Kutyabaj

Láttunk már egy-két, az európai higiéniai előírásoknak valószínűleg nem megfelelő dolgot, főként India low-budget éttermeiben: a rekordot eddig talán a koszos evőeszközt a nadrágzsebéből előhúzó, majd puszta kezével megtörölgető pincér volt az agrai Hotel Raj konyháján, a leginkább gyomorforgató látvány mégis a ma esti, a szokásos helyeinknél puccosabb Palm Villa hotel ebédlőjében ért.

Mirissában vagyunk, nem messze Sri Lanka legdélibb pontjától, a Dondra Pointtól, hogy a decembertől áprilisig errefelé vonuló kék bálnákat és ámbrásceteket megleshessük. A hattoni vonaton megismert japán nénivel már megtárgyaltuk, lényeges különbség van az utazók és a turisták között, és sajnos ebben a hangulatos stranddal rendelkező falucskában határozottan az utóbbiból van több. A fehér ruhácskákban és kényelmetlen szandálokban parádézó vendégsereg (Azoknak, akik nem csak a strandra jönnek, hanem az országot is meg szeretnék ismerni, szerintem eszük ágában sincs ilyen "hiábavalóságokat" magukkal cipelni.) túlnyomó része nagyra értékelte a lábaink körül sündörgő kutyákat és macskákat. Valószínűleg a szomszéd utcában már nem jártak, ahol jóval feltűnőbb, mennyi különféle bőrbetegséggel és egyéb nyavalyával lehet megáldva egy átlagos ázsiai kóbor kutya. Előfordul, hogy első látásra ugyan rendben vannak (bár ez elég ritka), de tünetmentesen, csupán hordozóként ugyanakkora rizikó hozzájuk érni, mint azokhoz, amiknek füléből-farkából csorog a vér és a genny, és a rühtől meg a bolháktól már nincsen szőr a testükön.

A szomszéd asztalnál ülő néni, miután jól lakott, először a tenyeréből etette az egyik blökit, majd a tányérját nyalatta ki vele. (A kutya biztosan nem tartozott senkihez, a felszolgálók időnként megpróbálták elijeszteni - a vendégektől kapott finom falatoknak hála, sikertelenül.) Bízom benne (bár azt hiszem, fölöslegesen), hogy ebben az étteremben mosogatószert is használnak, nem csak langyos vizet, és hogy a néni tányérja következőként nem az én asztalomra jutott.

Posted with Blogsy

Knuckle's Range

Kandytől északnyugatra, nagyjából háromnegyed órányi tuktukolásra húzódik a Knuckle's Range hegyvonulat. Nem ez az ország legmagasabb része, de mivel a turisták még nem fedezték fel igazán, ez a legcsendesebb és a legérintetlenebb. Egyenesen a szálláshelyünkről indultunk, a város ipari területein áthaladva, hogz kicsit megnézzük magunknak. Lassan elmaradt mögöttünk a csoki- és a kekszüzem, a házakból egyre kevesebb tűnt fel, közöttük pedig a hegytetőkig felnyúlva teaültetvények mindenfelé.

Egy kis tamil faluban vágtunk neki a túrának, meglepő módon pálmafák helyett először egy fenyőerdőn haladtunk át, majd lomblevelűek közé értünk. Az ösvényt szegélyező fák és virágok némelyike ismerősnek tűnt: jónéhány közülük nálunk sokkal kisebb kivitelben, a kinti levegőtől féltve őrzött szobanövényként köszön vissza. A fikusz és a rododendron Sri Lankán vagy húsz méter magas, anyósnyelvből pedig egész sövények burjánzanak.

WC-illatosító készítése - első lépés

A Corbett's Gap kilátóhelyre másztunk fel, helyenként ugyan nagyokat szuszogva, de azért egész rendesen bírtuk a tempót. Egy apró vízesés tövében megebédeltünk: Ádám puszta kézzel, én meg bicskával próbáltam belapátolni a dobozban magunkkal hozott curryt és rizst. Az indiai konyhával ellentétben, ahol a thalit leszámítva mindig egy fajta főétel érkezik a rendelés után, itt még a papírdoboz is négy különbözőt rejtett, vacsora vagy ebéd alkalmával pedig teljesen normális a 7-8 fogás.

A hegycsúcsról ugyan nem sok mindent láttunk, mert a nedves levegő és a gyakori esők miatt szinte mindig felhős az idő, de annál több volt az érdekesség lefelé jövet: találkoztunk kígyókkal, sokféle gyíkkal, apró sárgászöld békával, furcsa pókokkal, Ádámot pedig piócák támadták meg. Úgy tűnik, nem sokat használt, hogy felfelé igyekezve az erdőben járók épségét és biztonságát őriző pogány istennek áldozott.

Még indulás előtt azon szórakoztunk, hogy mi majd a komoly túracipőnkben mászva fogunk haldokolni, a guide pedig majd biztosan strandpapucsban jön velünk, de végül nem így lett: Ravi mezítláb tette meg árkon-bokron, köveken és állatkákon keresztül a majdnem hat órás utat. (Azóta a helyiekhez hasonlóan egyébként én is "slapkiban" járok: az indulás előtti napon vásárolt, hiper-szuper szandálom pontosan két hét alatt mondta fel a szolgálatot.)

 

 

Posted with Blogsy

Kandy

A teljes angol alárendeltség előtt az akkori főváros, Kandy volt a szingalézek utolsó bástyája. Nagyjából egyforma tévolságban a keleti és a nyugati parttól is, a hegyek között található, és kétszáz éve még csak 120 km-nyi dzsindzsáson átvágva volt megközelíthető. A tó (Kiri Mahuda - Tejtenger) a város közepén mesterséges: az egykori kegyetlen király, Sri Wickrama Rajasinha ásatta. Aki tiltakozni mert az angolok elleni harc idején a fölösleges és nagyzoló projekt ellen, pár nappal később már a tóparti sétányt díszítette, karóba húzva. Az angolok mégsem tudták katonai erővel elfoglalni a királyság központját: egy, a helyiekkel szót értő és a későbbiekben is mellettük álló angol állami hivatalnok, Sir John D'Oyly azonban sikerrel egyesítette a szingaléz király ellen szervezkedő csoportokat, akik aztán 1815-ben önként föladták a függetlenségüket egy jobb vezető reményében. D'Oyly erőfeszítéseket tett, hogy a szingalézek megőrizhessék tipikus szokásaikat és vallásukat, de két év múlva már felkelésre kényszerültek - sikertelenül. Az angolok végül 1948-ban, Indiával egy időben vonultak ki az akkori Ceylonról. (Míg a helyiek a szigetet mindig is Lankának vagy Sri Lankának nevezték, a külföldiek Ceylonként ismerték már az ókor óta. A hivatalos név 1972-ben változott az előbbire.)

Anuradhapurából, az ókori fővárosból érkeztünk Kandybe, az erdei kolostor, Ritigala érintésével. A rögtön az első napon, még Negombóban kapott helyi SIM-kártyának hála, stratégiát váltottunk a szálláskeresést illetően: néhol ugyan melléfogunk, de rengeteg időt spórolunk így. A személyes lecsekkolás helyett a tripadvisoros véleményekre és pontozásra hagyatkozunk, és telefonon próbálunk meg egyeztetni. Általában nem lepődünk meg nagyon, de itt valószínűleg másik guesthouse mellett döntünk, ha nem foglaltunk volna előre. A Green Woods ugyan csendes (Csak a majmok és a madarak hangoskodnak néha, de azt meg nem bánjuk.), és szép a környék, de a nappal gőzerővel folyó építkezés valószínűleg túlságosan elvonja a tulajdonos / menedzser figyelmét a jelenlegi vendégekről. A telefon számtalanszor csörög anélkül, hogy valaki fölvenné (valószínűleg ezért voltunk az egyetlen lakók), és a fürdőszoba már rég megérett a takarításra. Az interneten az egekig dícsért házi koszt most a reggeli pirítósban és főtt tojásban merül ki. Egyébként azonban nem lehet panaszunk: Sunil, amikor ideje engedte, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, minden kérdésre türelmesen válaszolt, kimosta a ruháinkat és hegyi vezetőt szerzett.

A tó partján áll a Sri Lanka-i buddhisták szent helye, ahol Buddha máglyán való elégetése után megmaradt bal szemfogát őrzik. A kora reggeli imádságra nem bírtunk felkelni, de szerencsére a fél tízes szertartás alkalmával sem volt annyira sok turista, hogy ne hallgathattuk volna közelről a tradicionális dobolást, vagy ne pillanthattunk volna be legalább lábujjhegyen ágaskodva az ereklyét (vagy legalábbis az ereklyetartót, mert maga a fog nem látható) őriző szobába. Maga a templom többszáz éves, de jelentős rekonstrukciókon esett át: legutóbb az 1998-as tamil robbantás után, amikor egy teherautón szállított bombának 20 ember és az épület egész első része esett áldozatul.

Egyébként annak ellenére, hogy a többségi szingalézek és a kisebbségben élő tamilok között dúló igencsak véres, robbantásokban és civil áldozatokban bővelkedő polgárháború csak 4-5 éve ért véget, ma mindent megtesznek a békés együttélés érdekében: a tamilok által lakott területeken az angol és a szingaléz felirat mellől a tamil sem hiányzik, az iskolákban pedig a tamilok kötelezően tanulnak szingalézul, a szingalézek pedig tamilul - az ország egész területén, nem csak a tamil többségű északon és a teaültetvények körül. Az persze egy másik kérdés, hogy a realitásban ez milyen szinten valósul meg, de a helyiekkel való beszélgetéseink alapján úgy tűnik, az igyekezet megvan.

Az angol elnyomás emlékeként megmaradt katonai temető is látogatható adomány ellenében. A sírfeliratokat olvasgatva úgy tűnt, a Sri Lanka-i kiküldetés nem volt egy főnyeremény a katonák és hivatalnokok családjainak: a feleségek szinte kivétel nélkül elhunytak 30 éves koruk előtt, de a férfiak sem élvezhették a nyugdíjas éveket. A trópusi klíma és az egzotikus betegségek a felnőttek mellett természetesen a gyerekeket sem kímélték: érdekes, hogy a nagyon sok csecsemősír mellől teljesen hiányzik a két évesnél idősebb korosztály...

A nyüzsgő templom utáni csendes szórakozásként eltuktukoltunk a város északi részén található Udawatakale természetvédelmi területre. A madárcsicsergést ugyan néha megzavarta egy-egy taxi vagy háromkerekű, de egyébként kellemes volt sétálni a magas fák árnyékában, mielőtt még az esti hagyományos dob- és táncshowt néztük volna végig. Az egy órás műsor nagyon érdekes és energikus volt, bár kíváncsi lennék, a cigánykerekek mennyire autentikusak. A jegyünkkel volt egy kis gubanc: dél körül elslattyogtunk az előadás helyszínére, hogy helyet foglaljunk, de a jegyiroda (jegybódé) sajnos zárva volt. Helyette egy hivatalos idegenvezetői engedéllyel ugyan rendelkező, de kissé gyanús, dátum nélküli belépőket árusító fiatalember győzködött minket a bejárat mellett, hogy nála vásároljunk. Még egy egyenruhás alakot is kerített az épületből, aki bár angolul nem beszélt, de bőszen bólogatott. Mivel jobb esélyünk nem volt, és aggódtunk, hogy jegy nélkül maradunk, kockáztattunk, és vettünk kettőt. Gondoltuk, este majd kisül, átvágott-e a fickó (bizonygatta, hogy ő nem hazudhat, hiszen buddhista), de végül örök rejtély marad: ellenőrzés nélkül jutottunk be, hiába tartogattuk a kezünkben a belépőket, végül nem kérte őket senki.

A Kandyban töltött három este mindegyikét az angol tulajdonú Slightly Chilled nevű tetőteraszos étteremben töltöttük. Jól esett a változatosság (Előtte volt, hogy még reggelire is curryt kaptam, és ez még nekem is sok.), de a kiszolgálás kissé érdekes stílusban zajlott: egyszer reggel is beestünk egy pohár narancslére és egy csésze kávéra, és kettőnkre vagy három pincér is jutott, mégis, a rendelés fölvétele után 15 perccel a kávé megérkezett, az egyik srác pedig mosolyogva megkérdezte, mi is volt a másik ital. A vacsorákat szintén jónéhány döccenővel szoktuk megkapni, és míg 300 rupiáért csak magamban szórakozok az ilyesmin, nagyjából 30 EUR-nyi pénzért már nehezebben tolerálom. Sebaj, a kilátás naccerű volt, és a góré, Michael érdekeseket mesélt, sőt, ellátott pár jó tanáccsal az Adam's peakes expedíciót illetően.

A Slightly Chilled mellett "hazai" ízekre vágyva még a Pizza Hutban jártunk. Mikor észrevettük, megmosolyogtuk, hogy középen egy zongora várja, hogy egy műkedvelő vendég mellé üljön, de még meg sem érkezett az ebédünk, egy néni már rá is zendített. Két szám között szóba elegyedett az elképedt közönséggel, így megtudtuk, hogy zeneszerző, és másnap a városban lép fel és játssza a saját műveit.

Betévedtünk a helyi kézműveseket tömörítő egylet kiállítótermébe is, de sajnos a helyi handmade szekció erősen idomult a kommersz vonulathoz, így nem vettünk semmit. Remélem, még lesz valahol használható szuvenírárus, mert egyelőre nem túl rózsás a helyzet, és úgy néz ki, a család max. rágni való beteldiót kap ajándékba.

 

Posted with Blogsy

Ritigala

Egy japán néni mellett zötyögök a vonaton, és éppen arról beszélgettünk, hogy Sri Lanka mennyire nem pénztárcabarát kirándulóhely. A koszt és a kvártély sem olcsó, de a legdrágábbak mégis a belépőjegyek. Legalább 25-30 dollár a beugró minden egyes attrakcióhoz, és nincsen ingyen jóformán a városi park sem. Ha ez párosulna az Indiában kötelező állandó készenléti állapottal, valószínűleg egy kis keserűség is csöppenne az egyébként napsütéses, gyönyörű épületekkel, egzotikus természettel, curryvel és elefántokkal megspékelt kirándulásba. Szerencsére azonban nem így van: mind a szingalézek, mind a tamilok kedvesek és segítőkészek, sehol egy kolduló gyerek, csak mosolyognak és integetnek egyfolytában.

Az egyetlen alkalom, amikor némi inkorrektséget szimatoltunk, az alaposan beburjánzott erdei kolostorban történt, ahova Anuradhapurából Kandy felé tartva tettünk egy rövid kitérőt. Mázlinkra legalább nem a mi kárunkra: meglepően olcsón, belépőjegy nélkül, nagyon szerény adomány ellenében jutottunk be, és a guide is csak 500 rupiát kért. Az utánunk érkező, első látásra is jóval tehetősebb német hármas már nem járt ilyen jól: tőlük már háromszor annyit szerettek volna kapni.

Egyébként nagyon viccesen jutottunk ide: a buszmegállóba érve érdeklődtünk, mikor indul a következő Polonnaruwa felé tartó busz, amivel a ganewalpolai kereszteződéshez kellett volna eldöcögnünk, mire az informátor sajnálkozva közölte, hogy nagyjából egy órát fog kelleni várnunk. Mérgelődve készültünk letáborozni, hiszen valószínűleg csak pár perccel késtük le az előzőt, mikor hirtelen egy fiatal srác szaladt oda hozzánk, és feltuszkolt minket egy szinte teljesen üres buszra. Sietve elindultunk, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak ketten-hárman utaztak - máskor a menetrend lazaságának köszönhetően meg szoktuk várni, amíg legalább nagyjából megtelik a jármű. A sofőrnek bemutattam a papirosomat Ganewalpola szingaléz betűs nevével, ő meg hevesen bólogatott. Süvítettünk, de aztán pár perc múlva egy hirtelen fékezés után mégis letessékeltek a buszról. Először elképedve tekintgettünk körbe, aztán mosolyogva integettek, szálljunk fel az előttünk megálló buszra. A polonnaruwai volt az: utána vittek minket, hogy ne kelljen olyan sokáig várakoznunk.

Ganewalpolából tuktukot béreltünk, hogy elvigyen minket a mindössze pár km-re lévő romokhoz. Elsőre a sofőr meglepően sokat kért, és utólag sem volt hajlandó jelentősebbet igazítani az áron. A rövidke, leaszfaltozott útszakasz után gyorsan megértettük, mi volt ennek az oka: egy kacskaringós, tócsákkal és méretes kátyúkkal tarkított rész következett. Helyenként gyalog kerültük meg az akadályokat, hogy lehetőleg elkerüljük a sárba süppedést, és szerencsére sikerült a bejáratig jutnunk a háromkerekűvel. A túrára a sofőr is velünk tartott: először azt hittem, csak el szeretné ütni valahogyan az időt, de úgy tűnik, tényleg érdekelte a hely, mert végig fényképezett és kérdeygetett is lelkesen.

A ritigalai kolostort valamikor az első-második század folyamán alapították. Az erdőben meditáló buddhista szerzetesek nemcsak szerény hálófülkéket építettek, hanem kórházat és könyvtárat is. Az egyes épületeket kikövezett út és széles lépcsőfokok kötötték össze: nagy részüket felújították, és láthatólag rendszeresen megtisztítják a gaztól. Az épületek maradványait mára már eléggé belepte a dzsungel, fejünk fölött 30-40 méter magas fák borultak össze. Általában az ösvényen maradtunk, de helyenként bokrok között bújkáltunk, köveken ugráltunk, Ádám meg liánokon lengett. Egy különleges állatot is sikerült meglesnünk: a purple faced tree monkey biztonságos távolságban az emberektől, az erdő mélyén bújkál, és nagyon ritkán mutatkozik.

Amire újabb bizonyítékot szereztünk, az az, hogy egy beszari alak vagyok, ha nyolclábúakról meg lábatlanokról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg nem lapul minden ágon és minden levél mögött ellenség, mégis frászt kaptam, amikor a sűrűjében járva valami a vállamra esett. Szerencsére húszcentis tarantula vagy halálosan mérges vipera helyett csak egy faág volt, és legalább a többiek jót nevettek.

 

Posted with Blogsy

Anuradhapura

Sri Lanka első fővárosa hasonló élményt kínál, mint a középkori központ, Polonnaruwa, ahol már jártunk. Itt azonban biciklivel legalább két napig tartana bejárni a látnivalókat, így tuktukot fogadtunk, hogy feleannyi idő alatt győzzük a körutat. Sajnos úgy tűnik, hogy az 1300 rupiába kerülő Dambulla-Sigiriya-Habarana menet egy kivételesen jó fogás volt, mert azóta sem sikerült ilyen jó árat kialkudnunk. Sebaj, mert az egykor tízezer szerzetest befogadó, három kolostor számtalan épületéből álló romkomplexum valószínűleg túl nagy falat lett volna csekélyke tájékozódási képességünknek. (Bár a Google Maps olykor okoz meglepetéseket, ma pl. egy olyan ösvényen jutottunk ki a sűrűn beburjánzott, dzsungelszerű városi parkból - már Kandyben vagyunk-, amiről a nagyjából 100 méterre levő információs irodában sem tudtak.)

A számtalan sztúpa és sokféle egyéb épület közül a legérdekesebb a Jetavana dagoba, ami az egykori 120 méterével az ókori világ harmadik legmagasabb építményének számított - csak két gízai piramis szárnyalta túl a méretét. Sőt, nemcsak a legnagyobb, hanem a legrégibb is itt található, és a Thuparamaya névre hallgat.

Jetavana - a legnagyobb.

A "nagy dagobaként" ismert Ruvanvalisaya neve ellenére csak a harmadik legtekintélyesebb. Az életnagyságú elefántokkal díszített emelvényen álló szentély körül (és nem benne, mert a kupolán nincsen sem ajtó, sem ablak) még ma is gyakoriak a szertartások. Valaha az összes sztúpát ugyanilyen fehérre festették, ma már csak kevésnek közülük maradt meg az eredeti borítása, néhányukat pedig restaurálták. Nagyjából száz méterre innen láthatóak az egykori Brazen palota maradványai - nem sok van belőlük az egykori tartóoszlopokon kívül (ezekből viszont van elég, nagyjából 1600), hiszen a fából készült épület sorozatosan a tűz martalékává vált, mígnem aztán az udvartartás elköltözött, hogy Polonnaruwában már tartósabb építőanyaggal próbálkozzanak.

A Sri Lanka-i buddhisták második legfontosabb ereklyéje Buddha egyik megmaradt foga után a Sri Maha Bodhi, vagyis a szent fa. Az a növény, amely alatt Guatama Siddharta elérte a megvilágosodást, sajnos már elpusztult, de előtte még egy hajtásából sikerült kihajtatni az anuradhapurait. Az összes többi szent fa a szigeten ennek az egynek a leszármazottja.

Az "Elefánt tó" neve ellenére nem az ormányosok fürdetésére szolgált. Az elnevezés annak köszönhető, hogy méretei messze túlszárnyalják a többi hasonló mesterséges medencéét. A körülötte levő erdőben pedig nem csak meditáló Buddha-szobor, ókori menedékhely és szerzetesi konyha bújik meg, hanem egy varánuszfajta (water monitor) is, amilyet már Negombóban és Polonnaruwában is láttunk.

A sok egyházi építmény meglátogatásának csak egy hátulütője van: a hinduhoz hasonlóan a buddhista szentélyeket sem illik cipőben megközelíteni, sőt, itt még a tökfödő is tabu. A tűző napsütés dél körül már annyira fölhevítette mind a járólapokat, mind a homokos részeket, hogy minden egyes rövidke megálló, akár csak egy fénykép erejéig is, eléggé nagyon fájdalmasnak bizonyult, így a dagobák reggeli méltóságteljes körülsétálása helyett ekkorra már inkább futólépésben közlekedtünk.

Délután a szállásunk kertjében, a tóparton pihentünk, aztán este megkóstoltunk néhány Sri Lanka-i ételkülönlegességet: banáncurryt, jackfruit-curryt, ananászos salátát és sambalt.

 

Posted with Blogsy

Mihintale

A legenda szerint az indiai uralkodó, Ashoka fia Sri Lankán jártakor találkozott az akkori királlyal, Mahindával, és próba elé állította, vajon méltó-e az igazi tudás, a buddhista filozófia befogadására:

- Hogy hívják ezt a fát, király?

- Ezt a fát mangófának hívják.

- Vannak még ezen kívül mangófák?

- Nagyon sok mangófa van még.

- És vannak más fák még ezen a mangón és a többi mangófán kívül?

- Nagyon sok fa van még, de azok nem mangófák.

- És vannak még fák a többi mangófán és az egyéb fákon kívül?

- Igen, itt ez a mangófa, előttünk.

Mahinda kiállta a próbát, így megismerhette a tanokat: a tamil, hindu hitű kisebbség és a negombói keresztények kivételével a Sri Lanka-iak nagy része ma is ehhez a valláshoz tartozik. A mihintalei templom és az egykori kolostor romjai fontos zarándokhelynek számítanak, hiszen itt történt ez a fontos esemény.

Anuradhapurából egy nagyjából fél órás tuktukolás után érkeztünk ide. A sofőrt szállásadónk szerezte, a Lake Wawe Guesthouse tulajdonosa. Tévedésből kötöttünk itt ki: előre nem foglaltunk, és a Lake Wiew Guesthouse-ba szerettünk volna menni. Először tiltakoztunk, de amint megláttuk a kertet, már nem igazán kellett minket győzködni.

A mihintalei templomhoz 1820 lépcsőfok vezet fel, bár ezek egy részét tuktukkal érkezve sikerült megspórolni. Guide-ot nem fogadtunk, az országban eddig mindenhol alapos és érdekes angol nyelvű tájékoztatást találtunk a történelmi emlékhelyeknél. Így aztán rohannunk sem kellett: a dagobák és a szobrok körbejárása után egy denevérrel teli, kétes illatú templomban is jártunk (én csak bekukkantottam, de Ádám bemerészkedett a fenevadak közé), aztán felkapaszkodtunk a kilátóhely tetejére. Izgalmas volt a följutás, az EU-s biztonsági ellenőrök szerintem frászt kapnának a vízvezetékből összehegesztett korláttól és a sosem volt lépcsőfokoktól. A hívők virágot helyeztek el a magaslaton, mi meg alaposan körbebámulásztunk.

A sötétedésig maradó időt a jókora hófehér Buddha-szobor lábánál üldögélve töltöttük. Mosolyogtunk az arra járó helyiekre meg a gyöngytyúkokra, aztán a friss gyümölcsöt árusító piac útbaejtésével hazazötyögtünk.

 

Posted with Blogsy

Polonnaruwa 2

Otthon nagyon ritkán fordul elő, hogy önszántunkból sportolással töltjük a hétvégét (kényszeríteni meg nem igazán szoktak), ennek ellenére ha kirándulunk, nem szívesen ülünk nyugton, egy helyben. A tegnap délutáni tekerés után is két keréken folytattuk Sri Lanka középkori fővárosának felfedezését, ugyanis a több hektárnyi területet gyalog bejárni képtelenség.

Hogy kicsit képbe kerüljünk a város sokszáz éves múltjával kapcsolatban, első utunk a régészeti múzeumba vezetett. Bár a sok eddig ismeretlen hely-, épület- és személynév kissé összemosódott, mire bejártuk az összes termet és elolvastuk a részletes leírásokat, szerencsére azért a helyére került néhány fontos információ. Polonnaruwa neve a 12. században élt I. Nagy Parakramabahu király nevével kapcsolódik szorosan össze. Neki köszönhetőek a város körül épült víztározók, valamint az egyházi és az udvartartást kiszolgáló épületek túlnyomó többsége is. Egykori palotája állítólag hét emelettel és ezer szobával büszkélkedett, külön épületben fogadta a színe elé járuló alattvalókat, és egy másikban tartotta tanácskozásait. A templomok közül egyértelmű túlsúlyban természetesen a buddhista szentélyek, a zárt kupola alakú dagobák vagy sztúpák vannak, de a vallási tolerancia bizonyítékaként számos hindu templom és szobor is fennmaradt.

Az épületek két fontos tartozéka a guardstone és a moonstone, vagyis holdkő. Előbbi általában törpe és/vagy kígyóforma dombormű, a gonosz szellemek távoltartására szolgál, utóbbi pedig tulajdonképpen egy állatalakokkal díszített, félkör alakú lábtörlő. Mindkét fajtából a legaprólékosabban kidolgozottak a város vallási központjában, a Quadrangle-ben találhatóak. Több fontos építmény is található itt - a Sri Lanka-i buddhizmus legfontosabb relikviáját, Buddha fogát Polonnaruwában őrizték, időnként továbbköltöztetve egy újabb, fontosabb vagy díszesebb templomba. Ádámmal ma egyébként arról gondolkoztunk, vajon hogyan történik egy-egy szent fölaprózása a versengő kolostorok, szerzetesrendek és templomok között, és vajon mennyire érzik ezt a véres elosztást méltóságteljesnek és tiszteletre méltónak a fontos emberre nézve a hívek.

A Quadrangle építményei közül ma már csak egynek van teteje: sajnáltuk is nagyon, amikor zuhogni kezdett, úgy rendesen, trópusi módon, hogy egy négyzetcenti ruha nem maradt szárazon, és az útikönyv is ronggyá ázott a vízhatlan hátizsákban. Nekem legalább akkora mázlim volt, hogy míg Ádám és a francia lány egy hangyabolyban topogtak az eresz alatt (de ezt már csak akkor vették észre, mikor fejbúbig telemászták őket a hangyák, és egyszerre, vezényszóra csípni kezdtek), én csak azon morgolódtam, hogy miért éppen ma kellett tiszta ruhát felvennem. A nagy zuhé után tanakodtunk, hazaugorjunk-e átöltözni, de szerencsére elvetettük az ötletet: az időjárás ugyanolyan változékony maradt, mint az előző napokban volt, csak az arányok változtak kevéske napsütésre és sokszori, nagyon intenzív hideg zuhanyra.

A távolabbi, nem annyira jelentős romokhoz érve szerencsére megritkultak a turistacsoportok és a lelkes osztálykirándulók is. Annyira, hogy a szinte teljesen benőtt, egy keskeny és meredek ösvényen megközelíthető, jó nagynak indult, de végül befejezetlenül maradt dagobánál már csak hármasban csörtettünk át a gizgazon. Látnivaló nem sok akadt, de az aznapi hőstettet kipipáltuk, majd hazatekertünk.

Igaz, hogy második este nem voltunk annyira elragadtatva az ellátástól, de az előző esti vacsit muszáj megemlítenem: a pálmafák alatt terített, gyertyafénnyel megvilágított asztalok vártak minket, svédasztalos menüvel: nagyjából 8-10 fajta kaja, egy kivételével az összes húsmentesen, friss ananászlével és gyömbérsörrel leöblítve. Az ellátásra és a háziasszony kedvességére a Palm Garden Guesthouseban igazán nem lehet panasz, csak ahogyan a tripadvisoros hozzászólások is ajánlják, a tulajjal nem szabad szóba elegyedni. Mi még olcsón megúsztuk a kapatos szócséplést: mindössze annyi történt, hogy a megígért ingyenes fuvar a buszmegállóba meglepően sokba került, de a leírások alapján akadtak, akik sokkal rosszabbul jártak.

 

 

Posted with Blogsy