Haputale

Bár eleinte úgy terveztük, hogy az Adam's Peak meghódítása után egy kicsit még lazsálunk és csak másnap reggel indulunk tovább, a csótánybrigád a szobában végül rávett minket arra, hogy mindössze egy óra alatt lezuhanyozzunk, összepakoljunk és belapátoljuk a reggelit. A Dalhousie-ből Hattonba tartó buszút friss zöld teaültetvények és szigetekkel tarkított tavak között vezet, ezen kívül pedig mindent elmond róla, hogy a nagyjából harminc km-t másfél óra alatt gyűrte le az egyébként meglehetősen vakmerő buszsofőr. A szerpentineken a 20 km/óra eszeveszett sebességnek tűnt, amit csak néha szakított meg egy kis ide-oda tolatás, hogy egy másik jármű is elegyensúlyozhasson mellettünk.

Izgultunk, hogy elérjük a haputalei vonatot, és izzadva álltam végig a pénztárnál a sort, hiszen csak a vonat hivatalos indulási ideje után (!) öt perccel kezdték el árusítani a jegyekez. Ez azért gyanús volt, de a sok előzködni próbáló pacák miatt végig azt hittem, mindjárt befut a szerelvény. Kezemben voltak végre a jegyek, és diadalmasan lobogtatva a szerzeményeket szaladtam Ádám után a peronra, aki a csomagokat őrizte. Próbáltunk helyezkedni, hogy majd az elsők között szállhassunk fel, és már nem mentünk el vízért, mert úgy tűnt, bármelyik pecben indulhatunk. A várakozás ezek után még nagyjából két óra hosszat tartott, de a stratégia legalább megérte: a gyakorlatilag már megtelt vonatra többszáz ember próbált meg feltolakodni. Egy, a 2+2-es ülőhelyen már eleve négyesben ücsörgő család szerencsére összébb húzódott, így még melléjük préselődtünk, majd öt perccel később átadtam a helyemet a japán néninek, és áthelyezkedtem a hátizsákomra. Az ablak és a lábaink között maradt helyet lassan kezdték megtölteni a pakkok (A fejünk feletti csomagtartóba már egy retikül sem fért volna, ha lett volna valakinél ilyesmi.), és a Nuwara Eliyáig velünk utazó család automatikusan kérte el mindenkitől a csomagot, aki a hatalmas hátizsákok miatt nem tudott kapaszkodni, mígnem már a plafonig ért a halom.

Majdnem két hónapnyi India alatt sem értünk még ilyet, na de azt leszámítva, amikor Jaipur előtt az egész vagon azt oldotta, hogy mikor kell leszállnunk, egyértelműen ez volt a legviccesebb vonatozásunk. A Nuwara Eliya után kicsit kisebbedő táskakupac tetejére kekszeket és aszalt gyümölcsöt pakoltunk, és falatozva meg beszélgetve töltöttük a hátralévő időt. Ádám sajnálta, hogy most nem tud a nyitott ajtón kilógva nézelődni, ahogyan azt Kandyból Hatton felé zötykölődve tette, és bár a vonat maximális megengedett sebessége fergeteges 25 km/óra, az én idegrendszerem azért nem bánta ennek az adrenalinsportnak a mellőzését.

A haputalei vasútállomáson már tuktuk várt minket, hogy a szálláshelyünkre, a Leisure Mount Wiew guesthouse-ba szállítson. Igazából a rengeteg pozitív tripadvisoros vélemény ellenére mégis szkeptikus voltam egy kicsit, mert gondoltam, nem lehet igaz, hogy valami ennyire jó legyen, ahogyan azt a sok áradozó vélemény sugallja. Végül tényleg nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat, a beígért családias hangulat tényleg nem mese, és bár tartottunk tőle, hogy a várostól kissé távolabb található szálláshelyen majd egyedül leszünk, este azért mégis akadtak vendégek, akikkel sörözhettünk, sőt, később a városban járva nagyon örültünk neki, hogy a lehető legtávolabb kerültünk a szürke, koszos és zajos utcáktól, és ebben a tiszta és gyönyörű kilátással rendelkező szálláshelyen aludtunk.

Másnapra háromkerekűt béreltünk, hogy bejárjuk a környék látványosságait. (Utólag már bántuk kicsit, hogy Bundihoz hasonlóan nem pattantunk inkább motorra, de sebaj.) Az első megálló a Lipton's Seat volt, ahonnan egy pohár forró tea és csípős, zöldséggel töltött kalácsok mellett bámultuk a hegyeket és a teamezőket. Innen gyalog tettük meg a nagyjából 7 km utat a Dambatenne teagyárig, hol a szerpentineken kacskaringózva, hol a teacserjék között lerövidítve az utat.

A teagyár 500 ruppó per kopf ellenében belülről is megszemlélhető, és bizony tartogat meglepetéseket. Gyártócsarnoka a legnagyobb az országban, a megszárított és sokszorosan ledarált tealeveleket pedig 19 másik céggel együtt a Liptont gyártó cég vásárolja fel. Mégsem ez benne az extra, hanem az ipari forradalom technikai szintjét idéző gyártósorok. Iparikémkedtünk, de muszáj volt megörökíteni, mert azt hittem, ilyen már csak a múzeumban van.

A teaültevényeken egyébként főként az angolok által betelepített dél-indiai tamilok leszármazottai dolgoznak. A teaszedők napi nyolc óra munkáért, ami alatt húsz kg-nyi levelet kell leszedniük, ötszáz rupiát (nagyjából 3.5 EUR-t) kapnak, minden további leszedett kilóért pedig még húszat.

A következő megálló az ország legmagasabb, kb. 240 m magas vízesése volt, a Bambarakanda. Fürödni ugyan a jéghideg vízben nem akaródzott, de szerencsére két komplett osztálykirándulás között elüldögéltünk egy kiló az otthoninál jóval kisebb, de sokkal édesebb banánnal a parton, és hallgattuk a csobogást meg a madarakat.

A guesthouse-tól nem messze található Adishamot is meglátogattuk: az 1931-ben épült villa nevéhez híven (Kent megyei falucska) inkább passzolna az angol tóvidékre, mint Sri Lanka pálmái közé. Jelenleg a bencés rend tulajdona, a novíciusaik élnek a falak között. A pannonhalmi apátsághoz hasonlóan lekvárokat és likőröket gyártanak - bíztunk benne, hogy majd itt akad megfelelő szuvenír egy kis narancslekvár vagy kókuszlikőr formájában, de a 7 decis, kilónyi üvegeket nem a hátizsákba tervezték.

A szálláshelyünkön még előző nap beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretem a curryt, így az este a család a konyhába invitált, hogy vegyek részt a főzésben. Ténylegesen segíteni ugyan nem engedtek (a kényelmem vagy a vacsora érdekében, nem tudom), de több sűrűn teleírt oldallal távoztam, és már várom, hogy kipróbáljam a családon az újonnan szerzett recepteket.

 

 

 

Posted with Blogsy

Adam's Peak

Az ország kettes számú ereklyéjét, Buddha fogát csak egy dolog múlja felül: a harmadik legmagasabb, nagyjából 2200 m magas hegy, az Adam's peak tetején található, lábnyom alakú mélyedés, amelyet szintén a vallásalapítónak tulajdonítanak. A buddhistákon kívül a többi, a szigeten jelen lévő vallás is kötődik a lenyomathoz: a hinduk úgy tartják, Shiva lépett ide, a keresztények kissé nyakatekert mítosza pedig Aquinói Szent Tamást emeli be a képbe. Nekem leginkább a moszlim legenda szimpatikus: a Paradicsomból való kiűzetés után Allah ezen a helyen rakta le a Földre Ádámot és Évát, mert Sri Lanka hasonlít leginkább az Édenkertre.

A hegytető tehát fontos zarándokhely, és a mászás a hagyomány szerint éjszaka történik, hogy a hegy különleges, háromszög alakú árnyékát már a csúcsról láthassuk. A nagyjából 5500 lépcsőfok és az ezer méteres szintkülönbség leközdése átlagosan 4 órát vesz igénybe, ezért hajnali kettőkor kell elindulni, hogy fél hat-hatra biztosan fölérjünk.

A hegy lábánál található falucska, Dalhousie (ami hangulatában erősen az indiai McLoad Ganjra emlékeztet) talán az egyetlen hely, ami már este kilenc óra tájékán elcsendesedik, és éjfél után kettőkor kezd ébredezni. A kemény mászás előtt nem árt a pihenés, ezért tíz óra környékén mi is lámpát oltottunk. Sajnos az éjszakai nyugalom nem tartott túl sokáig: egy óra múlva már újra talpon voltunk, hogy a sötétben előmászó csótányhadsereget próbáljuk meg visszaverni. Szerencsére a kisebbik ágyon aludtunk, mivel amellett volt a konnektor, és még filmet néztünk elalváshoz, mert a szélesebb és magasabb, betonalapokon álló nagyobbikból 4-5 centis, kedves kis állatkák másztak elő. Ádám a kabátjainkon zizegő és a másnapra bekészített tízórais dobozainkon kopogó aprócska lábak hangjára ébredt. A következő két órát azzal töltöttük, hogy egyesével rázogattuk ki az összes ruhadarabunkat, és bevilágítottunk a szobában szétrakott cipőkbe és a táskák összes zsebébe. Mire mindenhonnan kikergettük a betolakodókat, és a moszkitóháló alá gyömöszöltük az összes cuccot, még egy óránk maradt indulásig.

(Az Achinika guesthouse többi szobája állítólag nem rendelkezik privát állatkerttel, és a vacsora is kivételesen finom volt. A staff nagy része ugyan nem beszél angolul, de amíg meg nem említettem az éjszakai kalandot, figyelmesek voltak és segítőkészek.)

A rovarirtás egyetlen előnye az volt, hogy nem aludtunk túl mélyen, így nem került nagy erőfeszítésbe a két órai ébresztő. Zseblámpával, pulcsival, kabáttal felszerelkezve indultunk, az utóbbiakat 5 perc múlva már pakoltunk is el a táskába. Átvágtunk a falun, a boltosok már rakták ki a portékát és bőszen kínálgatták a teát és a kávét. Egyelőre a saját tartalékokra hagyatkoztunk, és egész jó tempóban haladtunk fölfelé. A töksötét hegy oldalába vágott lépcsősor végig meg van világítva, de lefelé jövet azért aztán értek meglepetések (Úgy emlékeztem, csak egy hídon haladtunk át, visszafele aztán mégis vagy nyolcat számoltam, Ádám meg minden kanyar után azt hitte, már mindjárt lent vagyunk.).

Nagyjából az út egy harmada után már nehezebben lépkedtünk, és gyakran megálltunk szusszani egyet: a vizünk is fogyogatott, és az otthonról hozott vésztartalékos müzlinek is a nyakára hágtunk. A szálláson kapott tízórainak sajnos nem sok hasznát vettük: a banánt összemászkálta az állatsereglet, a szendvics meg még a végkimerülés határán is egy harapás után landolt a kukában. Fokozatosan elértünk arra a szintre, hogy már minden mozdulat jelentős fájdalommal és jó nagy adag szuszogással járt, és a tempónk is inkább emlékeztetett birodalmi lépegetőkre, mint valami fürge mókuskákra.

Egy nagyon hosszúnak tűnő óra után fokozatosan kezdtünk életre kelni, és túljutva a holtponton teljes gőzzel nekiindultunk, hogy biztosan felérjünk, mire fölkel a nap. Persze nem kell rohamtempóra gondolni, de határozottan jobban haladtunk, és a betervezett négy helyett kevesebb, mint három óra alatt fölértünk. Az utolsó, legmeredekebb szakasz végül a korlátnak hála könnyebb volt, mint számítottunk rá, és a csúcson még vagy fél órát vártunk az első napsugarakra. Ekkorra nagyon megörültünk a magunkkal cipelt plusz két rétegnek, mert fizikai erőfeszítés híján igencsak fáztunk a magasban, ahogyan a lábunkat lógattuk a betonplató széléről.

Sajnos az ég nem tisztult ki, de így is emlékezetes volt a kilátás: a felhőkből kibukkanó hegyek akárcsak, mintha repülőgépen ülnénk. A temlomba hosszú sor kanyargott, így a lábnyomot nem néztük meg, de a többiek elmondása alapján egyébként sem lehetett látni: teljesen eltakarták az áldozatul hozott lótuszvirágok és édességek.

Következő szálláshelyünkön szóba került a mászás, és a guesthouse-os családtól még megtudtunk pár érdekességet. A csúcstól lefelé pókhálóként kihúzott fonalak pl. nem útmutatóként szolgálnak, ahogyan azt az útikönyv állítja (ebben az esetben egyébként is lentről lenne logikusabb kifeszíteni őket). Lefelé indulva a fehér cérnaspulni végét az ösvény kezdeténél kell rögzíteni, majd lefelé menet tekerni, ameddig kitart. Ahogyan fogy a cérna, úgy fogynak majd az életben a gondok és a problémák is, és előbb utóbb a végére érünk - ha nem ebben, akkor majd valamelyik következő életben.

Mivel a mászás hosszú és megerőltető, egy másik hagyomány szellemében a zarándoklatra indulónak nem szokás előre mesélni róla: az sem szerencsés, ha túlságosan tart tőle, és az sem lenne jó, ha esetleg elbízná magát.

Posted with Blogsy

Kutyabaj

Láttunk már egy-két, az európai higiéniai előírásoknak valószínűleg nem megfelelő dolgot, főként India low-budget éttermeiben: a rekordot eddig talán a koszos evőeszközt a nadrágzsebéből előhúzó, majd puszta kezével megtörölgető pincér volt az agrai Hotel Raj konyháján, a leginkább gyomorforgató látvány mégis a ma esti, a szokásos helyeinknél puccosabb Palm Villa hotel ebédlőjében ért.

Mirissában vagyunk, nem messze Sri Lanka legdélibb pontjától, a Dondra Pointtól, hogy a decembertől áprilisig errefelé vonuló kék bálnákat és ámbrásceteket megleshessük. A hattoni vonaton megismert japán nénivel már megtárgyaltuk, lényeges különbség van az utazók és a turisták között, és sajnos ebben a hangulatos stranddal rendelkező falucskában határozottan az utóbbiból van több. A fehér ruhácskákban és kényelmetlen szandálokban parádézó vendégsereg (Azoknak, akik nem csak a strandra jönnek, hanem az országot is meg szeretnék ismerni, szerintem eszük ágában sincs ilyen "hiábavalóságokat" magukkal cipelni.) túlnyomó része nagyra értékelte a lábaink körül sündörgő kutyákat és macskákat. Valószínűleg a szomszéd utcában már nem jártak, ahol jóval feltűnőbb, mennyi különféle bőrbetegséggel és egyéb nyavalyával lehet megáldva egy átlagos ázsiai kóbor kutya. Előfordul, hogy első látásra ugyan rendben vannak (bár ez elég ritka), de tünetmentesen, csupán hordozóként ugyanakkora rizikó hozzájuk érni, mint azokhoz, amiknek füléből-farkából csorog a vér és a genny, és a rühtől meg a bolháktól már nincsen szőr a testükön.

A szomszéd asztalnál ülő néni, miután jól lakott, először a tenyeréből etette az egyik blökit, majd a tányérját nyalatta ki vele. (A kutya biztosan nem tartozott senkihez, a felszolgálók időnként megpróbálták elijeszteni - a vendégektől kapott finom falatoknak hála, sikertelenül.) Bízom benne (bár azt hiszem, fölöslegesen), hogy ebben az étteremben mosogatószert is használnak, nem csak langyos vizet, és hogy a néni tányérja következőként nem az én asztalomra jutott.

Posted with Blogsy

Knuckle's Range

Kandytől északnyugatra, nagyjából háromnegyed órányi tuktukolásra húzódik a Knuckle's Range hegyvonulat. Nem ez az ország legmagasabb része, de mivel a turisták még nem fedezték fel igazán, ez a legcsendesebb és a legérintetlenebb. Egyenesen a szálláshelyünkről indultunk, a város ipari területein áthaladva, hogz kicsit megnézzük magunknak. Lassan elmaradt mögöttünk a csoki- és a kekszüzem, a házakból egyre kevesebb tűnt fel, közöttük pedig a hegytetőkig felnyúlva teaültetvények mindenfelé.

Egy kis tamil faluban vágtunk neki a túrának, meglepő módon pálmafák helyett először egy fenyőerdőn haladtunk át, majd lomblevelűek közé értünk. Az ösvényt szegélyező fák és virágok némelyike ismerősnek tűnt: jónéhány közülük nálunk sokkal kisebb kivitelben, a kinti levegőtől féltve őrzött szobanövényként köszön vissza. A fikusz és a rododendron Sri Lankán vagy húsz méter magas, anyósnyelvből pedig egész sövények burjánzanak.

WC-illatosító készítése - első lépés

A Corbett's Gap kilátóhelyre másztunk fel, helyenként ugyan nagyokat szuszogva, de azért egész rendesen bírtuk a tempót. Egy apró vízesés tövében megebédeltünk: Ádám puszta kézzel, én meg bicskával próbáltam belapátolni a dobozban magunkkal hozott curryt és rizst. Az indiai konyhával ellentétben, ahol a thalit leszámítva mindig egy fajta főétel érkezik a rendelés után, itt még a papírdoboz is négy különbözőt rejtett, vacsora vagy ebéd alkalmával pedig teljesen normális a 7-8 fogás.

A hegycsúcsról ugyan nem sok mindent láttunk, mert a nedves levegő és a gyakori esők miatt szinte mindig felhős az idő, de annál több volt az érdekesség lefelé jövet: találkoztunk kígyókkal, sokféle gyíkkal, apró sárgászöld békával, furcsa pókokkal, Ádámot pedig piócák támadták meg. Úgy tűnik, nem sokat használt, hogy felfelé igyekezve az erdőben járók épségét és biztonságát őriző pogány istennek áldozott.

Még indulás előtt azon szórakoztunk, hogy mi majd a komoly túracipőnkben mászva fogunk haldokolni, a guide pedig majd biztosan strandpapucsban jön velünk, de végül nem így lett: Ravi mezítláb tette meg árkon-bokron, köveken és állatkákon keresztül a majdnem hat órás utat. (Azóta a helyiekhez hasonlóan egyébként én is "slapkiban" járok: az indulás előtti napon vásárolt, hiper-szuper szandálom pontosan két hét alatt mondta fel a szolgálatot.)

 

 

Posted with Blogsy

Kandy

A teljes angol alárendeltség előtt az akkori főváros, Kandy volt a szingalézek utolsó bástyája. Nagyjából egyforma tévolságban a keleti és a nyugati parttól is, a hegyek között található, és kétszáz éve még csak 120 km-nyi dzsindzsáson átvágva volt megközelíthető. A tó (Kiri Mahuda - Tejtenger) a város közepén mesterséges: az egykori kegyetlen király, Sri Wickrama Rajasinha ásatta. Aki tiltakozni mert az angolok elleni harc idején a fölösleges és nagyzoló projekt ellen, pár nappal később már a tóparti sétányt díszítette, karóba húzva. Az angolok mégsem tudták katonai erővel elfoglalni a királyság központját: egy, a helyiekkel szót értő és a későbbiekben is mellettük álló angol állami hivatalnok, Sir John D'Oyly azonban sikerrel egyesítette a szingaléz király ellen szervezkedő csoportokat, akik aztán 1815-ben önként föladták a függetlenségüket egy jobb vezető reményében. D'Oyly erőfeszítéseket tett, hogy a szingalézek megőrizhessék tipikus szokásaikat és vallásukat, de két év múlva már felkelésre kényszerültek - sikertelenül. Az angolok végül 1948-ban, Indiával egy időben vonultak ki az akkori Ceylonról. (Míg a helyiek a szigetet mindig is Lankának vagy Sri Lankának nevezték, a külföldiek Ceylonként ismerték már az ókor óta. A hivatalos név 1972-ben változott az előbbire.)

Anuradhapurából, az ókori fővárosból érkeztünk Kandybe, az erdei kolostor, Ritigala érintésével. A rögtön az első napon, még Negombóban kapott helyi SIM-kártyának hála, stratégiát váltottunk a szálláskeresést illetően: néhol ugyan melléfogunk, de rengeteg időt spórolunk így. A személyes lecsekkolás helyett a tripadvisoros véleményekre és pontozásra hagyatkozunk, és telefonon próbálunk meg egyeztetni. Általában nem lepődünk meg nagyon, de itt valószínűleg másik guesthouse mellett döntünk, ha nem foglaltunk volna előre. A Green Woods ugyan csendes (Csak a majmok és a madarak hangoskodnak néha, de azt meg nem bánjuk.), és szép a környék, de a nappal gőzerővel folyó építkezés valószínűleg túlságosan elvonja a tulajdonos / menedzser figyelmét a jelenlegi vendégekről. A telefon számtalanszor csörög anélkül, hogy valaki fölvenné (valószínűleg ezért voltunk az egyetlen lakók), és a fürdőszoba már rég megérett a takarításra. Az interneten az egekig dícsért házi koszt most a reggeli pirítósban és főtt tojásban merül ki. Egyébként azonban nem lehet panaszunk: Sunil, amikor ideje engedte, mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat, minden kérdésre türelmesen válaszolt, kimosta a ruháinkat és hegyi vezetőt szerzett.

A tó partján áll a Sri Lanka-i buddhisták szent helye, ahol Buddha máglyán való elégetése után megmaradt bal szemfogát őrzik. A kora reggeli imádságra nem bírtunk felkelni, de szerencsére a fél tízes szertartás alkalmával sem volt annyira sok turista, hogy ne hallgathattuk volna közelről a tradicionális dobolást, vagy ne pillanthattunk volna be legalább lábujjhegyen ágaskodva az ereklyét (vagy legalábbis az ereklyetartót, mert maga a fog nem látható) őriző szobába. Maga a templom többszáz éves, de jelentős rekonstrukciókon esett át: legutóbb az 1998-as tamil robbantás után, amikor egy teherautón szállított bombának 20 ember és az épület egész első része esett áldozatul.

Egyébként annak ellenére, hogy a többségi szingalézek és a kisebbségben élő tamilok között dúló igencsak véres, robbantásokban és civil áldozatokban bővelkedő polgárháború csak 4-5 éve ért véget, ma mindent megtesznek a békés együttélés érdekében: a tamilok által lakott területeken az angol és a szingaléz felirat mellől a tamil sem hiányzik, az iskolákban pedig a tamilok kötelezően tanulnak szingalézul, a szingalézek pedig tamilul - az ország egész területén, nem csak a tamil többségű északon és a teaültetvények körül. Az persze egy másik kérdés, hogy a realitásban ez milyen szinten valósul meg, de a helyiekkel való beszélgetéseink alapján úgy tűnik, az igyekezet megvan.

Az angol elnyomás emlékeként megmaradt katonai temető is látogatható adomány ellenében. A sírfeliratokat olvasgatva úgy tűnt, a Sri Lanka-i kiküldetés nem volt egy főnyeremény a katonák és hivatalnokok családjainak: a feleségek szinte kivétel nélkül elhunytak 30 éves koruk előtt, de a férfiak sem élvezhették a nyugdíjas éveket. A trópusi klíma és az egzotikus betegségek a felnőttek mellett természetesen a gyerekeket sem kímélték: érdekes, hogy a nagyon sok csecsemősír mellől teljesen hiányzik a két évesnél idősebb korosztály...

A nyüzsgő templom utáni csendes szórakozásként eltuktukoltunk a város északi részén található Udawatakale természetvédelmi területre. A madárcsicsergést ugyan néha megzavarta egy-egy taxi vagy háromkerekű, de egyébként kellemes volt sétálni a magas fák árnyékában, mielőtt még az esti hagyományos dob- és táncshowt néztük volna végig. Az egy órás műsor nagyon érdekes és energikus volt, bár kíváncsi lennék, a cigánykerekek mennyire autentikusak. A jegyünkkel volt egy kis gubanc: dél körül elslattyogtunk az előadás helyszínére, hogy helyet foglaljunk, de a jegyiroda (jegybódé) sajnos zárva volt. Helyette egy hivatalos idegenvezetői engedéllyel ugyan rendelkező, de kissé gyanús, dátum nélküli belépőket árusító fiatalember győzködött minket a bejárat mellett, hogy nála vásároljunk. Még egy egyenruhás alakot is kerített az épületből, aki bár angolul nem beszélt, de bőszen bólogatott. Mivel jobb esélyünk nem volt, és aggódtunk, hogy jegy nélkül maradunk, kockáztattunk, és vettünk kettőt. Gondoltuk, este majd kisül, átvágott-e a fickó (bizonygatta, hogy ő nem hazudhat, hiszen buddhista), de végül örök rejtély marad: ellenőrzés nélkül jutottunk be, hiába tartogattuk a kezünkben a belépőket, végül nem kérte őket senki.

A Kandyban töltött három este mindegyikét az angol tulajdonú Slightly Chilled nevű tetőteraszos étteremben töltöttük. Jól esett a változatosság (Előtte volt, hogy még reggelire is curryt kaptam, és ez még nekem is sok.), de a kiszolgálás kissé érdekes stílusban zajlott: egyszer reggel is beestünk egy pohár narancslére és egy csésze kávéra, és kettőnkre vagy három pincér is jutott, mégis, a rendelés fölvétele után 15 perccel a kávé megérkezett, az egyik srác pedig mosolyogva megkérdezte, mi is volt a másik ital. A vacsorákat szintén jónéhány döccenővel szoktuk megkapni, és míg 300 rupiáért csak magamban szórakozok az ilyesmin, nagyjából 30 EUR-nyi pénzért már nehezebben tolerálom. Sebaj, a kilátás naccerű volt, és a góré, Michael érdekeseket mesélt, sőt, ellátott pár jó tanáccsal az Adam's peakes expedíciót illetően.

A Slightly Chilled mellett "hazai" ízekre vágyva még a Pizza Hutban jártunk. Mikor észrevettük, megmosolyogtuk, hogy középen egy zongora várja, hogy egy műkedvelő vendég mellé üljön, de még meg sem érkezett az ebédünk, egy néni már rá is zendített. Két szám között szóba elegyedett az elképedt közönséggel, így megtudtuk, hogy zeneszerző, és másnap a városban lép fel és játssza a saját műveit.

Betévedtünk a helyi kézműveseket tömörítő egylet kiállítótermébe is, de sajnos a helyi handmade szekció erősen idomult a kommersz vonulathoz, így nem vettünk semmit. Remélem, még lesz valahol használható szuvenírárus, mert egyelőre nem túl rózsás a helyzet, és úgy néz ki, a család max. rágni való beteldiót kap ajándékba.

 

Posted with Blogsy

Ritigala

Egy japán néni mellett zötyögök a vonaton, és éppen arról beszélgettünk, hogy Sri Lanka mennyire nem pénztárcabarát kirándulóhely. A koszt és a kvártély sem olcsó, de a legdrágábbak mégis a belépőjegyek. Legalább 25-30 dollár a beugró minden egyes attrakcióhoz, és nincsen ingyen jóformán a városi park sem. Ha ez párosulna az Indiában kötelező állandó készenléti állapottal, valószínűleg egy kis keserűség is csöppenne az egyébként napsütéses, gyönyörű épületekkel, egzotikus természettel, curryvel és elefántokkal megspékelt kirándulásba. Szerencsére azonban nem így van: mind a szingalézek, mind a tamilok kedvesek és segítőkészek, sehol egy kolduló gyerek, csak mosolyognak és integetnek egyfolytában.

Az egyetlen alkalom, amikor némi inkorrektséget szimatoltunk, az alaposan beburjánzott erdei kolostorban történt, ahova Anuradhapurából Kandy felé tartva tettünk egy rövid kitérőt. Mázlinkra legalább nem a mi kárunkra: meglepően olcsón, belépőjegy nélkül, nagyon szerény adomány ellenében jutottunk be, és a guide is csak 500 rupiát kért. Az utánunk érkező, első látásra is jóval tehetősebb német hármas már nem járt ilyen jól: tőlük már háromszor annyit szerettek volna kapni.

Egyébként nagyon viccesen jutottunk ide: a buszmegállóba érve érdeklődtünk, mikor indul a következő Polonnaruwa felé tartó busz, amivel a ganewalpolai kereszteződéshez kellett volna eldöcögnünk, mire az informátor sajnálkozva közölte, hogy nagyjából egy órát fog kelleni várnunk. Mérgelődve készültünk letáborozni, hiszen valószínűleg csak pár perccel késtük le az előzőt, mikor hirtelen egy fiatal srác szaladt oda hozzánk, és feltuszkolt minket egy szinte teljesen üres buszra. Sietve elindultunk, annak ellenére, hogy rajtunk kívül csak ketten-hárman utaztak - máskor a menetrend lazaságának köszönhetően meg szoktuk várni, amíg legalább nagyjából megtelik a jármű. A sofőrnek bemutattam a papirosomat Ganewalpola szingaléz betűs nevével, ő meg hevesen bólogatott. Süvítettünk, de aztán pár perc múlva egy hirtelen fékezés után mégis letessékeltek a buszról. Először elképedve tekintgettünk körbe, aztán mosolyogva integettek, szálljunk fel az előttünk megálló buszra. A polonnaruwai volt az: utána vittek minket, hogy ne kelljen olyan sokáig várakoznunk.

Ganewalpolából tuktukot béreltünk, hogy elvigyen minket a mindössze pár km-re lévő romokhoz. Elsőre a sofőr meglepően sokat kért, és utólag sem volt hajlandó jelentősebbet igazítani az áron. A rövidke, leaszfaltozott útszakasz után gyorsan megértettük, mi volt ennek az oka: egy kacskaringós, tócsákkal és méretes kátyúkkal tarkított rész következett. Helyenként gyalog kerültük meg az akadályokat, hogy lehetőleg elkerüljük a sárba süppedést, és szerencsére sikerült a bejáratig jutnunk a háromkerekűvel. A túrára a sofőr is velünk tartott: először azt hittem, csak el szeretné ütni valahogyan az időt, de úgy tűnik, tényleg érdekelte a hely, mert végig fényképezett és kérdeygetett is lelkesen.

A ritigalai kolostort valamikor az első-második század folyamán alapították. Az erdőben meditáló buddhista szerzetesek nemcsak szerény hálófülkéket építettek, hanem kórházat és könyvtárat is. Az egyes épületeket kikövezett út és széles lépcsőfokok kötötték össze: nagy részüket felújították, és láthatólag rendszeresen megtisztítják a gaztól. Az épületek maradványait mára már eléggé belepte a dzsungel, fejünk fölött 30-40 méter magas fák borultak össze. Általában az ösvényen maradtunk, de helyenként bokrok között bújkáltunk, köveken ugráltunk, Ádám meg liánokon lengett. Egy különleges állatot is sikerült meglesnünk: a purple faced tree monkey biztonságos távolságban az emberektől, az erdő mélyén bújkál, és nagyon ritkán mutatkozik.

Amire újabb bizonyítékot szereztünk, az az, hogy egy beszari alak vagyok, ha nyolclábúakról meg lábatlanokról van szó. Tisztában vagyok vele, hogy valószínűleg nem lapul minden ágon és minden levél mögött ellenség, mégis frászt kaptam, amikor a sűrűjében járva valami a vállamra esett. Szerencsére húszcentis tarantula vagy halálosan mérges vipera helyett csak egy faág volt, és legalább a többiek jót nevettek.

 

Posted with Blogsy