Hampi

Karnatakának nagyjából a közepén található az egykor befolyásos királyság, Vijayanagara romként megmaradt fővárosa, Hampi. A néhány száz évvel ezelőtt a Római birodalomhoz hasonló, gazdag állam templomaiban és palotáiban ugyan ma már csak turisták és maximum gyíkok bolyonganak, de az egykori dicső idők emlékeit megszemlélni határozottan érdemes. Pedig a Goából ide vezető út hosszú és göcsörtös - csak az elvetemült fajtának való. A mindössze 300 km-t még a hazai, helyenként ementáli sajtra hajazó autópályákon is legföljebb két és fél, három óra alatt legyűrnénk, de Indiában bizony más a tempó. Háromszáz km, az 30-as átlagsebességgel és optimistán kevés határon való várakozással számolva bizony megvan tizenegy óra.

A hosszantartó és állandó zötyögés előtt még úgy döntöttünk, hogy utolsó goai délutánunk-esténk alkalmából megkóstoljuk a híres helyi specialitást, a masala dosát samballal. Az előbbi egy háromszög alakúra hajtogatott, vékony tésztaféle, természetesen nagyon csípős, zöldséges töltelékkel megrakva. A kíséretként felszolgált, híg kókuszos lencselevesbe mártogatandó. Mindhárman jó alaposan belakmároztunk - a Tesó különösen, heveny émelygést és rosszullétet emlegetve azóta is, ha szóba kerül a téma.

A Goa-Hampi útvonal volt az első, ahol szerencsénk volt kipróbálni a tipikus indiai közlekedési eszközt, az alvós buszt. Kétszer két ülés helyett az egyik oldalon egy, a másikon két sornyi hátradönthető szék található, felettük pedig ennek az elosztásnak megfelelően néhány privát, szemben pedig ugyanannyi dupla hálófülke. Mivel nekünk két dupla jutott, a hozzánk besorolt idegennel Ádám osztozott, mi pedig a Nagytesóval együtt dőltünk nyugovóra. Míg világos volt, az ablakon át bámultuk a tájat, aztán a hálózsákokba bújva elszunyáltunk. Az egyik pisiszünetnél majdnem lemaradt az egyik útitárs, már épp felzúgott újra a motor, amikor feltűnt valakinek, hogy a becsukott ajtón dörömböl, aztán még a határőrök matatására riadtunk fel később egy rövid időre. Utána már csak a hajnali érkezés előtt nem sokkal ébredtem újra. A táj teljesen megváltozott, a terepet az egzotikus növények között elszórva hatalmas, sima és kerek kőtömbök tarkították. Nem hiába jár ide a sok sziklamászó, bőven van itt mit meghódítani.

Kora reggel volt, amikor begördültünk a város főutcájára. A tuktukosok már várták a buszt. Miután széthessentettük a körénk csoportosuló sokadalmat, kényelmesen az útpadkára telepedtünk, hogy megvitassuk, merre tovább. Ráböktünk az apró térpéken egy utcára, ahol a legtöbb szálláshely látszott, és mivel nem tudtuk megsaccolni a távolságot, járművet fogadtunk. Leesett az állunk és elkerekedett a szemünk, amikor meghallottuk, mennyi az ár: az 5 rupiát szinte már át sem lehet számolni euróra a 70 INR / 1 EUR árfolyam mellett.

Kissé azért csalódottak voltunk, mikor az első sarok után befordulva már ki is tettek minket - igazán gyanús lehetett volna ez a még a szokásosnál is alacsonyabb ár. A korábbi fárasztó mászkálásokból okulva most stratégiát váltottunk: a Nagytesó őrizte a pakkokat, mi meg körbeszaladtuk a környéken a guesthouse-okat. Az ár ugyan elfogadható volt, de a hangulat kevés, a csótányveszély meg túl komoly mindenhol (Az egyik helyen egy kisebb építkezésen keresztül értük el a szobát.), így inkább a nyakunkba vettük a várost, és végül egy drágább, de kedves és tiszta szobában kötöttünk ki a legnagyobb templom tövében, a tetőn napsütötte terasszal és asztalokkal, székekkel a reggelihez.

Sietve lepakoltunk, közben pedig a Kedves magánakcióba kezdett: tuktukot fogadott egy egész napos városnézésre, hogy jó alaposan bejárhassuk a széles környéken elszórt romokat. Némi konzultáció után aztán rájöttünk, hogy pontosan a dupláját fizetjük a korrekt árnak, de aztán arra is rájöttünk, hogy fejenként nagyjából másfél euró miatt húzzuk az orrunkat.

Fáradtak voltunk ugyan, de igyekeztünk minél több helyet bejárni: láttuk a Sister's Rockot a tetejére tapadó hatalmas vadméhkaptárral, India legnagyobb Ganésa-szobrát, az egykori palotát és az elefántistállókat, a piacteret és jó néhány templomot. A fárasztó nap után, mikor már alig pihegtünk, a folyó partján fújtuk ki magunkat. Kicsit nyugtalanított ugyan a krokodilveszélyt jelző tábla, de aztán sofőrünk megsúgta, hogy csak elterelő hadművelet a nagy erejű sodrásnak fittyet hányó turisták miatt. 

Késő délután gyalogosan folytattuk, és a Virapuksha templom előtt banánra alkudtunk, hogy majd megetessük vele a templomi elefántot. Szuper áron sikerült kapni, gondoltuk, a környező banánültetvények miatt - el is határoztuk, hogy kifelé jövet majd magunknak is veszünk egy-két kilót.A templomban szinte rögtön hozzánk csapódott egy gyanús alak. Két hét tömény tapasztalás után máig nem értem, miért hittük el neki, amikor megígérte, hogy fölvisz a templomtoronyba. Kicsit aggódtam ugyan a denevérszar miatt, de üsse kutya, biztosan érdekes, így rábólintottunk. A tenyérbemászó körbevezetett minket az udvaron. Babunál, az elefántnál sokat időztünk: a neki szánt banánt jókedvűen behabzsolta, a rupiákat pedig (a bankókat és az aprópénzt is) hátranyújtotta a kétlábú kollégának, majd ormánnyal fejbe csapva áldást osztott. A hamarosan esedékes sötétedésre hivatkozva a toronyba persze nem jutottunk fel, de a megbeszélt gázsi egy részét a heves tiltakozás miatt leperkáltuk...

Ahogy előre kingondoltuk, a templom bejárata előtt jól bevásároltunk banánból. A tornyos átverés miatt kicsit lehorgadt fejjel láttunk neki a falatozásnak, de lelkesen bontogattuk a friss gyümölcsöt, aminek Babu is annyira örült. Aztán egy harapás is elég volt, hogy rájöjjünk: ahogyan nálunk kukoricából létezik csemege és takarmány, Indiában banánból van több fajta. Ezt a mostanit határozottan nem emberi fogyasztásra szánták.

Vacsorázni a közeli banánültetvényen átvágva, egy hangulatosnak ígérkező étterembe, közvetlenül a folyó melleti Mango Tree-be indultunk. Zseblámpával követtük az ösvényt, és nagyjából tíz perc után meg is találtuk az enyhén emelkedő partszakaszba lépcsőzetesen vágott padokat, körülöttük néhány mécsessel. Letelepedtünk pár pohár friss gyümölcskoktél erejéig, de a sűrűn döngicsélő szúnyogok miatt végül visszagyalogoltunk a piac utcáján található New Shantiba. Az igazi, kemencében sült pizza és az avokádókrémbe mártogatott, ropogós, illatos naan maradandó élménynek bizonyult.

Másnap a tetőteraszon, homemade gyümölcssalátával kezdtük a napot: bicskával papayát, ananászt, banánt aprítottunk, és fűszeres, forró chai masalával öblítettük le. Mivel csak késő délután indult vissza Goára a buszunk, a nap további része piacolással és lustálkodással telt. Beszereztünk néhány pár tevebőr papucsot, egy gekkós hajtűt meg még egy-két faragott elefántot. Aztán a köveken ücsörögve figyeltük, hogyan folyik Indiában a nagymosás. Sajnos a kamerát már csak azután jutott eszembe bekapcsolni, hogy a szorgalmas ütlegelés és sokszoros öblítés után a korlátra terített szárit megjelölte volna egy arra sétafikáló kutya.

Mivel a busz nem a már ismert megállóból, hanem a szomszédos Hubliból indult vissza a tengerpartra, tuktukot fogadtunk, hogy elvigyen minket. Sikerült majdnem az utolsó percre hagyni az indulást, de végül még úgy is elértük a járatot, hogy a taxis véletlenül (?) a nem megfelelő meeting pointon rakott ki minket, és pakkal a hátunkon szaladtunk utcahosszat, hogy le ne maradjunk.

Goa

A lassú ereszkedés közben már világos volt: Goa merőben más látványt nyújt, mint a szikkadt és poros Rajasthan, no meg a szmogtól homályos Agra. Buján zöldellő növények borítják a monszuntól duzzadt folyók partját, fölülről pedig még két-három krokodil körvonalai is kivehetőek voltak, ahogy a víz közepén lebegtek álmosan. Meleg volt, de nagyon, mi pedig próbáltuk kitalálni, hogyan jussunk el az út közben az Lonelyből kinézett Candolimba. Sajnos olcsón adtuk a bőrünket: mindössze néhány perces intenzív érvelés a taxisok részéről meggyőzött minket arról, hogy a nevetséges árú tömegközlekedés helyett autóval utazzunk. 

Candolim egy kisebb falu a fővárostól, Panajitól kicsit északra. A nekünk szimpatikus Dona Florina Guesthouse a főút és az óceán között, egy zegzugos ösvény egyik kanyarulatában épült, kókusz- és banánfák árnyékában. A nemrég véget ért esőzések utáni felújítás befejeztével frissen fehérre meszelve, tisztára pucolva várt minket - a gekkók azért közben már győztek vissszaköltözni a hangulatos, baldachinos faágyakkal és moszkitóhálókkal felszerelt szobácskákba. Az ablakból kilátás a pálmákra és az Arab-tengerre, az erkélyen székek és asztal - több mint ideális a felállás az esti sörözéshez.

Mindezek ellenére mi csak a reggeli banános-csokis palacsintát fogyasztottuk el itt, és szívesebben ettünk-ittunk a közeli kis teraszos étteremben. (És milyen nagyszerű éghajlat az, amelyik lehetővé teszi, hogy egy restinek csakis kiülős, napellenzős része legyen.) A Kedves és a Nagytesó a fokhagymás hal- és rákcurryt emlegetik, nekem a nem túl emlékezetes zöldséges biryani ugrik be visszagondolva. (Na igen, én a nem túl emlékezetes kajákra is emlékezni szoktam :) Meg mindenekelőtt David és Monica Bécsből, akikkel megkósoltuk a helyi kesu- és a kókuszpálinkát, és hajnalig sztoriztunk utazásokról és élményekről. Az asztalok alatt felbukkanó patkányokra is ők hívták fel a figyelmet.

Nagyon egy hullámhosszon voltunk, de kicsit azért biztos megilletődtem: így fordulhatott elő, hogy amikor váratlanul valami keményre haraptam, csak egy pillanatra köptem bele a tenyerembe: miután futva szemügyre vettem, gondolkodás nélkül visszadugtam a számba, és lenyeltem. Csak utána futott át az agyamon: jézusom, ennek bogáralakja volt! Nagyjából két napig pánikoltam fázisszerűen, hogy a főzést és tálalást túlélő ízeltlábú vajon mikor fog a gyomorsavamtól frászt kapva agresszívan utat rágni kifelé a hasfalamon keresztül. A többiek persze nem vettek komolyan.

Candolim és a mellette fekvő főváros központi elhelyezkedése, na meg a viccesen olcsó tömegküzlekedés többféle mókás egynapos kirándulásra kínál lehetőséget az államhatárokon belül. Kultúrfronton a még a portugál kolonizátorok által alapított Old Goa a nyerő. Egy gyors panaji átszállás után némi halálfélelem és hányinger fűszerezte ugyan az utat - a sofőr vezetési stílusa enyhén szólva energikus volt, de aztán szerencsésen megérkeztünk.

Indiában a hindu és a moszlim egyházon kívül képviselteti magát több egzotikum mellett a buddhizmus, a jain és a szikh vallás is (csak ateistából van kevés). Goa mindezzel szemben egy másmilyen meglepetést tartogat: a lakosság jelentős hányada katolikus, és lépten-nyomon többé-kevésbé klasszikus templomokba botlik az ember. A túlságosan jól elsült gyarmatosításnak a régi főváros, Old Goa számtalan bazilikája és egészen érdekes történeti múzeuma állít emléket. A Bom Jesus katedrális Mel Gibsonhoz méltó Jézus-ábrázolása mellett Xavéri Szent Ferenc üvegkoporsóban őrzött múmiájával büszkélkedik. A számtalan távoli országot megjárt hittérítő csak jóval közszemlére tétele után kapta a védőburkolatot: állítólag a körmenetek alkalmával illetlenkedő apácák távol tartása érdekében. Megeshet, hogy fölösleges volt a cécó: elég lett volna, ha a jelenlegi rendfenntartó erőhöz hasonló, vehemens nénit alkalmaznak, aki a legkisebb gyanú felmerültével, hogy valaki rendbontani készül, éles hangon sípol egyet - nagyszerűen kiegészítve a hangulatot...

A máig is használatban lévő templomokon kívül a központi résztől kicsit eltávolodva egy már csak romként megmaradt katedrálisra is ráakadtunk - a legérdekesebbre mind közül. A 17. század legelején, az Ágoston-rendi szerzetesek közreműködésével épült kolostor bővült ki idővel az ötemeletes építménnyé. Monumentalitása ellenére (vagy éppen amiatt, ugyanis a tetőszerkezet súlya miatt az építkezés közben kétszer is leomlott) csak 1835-ig celebráltak benne misét. Ekkor a portugál erők visszaszorulásával a katedrálist sorsára hagyták. A döcögős kezdet ellenére azóta aránylag stabilan áll. Bár többször omlott innen-onnan, máig is áll még a kissé megfeketedett homlokzat egy része, valamint számos kápolna és oltár.

Panajiig elbuszozva (és közben abban reménykedve, hogy máshol is lesz olyan nagyszerű bevásárlási lehetőség, mint amilyen Pushkarban volt) azt találtuk ki, hogy megnézzük a Mapusai piacot. A megállóban még jót vidultunk, ahogyan a buszmenedzser fennhangon kiáltozta a megálló nevét (Mapsza-Mapsza-Mapsza-Mapsza), de megérkezve sajnos a jó hangulat alábbhagyott: a mapusai vásár a komáromi vásárcsarnok vietnami árusainak kínálatát idézte, színes selymek, illatos fűszerek, egzotikus gyümölcsök nélkül. Sebaj, a Candolimba vezető út is élmény volt: a tömegnyomor és a dugó ellenére nulla feszültség; megeshet, hogy a maximumra csavart hangerő és valami egzotikus tinglitangli itthon is segítene.

Másnap a pondai fűszerültetvényre indultunk, hogy élőben is megnézzük, mitől olyan csípős a curry, és mi minden kell a chai masalába való fűszerkeverékbe. Kétszer is átszálltunk, de aztán egy kis útbaigazítás után megváltottuk a belépőjegyeket, sőt, még elefánton való "lovaglásra" is befizettünk. Az ültetvény, bár nem volt életre szóló élmény, azért határozottan érdekes volt látni, hogyan nő a bors, fahéj, szegfűszeg, ha nem a kotányis zacskóból kerül elő, a banánlevélen felszolgált tradicionális goai lakoma pedig igazán bőséges volt. Az elefántolást inkább kihagyhattuk volna: a szerencsétlen, idősödő hím lábán fertőzés látszott, és a hajcsár enyhén szólva nem kesztyűs kézzel bánt vele: az ormányos fején ütemesen kopogott a vastag fabot - annak ellenére, hogy úgy tűnt, anélkül is lelkiismeretesen leballagná a távot.

Másnap egy kiadós, a tetőteraszon elfogyasztott reggeli után áttettük a székhelyünket délebbre, nem messze attól a partszakasztól, ahol a Beach még a szárazföldön játszódó jeleneteit forgatták. Délutánra még jutott egy kis strandolás, de a goai kiruccanásnak határozottan nem ez volt a csúcspontja. DiCaprióval nem találkoztunk, és sajnos a nemrég véget ért monszun által kavart erős áramlatok miatt úszni nem igazán lehetett, a strandot pedig kutyakaka és partra sodort medúzák tarkították. A szállásunk határozottan érdekes volt: az egyik legdrágább (600 rupia - majdnem 10 euró három főre), első ránézésre a leghangulatosabb (cövekeken álló, kókuszháncsból font kunyhó), másodikra a leglerobbantabb (az első wc-lehúzás alkalmával széteső cső, mosakodáshoz vödör, világítani zseblámpa - persze saját).

Kora reggel, míg a többiek durmoltak, császkáltam egyet a környéken. Az egyik villanyoszlopra felnyalt plakát delfinlest meg hajókirándulást hirdetett - röpke fél óra múlva. Kicsit zizegve a korai keltés miatt ébredő esetleges indulatok miatt felriadóztam a társaságot, aztán egy rövid kupaktanács meg némi (sikeres) telefonos alkudozás után már úton is voltunk a kikötőbe. Vízből kiugró delfint ugyan nem láttunk, de több alkalommal is csoportosan körénk úsztak, és még megörökíteni is sikerült őket.

Másnap indulás előtt még koktéloztunk egyet - azt hiszem, még ebéd előtt sikerült bevágni egy-egy Mojitót. Azóta is emlegetjük: enyhén homályos, éles zöld szín mentalevelek nélkül, keserű íz, nuku barna cukor. Mikor már a nagyobbik részét leküzdöttük és épp indulni készültünk, a sztaff érdeklődve firtatta, mennyire voltunk megelégedve. Izé, nem annyira, feleltük, aztán megkérdeztük, mi minden került az italba. Mentaszirup, újságolták büszkén. Mentátok nincs? - kérdeztük. Dehogynem, mondták. Akkor legközelebb tegyétek bele!-tanácsoltuk, ők pedig még percekig hálálkodtak, sőt, föl is jegyezték a nagykönyvbe az általunk ajánlott receptet.

Délre röpülünk

A jaipuri vidám és eseménydús két nap után egy nyúlfarknyira szabott mumbayi átszállással dél felé, Goa tengerpartjára vettük az irányt. A terminálhoz a nagyfőnök szállított minket. Búcsút vettünk tőle és Mónikától (de csak egy időre, mert megbeszéltük, hogy Delhiben még találkozunk), aztán megkezdődtek a reptéri kalandok. 

A nagy csomagokat csak egy alapos átvilágítás után, a maradék alkoholtól megszabadítva engedték feladni. Szerencsére az én termoszom és benne a mézes-málnás elkerülte a figyelmükeket, így legalább az megmaradt. Másfél üveg jófajta erőssel azonban könnyebbek lettünk, ők meg gyanúsan elégedetten vigyorogtak, amikor intettek végre, hogy mehetünk tovább. 

Indiában hivatalosan nem fogy túl sok alkohol, de a vallásos áhítat mellett szerintem ennek egy sokkal gyakorlatiasabb oka van: a szeszesitalok borsos, a nyugatiakkal megegyező vagy még annál is magasabb ára. A hírek szerint épp ottjártunkkor történt, hogy a hindukra és moszlimokra is kiterjedő tilalomnak fittyet hányva egy család teljes férfi részlege vakult meg / pusztult bele az otthon, olcsón pancsolt pálinka kóstolgatásába. (Mellesleg, a reptéri duty-free részlegből még a delhii érkezéskor üvegszám imortáltuk be Indiába a whiskyt a nagyfőnök kérésére, pedig neki valószínűleg van mit a tejbe aprítania.) Hétköznapi vendéglőkben egyébként néhány államot (köztük Goát) leszámítva elméletileg nem is lehet sem erőset, sem sört vagy bort kapni (gyakorlatilag, pult alatt és még drágábban dehogynem), csak speciális engedéllyel rendelkező boltokban szerezhető be egy-egy hangulatjavító flaska. 

Valamikor a rövid Jaipur-Mumbay szakaszon tudatosítottuk, hogy a második részen már nem ugyanazzal a társasággal folytatjuk az utat, így a szünet a két járat között akár még rövidnek is bizonyulhat. Szerencsére úgy tűnt, hogy legalább másik terminálra nem kell rohannunk, de a csomagokat bizony újra fel kell adnunk – amint megszereztük őket. 

És a pakkok bizony csak nem jöttek. Fél óra toporzékolás után úgy döntöttünk, aktivizálódunk, és megpróbáljuk megtalálni őket mi magunk – hát nem volt könnyű. Végül nem tudom, hogy a villogó tekinteteknek és az egyre feszültebb hangulatú sürgölődésnek, vagy a magától is lassan mozgásba lendülő gépezetnek hála nagyjából egy óra késés után végre megérkeztek a hátizsákok, mi pedig kirohantunk a becsekk-csarnokba, hogy utána tovább rohanjunk a nem megfelelő beszállókapu felé. Persze ez rögtön még nem lett világos, előtte még megküzdöttünk a helyi szokás szerint a sor legelejére beálló nyugdíjas különítménnyel. Végre az ellenőrzéshez jutottunk, aztán némi katasztrófaszintű frusztráció kíséretében megtudtuk, hogy nem jó helyen várakoztunk eddig, a megfelelő kapu teljesen más irányban van. 

Megint rohantunk, hogy aztán az utolsó utáni percben célba érjünk a megfelő kapunál kígyózó reménytelenül hosszú sor végén. Némi toporgás után úgy döntöttünk, hogy a jófajta konzervatív szocializálásunknak ellentmondva (ami rólam már rég lepergett, a Nagytesónak még vannak korlátai) nem fogunk szótlanul idegeskedve várakozni, hanem illedelmesen ugyan, de határozottan előre törünk. Hála a tömeg általános szimpátiájának, villámgyorsan eljutottunk a kontrollig, és szerencsére pont nem most tűntünk gyanús egyedeknek, akikre ráfér már akár elrettentés céljából is egy testüregekre is kiterjedő motozás.

Néhány percen belül vidáman és megkönnyebbülve szaladtunk tovább. Hálás tekintettel búcsúztunk a kedves, mosolyogva várakozó utasoktól, akiknek hála időben átjutottunk a biztonsági őrök sorfalán, és még a kapu zárása előtt megérkeztünk. A Spice Jet légikisasszonyai és a kijelző szerint is még mindig túl korán: a gép kétórás késése miatt még ki sem nyitották...

Csalódottan és kissé kókadtan üldögéltünk. A Bombay Times vezércikkét olvasgattam arról, hogy miért érdemes szappant is használni kézmosáshoz slozi után, miközben a kedves, mosolygó turisták, akik előre engedtek minket, rosszalló tekintettel csóválták a fejüket, amikor látták, hogy igazából mi nem is sietünk sehova.

Pushkar

Az első számú indiai kiruccanást ugyan nem tarkították komolyabb egészségügyi problémák, de egy rövidebb kórházlátogatás azért becsúszott: második jaipuri napunkon Ádám lázasan és fejfájással ébredt. Hogy kizárjuk a különféle egzotikus nyavalyákat, Lakshmi elfuvarozott minket Mónikával együtt (aki  főnöki intézkedésre szabadnapot kapott) egy bármelyik szlovákiainál jóval modernebb magánkórházba. Indiában két opció közül lehet választani: mi az állami kórházak helyett (amelyek nem a steril környezetről és a jól felszerelt rendelőkről híresek) a privátokat részesítettük előnyben. Három különböző városban teszteltük őket (Jaipur, Udaipur és Agra, az utóbbiban duplán), sehol nem láttunk újra felhasznált fecskendőket vagy hanyag, hányaveti hozzáállást. (Ezekben az intézményekben állítólag a megfelelő végzettség hiányával van a gond.)

Mi a váróteremben ücsörögtünk, Ádám pedig végre sorra került. Nagyon buzgó sofőrünk a kivizsgálásra is elkísérte, és lelkesen vitte utána / helyette a leleteket. Az orvos ugyan beszélt angolul (a gyógyszeradagolást türelmesen és érthetően elmagyarázta), a diagnózist azonban csak Lakshmival osztotta meg - hindiül. Máig nem tudjuk, mi volt a probléma, de a kocsiba ülve a sofőr hátrafordult, megfogta Ádám csuklóját, és elmondta: "Don't worry! You'll be all right.", szóval mindannyian megnyugodtunk.

Délután a Kedves szobafogságra és pihenésre ítélve otthon ragadt, mi pedig a közeli Pushkarba ruccantunk ki. (Út közben még abszolváltunk egy családlátogatást Lakshminál.) A város egész India egyik legrégebbi települése, és a hindu vallásúak legfontosabb zarándoklatai gyakorta ide vezetnek. A gyógyhatásúnak kikiáltott tó partjától nem messze található Brahma, a megtartó isten egyik temploma. Az egész világon nagyon kevés szentélyben áldoznak neki: a legenda szerint féltékeny feleségének átka fogant meg, a földhözragadtabb magyarázat szerint pedig unalmas funkciója miatt szorult háttérbe, kifizetődőbbnek ígérkezik a romboló vagy az újrateremtő istenséghez fohászkodni.

A templomlátogatás és a cukoráldozat után, a főtér egyik emeleti éttermében megkóstolt avokádósalátát és banános-kókuszos koktélt máig gyakran emlegetjük, a Pushkar utcáin összeshoppingolt göncök pedig máig alapdarabjai a ruhatáramnak. A legtöbb helyi piacon látott ruhaneműt eszembe sem jutna magamra venni (na jó, elméletben dehogynem :), az itt beszerzett szoknyák és ingek viszont akár esküvőre, munkába vagy esti sörözésre is jól kombinálhatóak. Amikor egy-egy darab hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) strapa után bemondja az unalmast, szomorúan és sóhajtozva konstatálom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz visszamenni.

A kultúrélmény és a beszerzőkörút után a tóparti lépcsőkre ültünk le kicsit megpihenni. Néztük a tavat, az iszapszerű vízben lubickoló zarándokokat meg a közelben őgyelgő teheneket. Megpróbáltuk megfejteni, vajon hogyan került a második emeleti ablakba az egyikük (nem az egyik zarándok), aztán megadva magunkat Lakshmi egyre intenzívebb sürgetésének, útnak indultunk. (Ő már közben telefonon győzködte a felettesét, adja ki a parancsot, hogy induljunk haza: "Nem csinálnak semmit. Ülnek. Néznek.")

Kicsit elmerengtünk rajta, hogy bár itthon az indiaiakról általában mindenkinek a jóga és a meditáció jut eszébe, valójában az ottani átlagember nem igazán érti meg a csendnek és az időnkénti egyedül maradásnak a fontosságát. A száguldást és az adrenalint ezzel szemben határozottan szeretik: máig csodálkozom, hogy a Pushkar-Jaipur országúton nem jelzi emléktábla és valahol egy tripla sírkereszt egy rosszul sikerült szembesávon keresztül történő előzés emlékét - meg a durcás Lakshmiét, aki személyes sértésként és a bizalom teljes hiányának megnyilvánulásaként kezelte, hogy mi minden áron ragaszkodtunk a biztonsági öv nyújtotta illúzióhoz és az életünkhöz :)

Jaipur - a rózsaszín város

A kalandos indulás után némi segítséggel könnyen és gyorsan megtaláltuk a vonatunkat, sőt, a megfelelő vagont is. Ádámmal és a Nagytesóval mindhárman egyformán ódzkodunk a légkonditól (pláne keleten, ahol státuszszimbólumnak számít, ha 15 fokra van lehűtve valami), így a túlnyomórészt helyiek által használt sokadik osztályra váltottunk jegyet. Az átlátható európai rendszer helyett (első- és másodosztály, esetlegesen alvós kupé) hét különböző közül lehet választani - a klímástól a ventilátoroson keresztül a szó szerint fapadosig, ahol viszont az sem biztos, hogy állóhely jut majd. A Hotel Raj személyzete segített megoldani a kérdést, sőt, a foglalást is ők intézték helyettünk. Indiában ez bevált módi: a frekventáltabb útszakaszokra ugyanis fehér bőrű halandóként nem egyszerű jegyet kapni. Általában a New Delhi-i extrémitásokat leszámítva (ahol meg sem mutatják, hol van a hivatalos jegyiroda, és azt állítják, bezárt, leégett vagy messze költözött) sem könnyű a helyzet: ajánlatos előre intézkedni, különösen ünnepek előtt és után (Ezekből Indiában elég sok van.). Ha hivatalosan nincs is már hely a vonaton, sok esetben egy helyi utazási iroda vagy a recepciós még mindig fel tud varázsolni a szerelvényre némi aprópénz ellenében. Ha még nekik sem sikerül, a várólistán van csekély esély. (Egyébként létezik netes foglalás is: a makemytrip.com és a cleartrip.com oldalakon keresztül. Az első a vonatjegyekre csak indiai bankkártyát fogad el (és ilyen mindenkinek van, ugye? :) - buszra és repülőre működik, a másodikat meg sajnos csak jóval később ismertük meg.)
Egy kisebb meglepetés (A négy személyesnek látszó pad hivatalosan hat emberre volt méretezve, és ennél persze többen is leültek mellénk végül.) és néhány órányi zötykölődés után érdeklődni kezdtünk, vajon messze van-e még a mi megállónk. Perceken belül már az egész vagon oldotta, mikor is kellene leszállnunk.

Az agrai kosz, zaj és szagok után Jaipurt már nagyon vártuk: a Nagytesó csak maileken és telefonon keresztül látott/hallott ismerőse, Mónika fogadott be minket pár napig erejéig. Az egymásra találás kalandosra sikeredett: a hajnali ébredéstől, a 15 kilónyi csomagtól a hátunkon és a kb. negyven fokos hőségtől lomhán közeledtünk a megbeszélt találkozóhely felé. Letelepedve kicsit kifújtuk magunkat, aztán egy gyors telefon után kiderült: nem ugyanott vagyunk, Mónikáék valószínűleg a másik kijáratnál parkoltak le. Újra a hátunkra vettük a három hétre szánt túlélőkészletet, aztán nagyokat szuszogva átkeltünk a vágányok fölött átívelő hídon (ahol előtte egy gyors vizit erejéig már jártunk, de nem láttunk sehol parkolót), hogy aztán kétségbe essünk: valószínűleg nem a megfelelő állomást választottuk! Néhány percnyi mobilos eszmecsere után tisztáztuk: sikerült jó helyen leszállni, de mégis az előző helyen kellene találkoznunk. Visszabaktattunk, de összeborulás helyett most sem találtuk egymást. Persze, ez nem egyszerű olyan valakivel, akit még sosem láttunk, de bíztunk benne, hogy Mónika majd elüt a száris, sötét hajú és fekete szemű sokadalomtól.
A sokadik telefonos konzultáció után végül kiderült: mivel az indiai vonatok az itthon megszokott néhány vagonnál nagyon sokkal hosszabbak, nemcsak a sínek egyik vagy másik oldala felé van kijárat, hanem állomásépületből is több van. A megvilágosodás után már nem tartott sokáig, hogy végre összeakadjunk, majd az is gyorsan kiderült, hogy Mónika szintén magyar vidékről származik (Pozsony, mint kapcsolódási pont esetében ez azért nem volt egyértelmű), sőt, otthon ugyanabban a városban lakott, mint a Nagytesó, és még közös ismerőseink is vannak.
Ragadósra izzadva az ötórás utazás és az ide-oda cipekedés után valószínűleg nem keltettünk túlságosan jó benyomást, Mónika és a vele együtt várakozó főnöke (akihez az autó tartozott) mégis örömmel üdvözöltek minket. Elfuvaroztak minket a hűvös, kellemes kis lakásra, hogy aztán ők folytathassák a munkanapot, mi meg egy frissítő zuhany után a nyakunkba vegyük a várost. A tisztaság és a rend valamiért bennem azt az illúziót keltette, hogy itt nem csak a vécécsészéből nem támadnak baktériumok, hanem a fogmosáshoz sem kell ásványvizet használni. Két-három nappal később a többiek világítottak rá, hogy nem vagyok teljesen normális - szerencsére a testközeli találkozást a lefolyókukacokkal itt most megúsztam heveny hasbaj és kórházlátogatás nélkül.

Jaipur Rajasthan tartomány (tagállam/kerület) fővárosa, több mint hárommillió lakossal. Az útikönyvekben és a katalógusokban "a rózsaszín város" néven jegyzik: a walesi herceg 1876-os látogatásakor a központ házait az angol korona tiszteletére rózsaszínre festették - az összefüggésre a választott szín és a brit uralkodócsalád között ugyan mostanáig sem derült fény, a festékhez azonban még mindig ragaszkodnak.
Első jaipuri délutánunkba a maharadzsa belvárosi palotájának és a hozzá tartozó királyi csillagvizsgálónak, a Jantar Mantarnak a meglátogatása fért bele. Az előbbi ma múzeumként funkcionál: fegyver-, ékszer- és ruhakollekciók, gyaloghintók, a világ legnagyobb ezüstedényeinek replikái és kézműves vásár is helyet kaptak benne. A Jantar Mantartól valamiért nem vártunk sokat, de az unescós emlék végül mindannyiunkat kellemesen meglepett: a különböző mérőberendezéseket ugyan tudományos indíttatás helyett asztrológiai célokból építették, a pontosságuk azonban így is csodálatra méltó ezeknek a majdnem háromszáz éves téglaépítményeknek.

Indiában egyébként máig nagy jelentőséget tulajdonítanak az égboltból kiolvasható jeleknek: itt nem csak a reggeli rituálé (kávé, hírek és horoszkóp) a lényeg - a csillagok és a bolygók állása határozza meg nemcsak azt, hogy a (természetesen a szülők által) kiválasztott jövendőbeli házastárs megfelelő-e, hanem azt is, hogy mikor legyen az esküvő. A nálunk megszokott szombat délutánok helyett előfordulhat a kedd reggeli hatos időpont csakúgy, mint a szerda kora délután.

A városnézés utáni ismerkedőest emlékezetesen és több, mint érdekesen alakult: Mónikán és lakótársán, Polinán kívül a családos, középkorú nagyfőnök is velünk mulatott. Közösen nyakára hágtunk az otthonról exportált mézes meggynek és az ütős baracknak, azután pedig utólag tisztázhatatlan körülmények között a város egyik legjobb szállodájában kötöttünk ki. Ötcsillagos hotel éttermében sem azelőtt, sem azóta nem volt szerencsém vacsorázni, a jaipuri eseményt pedig még megspékelte egy röpke találkozás a világ leghosszabb bajuszú emberével is, aki ajtónállóként szolgált a bejáratnál. A vacsorát a nagyfőnök állta - hálás köszönet és elismerés neki, amiért aránylag jól álcázta a szívinfarktust, amikor kézhez kapta a számlát.
A vendégszeretet ebben még nem merült ki: a következő napra kölcsönkaptuk a sofőrrel fölszerelt céges autót, hogy effektívebben járhassuk be a város igen nagyszámú látványosságát. Akadt ugyan némi félreértés Lakshmi gyér angol-, valamint a mi teljesen hiányzó hindi nyelvtudásunkból kifolyólag, de végül sikerült bejárnunk az Amber és a Jaigarh erődöket, kívülről pedig megnéztük a Vízpalotát (Jal Mahal) és a háremhölgyek lakhelyéül szolgáló Szélpalotát (Hawa Mahal) is.

Az Amber erődben sétálgatva elmúlt a kezdeti félreértésekből fakadó feszengés, és már nemcsak mi kérdezgettünk Lakshmitól, hanem ő is tőlünk. A szokásos munkával, lakással, fizetésekkel kapcsolatos kíváncsiskodáson kívül azonban még valami érdekelte: hát Európában nem tilos több feleséget tartani? Dehogynem, vágtuk rá, mire még jobban elkerekedett a szeme: akkor mi hárman mit csinálunk mégis együtt? Leesett végre, hogy mire gondol. Elmagyaráztuk neki, hogy a Nagytesó és Ádám között nem olyan a kapcsolat, aztán még percekig röhögtünk :)

Késő délutánra még maradt egy érdekesség: a Galta hindu szentemberről elnevezett majomtemplom. Stílusosan a Dzsungel könyvét vittem magammal olvasnivalónak a kirándulásra (És ne tessék kicsúfolni, de Spirótól a Fogságot, ami van vagy ezer oldal és két kiló, aztán meg ki se nyitottam.), a civilizáció és a természet határán egyensúlyozó Galtajit majmaival, szent teheneivel és remetéivel gond nélkül beleképzeltem háttérként Kipling regényébe.

Agrában  egyébként egy nappal tovább tökölődtünk, mint eredetileg terveztük; megérte ugyan, mert kár lett volna végigrohanni az előző bejegyzésben emlegetett látnivalókon, ugyanakkor Jaipurba érve és kostolót kapva Rajasthanból minden máshova tervezett napot sajnálni kezdtünk. Egy ideig még azon is vacilláltunk, hogy lemondjuk a Goára induló repülőnket, és a pálmafák meg a tengerpart helyett a homoksivatagot, az erődöket meg a tevéket bámuljuk naphosszat. Végül erre a drasztikus lépésre nem került sor, de a visszutat előrébbhoztuk, hogy még becsempésszünk a rövidnek tűnő három hétbe némi rajasthani romantikát.