nem tűnt túlságosan állatbarátnak, a négylábúak egész éjszaka összekötözött lábbal feküdtek egy helyben.), megmutatta a gunyhót, aztán vacsorát készített, amíg mi a legközelebbi dűne tetejéről lestük a napnyugtát meg a közeli oázist. Átgázoltunk a teveszartengeren, aztán egy pokrócon heverve vártuk a vegetable tagine-t. Gyorsan sötétedett, így Matula bácsi villanyt oltott - néhány km távolságban a legközelebbi településtől -, majd megmutatta a sátor tetejére felszerelt napelemeket. Ezen nagyon jól szórakoztunk - nálunk a napelem szinte státuszszimbólum, ebben az afrikai országban, ahol nagyjából 50 százalék az írni-olvasni nem tudók aránya (elzártabb, hegyi közösségekben 80-90 körül van), pedig még a sivatagi sátor tetejére is jut egy.

Az este aztán felettébb viccesen és egyben tanulságosan alakult: az igyekezet ugyan nem hiányzott, de nyelvi akadály akadt bőven. Ennek ellenére meglehetősen sok információt tudtunk meg a franciául, arabul és berberül társalgó Matula bácsitól. Zsákutcák ugyan akadtak a konverzációban (pl. mire kihámoztuk, h a fatima szó sem nem a zarándokhelyre, sem nem a konkrét női névre utal, hanem egyszerűen azt jelenti: lány, nő, nőnemű, pl. fatima dromedár), de másnap leellenőriztük az újonnan szerzett infókat a család többi tagjánál, és úgy tűnik, egész jól megértettük egymást. 

Az Auberge La Source ugyanis családi vállalkozás, és egy filmbe illő sikersztori: Hassan eredetileg édesapjával együtt köveket gyűjtött a homokban, ezeket árulták a turistákoknak. Később, miután kicsit megtanult angolul, guide-ként dolgozott. Pár év kuporgatás után megvették az első tevét (1000-1500 EUR az ára egy darab pupunak), utána következett a panzió. A gyerekek szinte minden itt dolgoznak: a lányok főznek, takarítanak, Hassan (aki mára már az angolon kívül franciául, arabul, spanyolul, olaszul, németül, portugálul és döcögősen bár, de japánul is megérteti magát) marketingel és fakultatív programokat szervez, a pár évvel fiatalabb Omar a vacsoráról és az esti jó hangulatról gondoskodik. Még iskolába járó öccsük a reggeliért felelős, Matula bácsi pedig a hat tevéről gondoskodik. 

Rövidesen behúzódtunk a gunyhóba. Viharra ugyanis végképp nem számítottunk, és óvatlanul esőkabát nélkül indultunk el a Szaharába. A rozogának tűnő szerkezet szerencsére kitartott, és a velünk együtt fedezékbe siető szkarabeusz sem evett meg minket az éjszaka folyamán.

Másnap reggel kis hercegként pózoltunk a domb tetején, ittunk egy teát, aztán visszazötyögtünk a szállásunkra. Itt már finom reggelivel és újabb nagy adag mentateával vártak, aztán rövidke pihenő és egy gyors zuhany után dzsippel indultunk felfedező útra a környéken. Eredetileg vaciláltunk, kifizessük-e a nem kicsi összeget a túráért, de nagyon örülök, hogy rászántuk magunkat. Hassannal először egy Maliból származó néger családnál álltunk meg. Ugyan épp befejezték rögtönzött koncertjüket egy nagyobb csoportnak, mégis lelkesen álltak neki újra a műsornak, ezúttal csak nekünk. Sőt, az első néhány szám után már invitáltak, táncoljunk velük. Készült ugyan videó, de egyrészt a hangos röhögés elnyomja a zenét, másrészt a békesség és a közjó érdekében ezt inkább megtartom a család és a legszűkebb baráti kör szórakoztatására. Újabb mentatea, 'gyoró és dióbél, aztán indultunk tovább. Relliztünk egy rövidet a néhai Párizs-Dakar útvonal egyik szakaszán, aztán a mindössze 5 km-re húzódó Algériába pislogtunk át egy kilátópontról. Újabb mentatea egy nomád családnál, 10 napos Mekk Elek megcsodálása. Enyhe félreértés: kérdezgettünk, a család azt hitte, a csecsemő érdekel, mi közben meg csak a kecskét vettük észre.

A magas dűnéket a túloldalról kerültük, aztán megálltunk, hogy Hassan vizet húzzon a kapirgáló állatoknak. Egy palackban magunkkal is vittünk belőle, hogy később a homokból kiálló nagy szikladarabokra öntsük. Így jobban előtűntek az egykori tengerfenéken élő csigafélék, általában kicsik, de néhol félméteresek, többnyire hosszúkás házzal. Megtudtuk, hogy a fosszíliákat mintázó mosdó a szobánkban nem holmi hamisítvány, sok egyéb használati tárggyal együtt valódi régészeti leletből készült. Eléggé ambivalens érzés, hogy ennek vajon mennyire örülök, de szemmel láthatóan tényleg rengeteg az alapanyag.

Visszafelé kanyarodtunk a panzió irányába, vonuló tevecsordán keresztül. Nem hiába volt kisherceges a hangulat, az egyik itteni dűne volt a könyből készült valamelyik film háttere, a repülőgép makettjét megőrizték, birkákkal a háttérben fényképezhető.

Délutáni programként fakultatívan újra kisétáltunk a homokdombok közé. Az előző napi többnyire csöndes ücsörgés helyett most egy kicsivel több akcióra vágytunk, de mire kigondoltuk, a falubeli síkölcsönzőktől (mert hogy több is van, és különösen így eső után népszerűek) már messze jártunk. A helyi gyerekek egyik eldobott "szánkóját" szedtük össze, majd némi keresgélés után magunk szerkesztettünk még egyet: csak a homokból kissé kikandikáló öblítős üveget kellett kiásni tíz körömmel, tetejét-alját leválasztani, és középen széthasítani, hogy egy elöl-hátul felkunkorodó műanyag bigyót kapjunk - ugyanolyat, mint amit készen találtunk. Visongva ereszkedtünk a dűne tetejéről, sőt, később oldalra feküdve is legurultunk róla, meg a helyi gyerekekkel versenyeztünk, ki ér le gyorsabban. A szánkóinkat aztán elkönyörögték, de homokból szerintem  legalább egy kilót cipeltünk vissza zsebben, bugyiban, melltartóban, különösen, mert jónéhány dolgot megélt nadrágom itt és most adta fel a szolgálatot fenéktájon.

A tetőn elfogyasztott vacsora után Omarral beszélgettünk, és a csillagokat bámultuk újabb mentatea mellett. Mint később kiderült, nemcsak indiai kajától lehet hasmenést kapni, de a napi két liter mentatea is besegít az emésztésben. De addig még elfogyasztottunk újabb kettőt-hármat a többi szállóvendég társaságában, saját produkciókkal fűszerezett műsoros szórakoztatóest keretében. Tesóm sajnos még nem jött rá, hogy az interaktív részeken úgy lehet fájdalommentesen átesni, ha gyorsan és lehetőleg nem túl komolyan véve az eseményt túllépünk rajta, így a Volt nekem egy kecském című remekmű eléneklésére nagyjából csak 10 perc kérlelés után került sor, így már a produkciót megillető figyelem sem maradt el.
Merzougából másnap reggel, a Hassan által leszerződtetett taxisofőrrel indultunk tovább.

Fez

Fezi két-három napunk több szempontból is változást hozott. A modern, nagyvárosos szakasz itt fordult át hagyományosabba, és részünkről a feszengés, távolságtartás, bizalmatlanság is itt engedett fel. Elmaradottabb, de számunkra sokkal szerethetőbb rész következett. Nemcsak az egykori középkori főváros hangulata és barátságos szállásadóink tehetnek róla, hogy innentől kezdve már sötétedés után (értsd: délután hat óra) is kószáltunk erre-arra, sőt, már nem csak a turistákkal álltunk szóba.

Főhadiszállásul a Pension Bathát választottuk: a szoba ugyan kicsi, egyszerű, de tiszta és határozottan kellemes. A csodálatos Bab Bou Jeloudtól (nem használok túl gyakran ilyen elcsépelt és fellengzős jelzőket, szóval ennek itt most súlya van :) csak pár perc sétára található. A Bou Jeloud kapu 20. századi építmény, és a világ egyébként legnagyobb kizárólag gyalogosan megközelíthető városrészét határolja el az újabb kerületektől. Az egyik oldala zöld mozaikkal díszített (az iszlám színe, gyakran a minaretek vagy egyéb, az egyházhoz tartozó épületek is ilyenek),  a másik pedig ennek kék tükörképe, ami magát Fezt jelképezi. Sötétkékek pl. a kerámiatárgyak is, amik az itteni műhelyekben készülnek: tagine-edények, sótartók és miniatűr csempék. Az utóbbiakból később mi is beszereztünk egyet-egyet, miközben épp a szűk utcácskákat jártuk be, és épp nem akartunk venni semmit. Itthon az enyém most söralátétként szolgál.

A falon kívül a zsidó várorészben, a Mellahban jártunk rögtön az első délután. Az eredeti lakosok ugyan már nagyrészt elköltöztek, de hátrahagyták tipikus, faerkélyes házaikat, és a közöttük lapuló, szerény méretű zsinagógát, benne pedig a rituális fürdőt, a mikvét. Megmerülni a víz színe és állaga miatt nagyon nem szerettem volna, remélem, mások sem teszik.

Mivel a Lonely Planet és minden egyéb utazós blog és fórum is melegen ajánlja, hogy a zegzugos medinának lehetőleg egy helyi vezetővel vágjunk neki (A látványosságokat tényleg nem találtuk volna meg magunk, de kóvályogni egyedül is élmény.), a Mellah után elég idő híján aznap inkább már csak a szállásunk melletti szőkőkútnál ücsörögtünk. Ahogy lement a nap, úgy gyűltek össze az esti órákat közösen, a tévé és a számítógép helyett a színes fényekkel megfestett csobogó körül töltő emberek. A félhomálynak köszönhetően naccerűen beolvadtunk, sőt, másnaptól úgy éreztük, hogy ennek már a hétágra sütő nap sem akadálya többé.

Fez óvárosa az Unesco Kulturális Világörökség része. Zegzugos utcácskáin a Bab Bou Jeloudnál "leszerződött" berberünk kalauzolt végig. A nevére sajnos nem emlékszem, és most az sem segít ki, hogy telefonszámával együtt gondosan bejegyezte a jegyzetfüzetembe. Meg az egész arab ABC-t is, de ebből kb. ugyanannyit tudok elolvasni. 

A kaputól indulva végigsétáltunk a tevefejeket, élő csirkéket, kaktuszgyümölcsöt és nagyjából 15 fajta olivabogyót árusító piacon. Berberünk barátjánál mandulát és datolyát kóstoltunk.

Mecset és Korán-iskola. Istennek hála, hitetlenként is látogatható :)

 

Több olyan helyre is bekukkantottunk, ahova egyedül eszünkbe sem jutott volna benézni. Az egyik díszes kapu mögött a fenti szövőüzem működik. Kérésre vagy kéretlenül sivatagi módra betekernek, annak ellenére, hogy előre szóltunk, nem veszünk semmit. Fotóm onnan ugyan nincsen, de egy másik, sokkal kisebb (még nekünk, hobbitméretű embereknek is hajolni kellett) ajtó mögött egy egész kisiskolás osztályt találtunk. Itt mi is tanultunk valamit: Salam alaykum!

Marokkói gyöngybolt.

Néhány utcára jut egy sütöde, ahol az előre bedagasztott tésztát kemencében készre sütik. Az inas ugyan megpróbált némi aprót kunyerálni, de nem járt sikerrel, sőt, vezetőnk sem díjazta az igyekezetét.

 

Eddigre már kiderült, hogy berberünk nem hétköznapi berber. Hol egy kifinomult ízléssel berendezett riád udvarába vezetett minket, ahol szívélyesen eltársalgott a francia, Depardieau-re hajazó (orrozó) tulajjal, hol egy felső kategóriás étterem gyönyörű berendezését mutogatta. Közben kisült, hogy napközben guide, esténként főszakács az étteremben, 15 éven keresztül pedig a királyi család konyháján szorgoskodott. Kitűnően beszél angolul, és nagyon sok háttérinfót is kapunk. Pl. most már azt is tudjuk, mit hordanak a berberek a djellaba alatt (air-condition trousers). Esti munkahelyére szívélyesen meginvitált minket, nagyon barátságos áron, de mivel estére már lefoglaltuk jegyünket a Merzougába induló buszra, sajnos vissza kellett utasítanunk a sokfogásos, tradicionális zenével és táncokkal kísért vacsorát.

Fez legismertebb látványossába a bőrcserző műhely, ami a világ legrégebben működő manufaktúrája. Hogy a feldolgozás folyamata az elmúlt néhány évszázad során nem sokat változott, abban biztos vagyok. A különböző kedves élőlények (kecske, birka, tehén, teve) felső rétegének lehántása után fertőtlenítésre van szükség. A magyarázat szerint rendkívül bőrbarát a technológia: a húscafatokat és egyéb véres maradványokat térdig, néhol combig ammóniában dús, teljesen természetes tehénpisiben állva kell eltávolítani, így tuti az eredmény. Az egyetlen különbség az eredeti munkafolyamathoz képest talán csak annyi, hogy ezer éve valószínűleg még nem osztogattak mentát a bejárat mellett rövid magyarázat kíséretében: "berber gasmask".

 

 



Fezből estefelé indultunk tovább busszal a Szahara legszéle felé, Merzougába. Itthon  már előre összetojtuk magunkat arra gondolva, miféle ósdi közlekedési eszközön zötyögünk majd, de ez eléggé fölösleges volt. Szerintem ugyan nincs olyan 10-12 órás buszút, amit kényelmesnek lehet nevezni, de az SAD-t, úgy látszik, nem olyan nehéz fölülmúlni...

Meknes

Marokkóban első látásra nagyon meglepő a vasúti menetrend: mindenhová egyszerre indul a vonat, bármelyik állomáson is várakozzunk éppen. A magyarázat banális: összesen egy vonal épült az egész országban, így ugyanaz a járat indul pl. Casablancából Rabatba, Fezbe és Meknesbe is, csak az elektromos kijelző alapján tűnik úgy, mintha több különböző szerelvényről lenne szó. Az utazás egyébként kényelmes, gyors és kiszámítható, másodosztályon sem zsúfolt, és még tiszta is. Útközben meg lehet bámulászni az ablakon, kártyázni, név-állat-tárgyazni és kukacos gránátalmát vásárolni.

Meknesi szálláshelyünket csak elrettentő példa gyanánt lenne érdemes megemlíteni, de sajnos az istennek sem jut eszembe, mi volt a hely neve. Ami pozitívum, az az ára (a többi szálláshelyhez képest) és az, hogy nagyjából száz méterre van a tértől, ahol az esti mulatság kap helyet. A város maga nem éppen a turizmus fellegvára, de a közelben található két látványosság is, amiket az utazós blogok melegen ajánlanak. Mindkettő kipipálható egy hosszabb délután folyamán, de Moulay Idriss miatt nem fájdítanám különösebben a szívemet, ha időhiány miatt kiszorulna a programból. 

A néhai szultán, akiről a település a nevét kapta, 789-ben érkezett Marokkóba, és masszív térítésbe fogott. Ahogy a példa mutatja (a marokkóiak majdnem 99 százaléka muzulmán), meglehetősen sikeresen. (Szerencsére a helyiek - legalábbis azok, akikkel mi beszédbe elegyedtünk - büszkén vallják, hogy a többi vallás sem smafu, és pl. a zsidók meg a keresztények is emberszámba vehetők-veendők.) Az egykori uralkodó jelenleg a város mauzóleumában látogatható - persze, csak az igazhívők által, a gyaurok erre azért nem méltók. Itt található az ország egyetlen kör alaprajzú minaretje, és öt idelátogatás felér egy mekkai zarándoklattal. Érdekes ugyan olvasni róla, de mivel a hely spirituális oldala nem mozgat meg igazán, élményszámba csak a kilátás vehető - ami viszont nagyjából 5 percig és néhány fotó erejéig érdekes.

Moulay Idrissnél sokkal maradandóbb élményt nyújtanak a nem messze található római kori romok. Látni őket ugyan az idrissi kilátóról, de nem kell hinni az útikönyveknek: hacsak nem gyaloglással akarjuk tölteni a fél napot, a másik felében meg a 30-40 fokos hőségben való slattyogást kipihegni, nem érdemes jármű nélkül nekivágni. Az ie. 3. századtól egészen az isz. 11-ig lakott Volubilis az Unesco Kulturális Világörökség része - méltán. Bár a renováció hagy némi kívánnivalót maga után (téglával berakott falrepedések), a mozaikok és az épületek kifejezetten jó állapotban vannak, és tényleg érdemes őket látni. Összesen vagy 30 padlómozaik található szerteszét a jónéhány hektárnyi területen - kisebbek, nagyobbak, és akad néhány igazán tekintélyes méretű is. Vezetőt nem fogadtunk (Az indiai guide-okkal ellentétben a marokkóiak respektálták, ha azt mondtuk valahol, inkább egyedül fedezzük fel a terepet.): bár némi háttérinformáció nem ártott volna meg, élmény volt a Lonely Planet kezdetleges térképecskéje alapján keresgélni az érdekességeket.

Bár Meknes maga nem ígérkezette a legtutisabb turistaparadicsomnak, egy-két nevezetesség azért akadt: a marakeschi Jeema-el-Fnára hajazó tér és a hitetlenként is látogatható mauzóleum mellett az egykori uralkodói magtár és istálló várja az idetévedőket. Az utóbbiba igyekezve még a mostanában sokat szapult Lonely is azt ajánlja, hogy fogadjunk taxit vagy caleche-t (lómeghajtású Csipkerózsika-dizájnos hintót). Utólag (és útközben) erősen bántuk, hogy nem így tettünk, erősen elfáradva és többrendbeli kérdezősködés árán érkeztünk meg, hogy egy kicsit ténferegjünk a félhomályban az impresszív méretű csarnokoban, meg egy kicsit a napfényes, már beomlott boltozatú egykori pariparaktárban. 

A múzeum kapcsán muszáj megemlítenem a tó partján békésen üldögélő bácsit, aki érkeztünkkor élénk gesztikulálásba és mutogatásba kezdett. Az előző években Ázsiában kifejlesztett reflexnek köszönhetően fapofával és egy szó nélkül haladtunk el mellette, mígnem pár méter után egy járókelő föl nem világosított: a bácsi figyelmeztetni próbál, hogy a nyitvatartás megváltozott, és még egy órát kell várni arra, hogy beengedjenek...

Meknesben egyébként beszereztünk egy angol-francia szótárt, reménykedve, hogy majd ha ennek a segítségével bogarásszuk végig az étlapot, mást is fogunk enni, mint zöldséges kuszkuszt és zöldséges tagine-t. Ez nem jött össze, a vega szekció tényleg ennyiben merül ki, a galambbal töltött lepény (pastille) és a különféle birkás eledelek pedig állatevő tesómat sem hozták lázba.