Ambalangoda

A mai napig igencsak elégedettek voltunk a kirándulás időpontjának kiválasztásával: bár néha esett az eső, többnyire azért jó meleg volt, eközben otthon szakad a hó, és lehet reggeltől estig havat lapátolni. A vakáció a végéhez közeledik, a 24 napból már csak 2 van hátra. Mivel nem igazán szeretünk huzamosabb ideig kényelmesen hátra dőlve semmit se csinálni, az első másfél héten a kulturális emlékhelyeket jártuk be, a következő hetet a hegyek között töltöttük, a végére meg azért hagytunk magunknak egy szusszanásnyi időt a tengerparton. Most azonban lehet kárörvendeni: barnulás és kókuszdió-szürcsölés helyett a verandán kucorgunk meleg pulóverbe burkolózva egy-egy fotelban, és bámuljuk kifelé az esőt meg hallgatjuk az égdörgést. Mert bakker, ennyire otthon ritkán zuhog, és ilyen zenebonát sem hallottam még mifelénk a felhőkből. Az időjárás nem csak Közép-Eupában bolondult meg: Sri Lankán a Yala monszun megérkezett május helyett március végén.

Ambalangoda egyébként sem volt egy annyira tuti választás: a mirissai strand után szerettem volna egy kicsit nyugodtabbat, kevesebb jól öltözött, kövérre hízott turistával, de itt átestünk a ló túloldalára: a guesthouse-unk tulaja által javasolt partszakasz multifunkciós, nemcsak a helyi fiatalság tölti itt a napot, de szemétlerakatként is funkcionál. Nagyjából fél perc fejcsóválás után fordultunk vissza, de útközben legalább beszereztem egy új papucsot a Batában, még mielőtt a piac húsos-halas részén kellett volna meztélábasan végigcsoszogni.

Sör, kocsma és strand híján nem nyújtottuk hosszúra az ambalangodai kiruccanást. A maszkmúzeumot, ahol a tradicionális, komplett színházi előadásra hajazó szertartásokhoz használt kellékeket mutatják be, jól megnéztük, sőt beszereztünk egy "protection against everything" reklámszöveggel marketingelt álarcot, fából faragott páva- és kígyófejek tekergő egyvelegét, ami majd itthon rémít az ebédlő falán.

Posted with Blogsy

Galle

A yalai állatmegbámulós kaland után az egykori holland kikötővárosba, Galle-ba buszoztunk. A hajnali ötös kelés miatt kissé nyúzottan érkeztünk Matarába, ahol a faluzósról expresszre váltottunk, mégis rögtön kiment az álom a szememből, amikor az ülésem alatt a kényelmi okokból lerúgott papucsomat kezdtem keresni. Úgy tűnik ugyanis, hogy a Sri Lanka-i utazással nem csak az az álmom válik valóra, hogy távoli, egzotikus helyekre jussak el, hanem az a másik visszatérő is, amelyikben nem találom a lábbelimet, és mezítláb kell mászkálnom, nyilvánosan.

A fele megvolt: a másikat meg a buszsofőr meg egy segítőkész néni sem tudta megtalálni - poénból tüntette el valaki, vagy a nagy tolakodásban hátracsúszott és kirepült egy megállónál. Átnéztük az összes környező ülés alját, még a szőnyegek alá is bekukkantottunk, sehol semmi eredménnyel. A fele fülbevalómat még Haputáleban sikerült elkeverni (A maradékot továbbra is hordom. Bár az arcfestéket meg a magas sarkú cipőket szívből utálom, ez az egyetlen pont, ahol a hiúság nem enged: fülbevalónak lenni kell, és egy még mindig jobb, mint egy sem.), most emellé még egy fél pár papucs is társult. A szandálom már rég szétszakadt, így mostanában a rózsaszín zuhanypapucsra szorítkoztam, a zárt sportcipőt a hátizsák mélyére elásva tartom, és csak különleges alkalmakkor bányászom elő. A buszmegálló a dudáló tuktukokkal meg a hirtelen ránkszakadó esőfelhővel nem volt a megfelelő helyszín és időpont.

Talán a hiányos megjelenésemnek köszönhető, de aznap este igazán korrekt árat sikerült kialkudnunk a Beach Haven Guest House-ban. Az egykori holland erőd falai között található, kétszintes vendégház lassan ötven éve tartozik a legjobbak közé a városban, már a LP első kiadása is ajánlotta a barátságos hangulatú szálláshelyet. Este elkódorogtunk egy jó hideg mangódzsúszra a szomszéd utcába, másnap pedig egy erős kávé és egy finom muffin reményében egy közeli cukrászdában reggeliztünk. Az előbbit kár lett volna kihagyni, az utóbbi hely összeszáradt, megmikrózott csokis sütije nélkül viszont nem vesztettünk volna sokat.

Galle kikötőjét még a portugálok építették, majd holland kézen keresztül angol fennhatóság alá került. Jelenleg az Unesco Világörökség része, és a legnagyobb, európaiak által létrehozott erődtménynek számít Ázsában. Érdekessége, hogy a masszív falak ellenálltak a 2004-es cunami pusztító erejű hullámainak . A várost egyébként nagyrészt szingalézek, kisebb arányban arab származású mórok és burgerek, vagyis az egykori telepesek leszármazottai lakják.

A mediterrán hangulatú utcák nyugalmát csak a helyenként a szokásosnál határozottabb szuvenírárusok és a falhoz láncolt, kétségbeesett majomgyerek zavarják meg. Elengedném, amíg a gazdájára várakozik, de nem merek hozzányúlni a veszettség meg az éles fogai miatt, a bőgés meg sajnos keveset segít rajta. Ami az itthoni cirkuszokban a sátorponyva takarásában játszódik, azt Ázsiában nem próbálja rejtegetni senki: a makákó szenvedése nem kever olyan hírverést, mint a tavalyelőtt a pinnewalai "állatmenhelyen" agyonszúrt elefánt halála, pedig mindez ott játszódik le a napsütötte utcákon, a pálmafák alatt. Mosolygó, jól öltözött turisták dobnak pár érmét az idomárnak, hogy egy mutogatható fénykép kedvéért életben tartsák az ehhez hasonló vállalkozásokat.

A Rough Guide által Ázsia legrosszabb múzeumaként beharangozott tengerészeti múzeumot a borsos árú belépőjegy miatt nem erőltetjük, de az álmos, óceánillatú nagyváros azért elszórakoztat minket egy fél napra. Dél körül sietve továbbindulunk, hogy a maradék időt a tengerparton, kókuszdiót szürcsölgetve töltsük el. 

Yala

A sziget délkeleti csücskében, Tissamaharamánál található az egyik legnagyobb, és egyértelműen a legtöbb turistával teletömött nemzeti park. Nem lakik benne ugyan annyi elefánt, mint az Uda Walawe-i rezervátumban, de lépten-nyomon belebotlunk a sokszínű állatvilágba: pávák, vadmalacok, krokodilok, varánuszok, íbiszek és marabuk, bivalyok és őzek sütkéreznek a napon, vagy vérmérséklettől függően hűsölnek a fák alatt. A szupersztárnak számító leopárdok közül ugyan egyet sem láttunk, de tanulságot többet is levontunk: normál esetben (ha nem lődözik agyon a vadállományt a vadászok) nem olyan nagy szám belebotlani az élővilágba. Persze, egy erősen védett terület a véglet a nálunk szokványos, sűrűn lakott, nagy kiterjedésű területek közé szorult vékonyka erdősávokkal szemben, de míg itthon egy kósza nyúl láttán is üdvrivalgok, a szafarin nem telt el két percnél több idő úgy, hogy ne találkoztunk volna élőlényekkel - általában több fajtával egy helyen. Másrészt abbéli aggodalmunk, hogy a dzsippet megpillantva vagy kifülelve az összes szárnyas és négylábú halálra rémülve menekül majd, sem volt megalapozott: legtöbbször ráérősen legelésztek tovább, sőt, egy ormányos a tízóraikat is megpróbálta összeszedni az autókból.

Mirissa

A Sri Lankára utazók nagy része, bármi is a fő úticél, nagy valószínűséggel megfordul Mirissában, ami a sziget legdélebbre kilógó csücskétől, a Dondra Pointtól nem messze található. A strand tiszta, a víz aránylag nyugodt, a parton kókuszpálmák és éttermek váltják egymást. A legnagyobb attrakció mégsem a fürdőzés vagy a búvárkodás: csak pár tengeri mérföldnyire a szárazföldtől kék bálnák élnek egész évben, és decembertől májusig ámbráscetek vándorolnak a partok mentén.

A Sinharaja Restben megismert svédeknek hála tudtuk, kihez kell fordulni, hogy megleshessük a hatalmas tengeri emlősöket: beszámolójuk és később a saját tapasztalataink is azt mutatták, hogy a Raja and the Whales társaságon kívül mással nem igazán érdemes szóba állni ez ügyben. (A kora reggel kezdődő hajókirándulás előtt egyébként hősiesen és egyértelműen visszautasítottam a felajánlott gyomornyugtató tablettát, fél órával később meg már keservesen bántam az elbizakodottságomat. Úgy látszik, az, hogy nem bírjuk a hajózást, szintén családi tulajdonság, ahogyan az is, hogy nem tudjuk elviselni a magas nyakú pulóvert és hogy nem komáljuk a majmokat.)

Miután fölpakoltak minket a hajó két szintjére (Nekünk már csak alul jutott volna hely, mert az utolsók között érkeztünk, de megkértem pár turistát, hogy húzódjanak összebb, hogy mi is elférjünk. Jól láttunk ugyan mindkét oldalra, de később meg azon morfondíroztam, hogy alul legalább nem kéne célozni, hogy hova landol a reggelire kapott tea meg keksz. A kívánság alapján megsütött tojást - egy vagy két oldalról, kevésbé vagy jobban -, visszautasítottam, de a tízóraira kapott mangó-dinnye-ananász-papaya kombónak nem tudtam ellenállni, így a rosszullét szinte végig kitartott.), egy rövidke előadásban bemutatták az egyes bálnafajtákat, amiket van esélyünk megpillantani, beszéltek a szokásaikról, és arról is, milyen fontos, hogyan, milyen szögben és mekkora távolságra közelítjük meg őket.

Nem kellett sokáig várnunk, felbukkant egy kék bálna ormótlan teste, és szökőkútszerűen levegőt vett. Utána nem sokkal egy másik is csatlakozott hozzá, és néhány percig csendben figyeltük a párost. A staff fegyelmet tartott, és szerencsére nem hangoskodott senki. Mikor azonban a többi hajó is odaért (volt belőlük vagy tizenöt), láthattuk, mire gondolt Joel és Emil Svédországból: míg mi kikapcsolt motorral, nagyjából húsz-harminc méterre a bálnáktól, párhuzamosan mellettük helyezkedtünk el, a többiek egyenesen feléjük hajtva, a lehető legközelebb robogtak hozzájuk, másodpercek alatt elijesztve őket. A farokcsapás jelezte, hogy mélyre merültek, vagyis vagy fél óráig nem jönnek fel újra oxigénért. Bár a bálnák jókorák (A kék bálna a legméretesebb élőlény a Földön.) és kíváncsiak is, a párzási időszakot leszámítva, amikor kockázatos őket megközelíteni, rendkívül félénkek. Szívesen úsznak a hajók közelébe, hogy megnézzék, mi az, de csak biztonságos távolságba engedik magukhoz az embereket.

A mi fotóink sajnos nem igazán sikerültek, a legénység azonban gyönyörű képeket készített a farokuszonyokról és a gejzírszerű szuszogásról. Egy, a bálnákat kutató tudományos társasággal működnek együtt, a megörökített testrészek és a lélegzést kísérő vízsugár egyedenként változó alakja és mérete alapján próbálják meghatározni a Sri Lanka körül élő kék bálnák számát. Sajnos ez egyre csökkenő tendenciát mutat, nem ritkák az élettelenül partra mosott testek, a hajócsavarok által okozott sebekkel borítva.

A két bálna egyike és a hajók túlnyomó többsége kelet felé vette az irányt, mi a másikat követke Galle felé indultunk. Időnként még láthattuk, ahogyan lélegzik, aztán pedig a kikötő felé vettük az irányt.

 

 

Posted with Blogsy

Sinharaja

Sri Lanka tizenöt nemzeti parkja közül a legérdekesebb talán a délnyugati részen húzódó Sinharaja esőerdő: a nagyjából ötven méter magasra felnyúló fák alatt rengeteg érdekes állatfaj rejtőzik, közülük sok a világnak csak ezen a részén él. Mivel a Rough Guide marketingszövege úgy hangzik (bár némi kétely ennek kapcsán azért felmerült bennem), mintha minden ágról hatalmas, halálosan veszedelmes mérgeskígyók lógnának, a levelek mögött pedig lépten-nyomon kövér, szőrös tarantulák rejtőznének, nem voltam benne biztos, hogy ez a hely tényleg nekem való. Terveztük hosszasan, hogy majd utánanézünk a neten, mekkora az esélye annak, hogy az élővilág majd a fejemre potyog, de aztán az anyagi helyzetünket oldottuk (A bankomatok egyszerűen megunták a bankkártyáinkat, és bár eddig nem volt gond, mostanában nem akaródzik nekik kiadni sem kisebb, sem nagyobb összeget. Szerencsére mikorra már csak ötszáz rupiánk maradt, megérkezett a családtól a Western Union-os utalás - örök hála nekik!), és nem maradt idő a kutakodásra.

Először buszon ülve, majd tuktukra váltva süvítettünk (a süvítés itt 20/30 km/órát jelent) a nagyjából egy autónyi szélességű, töredezett szélű szerpentineken Deniyayáig, ami a park kisebbik, ezért kevésbé fölkapott bejáratának közelében található. A szállást a föl-le futkosásban szintén nem győztük elintézni, így véletlenül estünk be a lehető legjobb helyre, és foglaltuk el az utolsó szabad szobát a Sinharaja Rest guesthouse-ban. A szobák ugyan puritánok, és Ádámnak meg kellett küzdenie egy huntsman pókkal elalvás előtt, de a hangulat laza és naccerű, a curry és a sambal megfelelően csípős, Bandula, a tulajdonos pedig a menedzseri ténykedés mellett méregdrága (4000 LKR per kopf), de felejthetetlen expedíciókat szervez az erdőbe.

Eredetileg a hivatalos és olcsó guide-ok közül terveztünk felfogadni egyet, de az esti sörözés és kókuszpálinkázás mellett hagytuk, hogy az előző napi túrán részt vevő svédek meggyőzzenek, hogy mégis Bandulával vágjunk neki a rengetegnek. Így aztán 2-3 óra helyett nagyjából tíztől fél ötig voltunk a vadonban, és a turisták által járt ösvényekről letérve (amiket, ahogyan láttuk, miniszoknyában és nyitott szandálban is lehet abszolválni), helyenként combig a folyóban, néha meg gyökerekbe kapaszkodva haladtunk át a dzsungelen.

Még mielőtt a magas fák közötti nedves és sötét részbe értünk volna, megtettük a piócák elleni óvintézkedéseket: a nadrág szárát a zokniba tűrtük, és körben vastagon besóztuk. Ezek a szárazföldi állatkák egyébként sokkal kisebbek, mint az otthoni vízben élők, csak pár mm vastagok, és maximum 5 centi hosszúak, de azért így is kellemetlenkednek. Ádám kipróbálta, mennyire fontosak az elterelő hadműveletek, és levonhatjuk a tanulságot, hogy eléggé: a német lányokkal együtt, akikkel együtt túráztunk, hébe-hóba lepöckölgettük azokat az elszánt egyedeket, amik átküzdötték magukat a sórétegen, Ádám rövid nadrágban és só nélkü viszont szabad préda volt, és párat alaposan megetetett: az eredetileg inci-finci földigilisztára emlékeztető cérnaszálak majd egy centi vastag, duzzadt és jóllakott, vérrel megtelt tömlőként lógtak róla.

A rettegett, szőrös állatokkal végül nem találkoztunk, de láttunk azért jónéhány megtermett jószágot: a giant wood spider sárga, hatalmas hálói sok helyen feszültek az ösvény mellett, sőt, néha keresztben is, és alatta bújtunk át (Ádám egybe bele is sétált, halálra rémisztve a pókot.).

A lábatlanok közül kettővel találkoztunk, a csak közepesen mérges green pit viperával és a green vine snake-kel. Sosem gondoltam volna, hogy kígyóra valaha azt mondom, milyen szép, de az előbbi spirálba összehúzott teste és az utóbbi élénkzöld, az éretlen tealevelek és a páfrányok közé tökéletesen beleolvadó színe tényleg nagyon tetszett.

Eső nélkül nem úsztuk meg az esőerdőt: már közeledtünk a vízeséshez, ahol úszni terveztünk, amikor a nyakunkba szakadt a zivatar. Mezítláb ugráltunk kőről kőre, majd gázoltunk bele a folyóba, hogy a fürdőhelyhez érjünk. A német lányok fürdőruha híján meg sem álltak a parton, egyenesen belesétáltak a vízbe, míg mi azért ledobtuk a felső ruháinkat. A víz kellemesen hűvös volt (de csak annyira, hogy még én is simán belegyalogoltam), és az árral megküzdve a lezúduló víz alá is beúsztunk kicsit.

Az ösvényeken olykor felnőttekkel és gyerekekkel telepakolt motrokkal találkoztunk: kiderült, hogy a dzsungelben két falucska is rejtőzik, iskolába, munkába, orvoshoz pedig csak a nemzeti park keskeny csapásain jutnak el. Érdekes, hogy bárkit kérdezünk, azt mondják, nem túl gyakoriak a kígyómarások (állítólag még itt a vadon közepén sem), a hivatalos statisztika szerint mégis vagy 30 000 történik évente.

Aznap este már nem vágtunk neki a Mirissába tartó, több átszállással megtűzdelt buszos kirándulásnak, és még egyszer a Sinharaja Restben aludtunk. Érdemes volt: a szokásos krumplicurry és kókuszsambal mellé a kedvemért most banánvirágos curryt is főztek, hogy végre azt is megkóstolhassam.

 

 

Posted with Blogsy

Uda Walawe

Sri Lanka nemzeti parkjai közül elsőként a Haputaletől délnyugatra található Uda Walavet néztük ki magunknak. A Tripadvisor fórumán ugyan nem tudtak tanácsot adni, hogyan érjünk el egyik helyről a másikra, de a Leisure Mount Wiewban szerencsére segítettek (és tippet is kaptunk egy jó és olcsó szálláshelyre): egyszerűnek tűnt, mindössze egy átszállással, mégis nehezebben éltem túl, mint a Hattonból induló szardíniaszerű vonatozást. A Colombóba tartó busz már alaposan megpakolva érkezett a mi megállónkhoz, így szabad ülőhely híján a lépcsőre szorultunk. Ádám ácsorogva olvasott, én meg letelepedtem, mert hónaljszinten (ameddig nagyjából az én átlagosnál alacsonyabban található orrom ér fel) kissé sűrű volt a levegő. Ez nem volt egy jó ötlet: a kacskaringós, keskeny úton ugyan nagyjából csak 25 km/órával haladtunk, de a felső lépcsőről a nyitott ajtón kibámulva ez jóval többnek tűnt, és egy óra múlva már alig bírtam bent tartani a reggelit. Ülőhely sajnos végig nem jutott, hiszen majdnem mindenki a fővárosba utazott, így Pelmadullába érve már úgy szédültem le a buszról. Innen egy rövid pihenővel indultunk tovább Uda Walaweba, ahol végre kifújtam magam egy-két sör és egy jó csípős currys vacsora mellett.

A szomszédunkban lakó német srácokkal beszélgettünk az este: lelkes szörfözők lévén (az egyikük a deszkáját is magával cipelte) arról győzködtek, hogy a parton majd mindenképpen ki kell próbálnunk a hullámlovaglást, sőt, még azt is tervezték, hogy később kiokítanak minket az elméleti tudnivalókból.

Másnap a megszokottnál jóval korábban, hat órakor már talpon voltunk, és a négykerék-meghajtásos, nyitott tetejű dzsippel a csupán 5 km-nyire levő parkba indultunk. A fő látványosságnak messzemenően az elefántok számítanak, a Sri Lankán élő kétezer-ötszázból hatszáz ormányos lakik a parkban. Kétszáz éve még húszezer volt belőlük: ekkor érkeztek az angolok, akik aztán mindössze 1000-1500-ra apasztották a populációt a vadászszenvedélyüknek köszönhetően.

Láttunk pávákat és sasokat, vízi bivalyokat és sakálokat, meg egy varánuszpárost is.

Magán a parkon kívül még egy helyen lehet elefántokkal találkozni a környéken: az elefántárvaházban. A sokkal ismertebb Pinnewalától eltérően itt tényleg komoly munka folyik: az anyjukat elveszített borjakat pénz ellenében sem lehet megközelíteni, nem hogy megérinteni vagy megetetni, ahogyan az a Kandyhez közeli másik helyen szokás. Itt a kicsik felnőve visszakerülnek a vadonba (Néhányukat GPS-szel követik, egy éven belül már nem különböznek a szokásaik a szabadon felnőtt állatokétól.), Pinnewalában sokuk magántulajdonban vagy templomi elefántként végzi.

 

Posted with Blogsy

Haputale

Bár eleinte úgy terveztük, hogy az Adam's Peak meghódítása után egy kicsit még lazsálunk és csak másnap reggel indulunk tovább, a csótánybrigád a szobában végül rávett minket arra, hogy mindössze egy óra alatt lezuhanyozzunk, összepakoljunk és belapátoljuk a reggelit. A Dalhousie-ből Hattonba tartó buszút friss zöld teaültetvények és szigetekkel tarkított tavak között vezet, ezen kívül pedig mindent elmond róla, hogy a nagyjából harminc km-t másfél óra alatt gyűrte le az egyébként meglehetősen vakmerő buszsofőr. A szerpentineken a 20 km/óra eszeveszett sebességnek tűnt, amit csak néha szakított meg egy kis ide-oda tolatás, hogy egy másik jármű is elegyensúlyozhasson mellettünk.

Izgultunk, hogy elérjük a haputalei vonatot, és izzadva álltam végig a pénztárnál a sort, hiszen csak a vonat hivatalos indulási ideje után (!) öt perccel kezdték el árusítani a jegyekez. Ez azért gyanús volt, de a sok előzködni próbáló pacák miatt végig azt hittem, mindjárt befut a szerelvény. Kezemben voltak végre a jegyek, és diadalmasan lobogtatva a szerzeményeket szaladtam Ádám után a peronra, aki a csomagokat őrizte. Próbáltunk helyezkedni, hogy majd az elsők között szállhassunk fel, és már nem mentünk el vízért, mert úgy tűnt, bármelyik pecben indulhatunk. A várakozás ezek után még nagyjából két óra hosszat tartott, de a stratégia legalább megérte: a gyakorlatilag már megtelt vonatra többszáz ember próbált meg feltolakodni. Egy, a 2+2-es ülőhelyen már eleve négyesben ücsörgő család szerencsére összébb húzódott, így még melléjük préselődtünk, majd öt perccel később átadtam a helyemet a japán néninek, és áthelyezkedtem a hátizsákomra. Az ablak és a lábaink között maradt helyet lassan kezdték megtölteni a pakkok (A fejünk feletti csomagtartóba már egy retikül sem fért volna, ha lett volna valakinél ilyesmi.), és a Nuwara Eliyáig velünk utazó család automatikusan kérte el mindenkitől a csomagot, aki a hatalmas hátizsákok miatt nem tudott kapaszkodni, mígnem már a plafonig ért a halom.

Majdnem két hónapnyi India alatt sem értünk még ilyet, na de azt leszámítva, amikor Jaipur előtt az egész vagon azt oldotta, hogy mikor kell leszállnunk, egyértelműen ez volt a legviccesebb vonatozásunk. A Nuwara Eliya után kicsit kisebbedő táskakupac tetejére kekszeket és aszalt gyümölcsöt pakoltunk, és falatozva meg beszélgetve töltöttük a hátralévő időt. Ádám sajnálta, hogy most nem tud a nyitott ajtón kilógva nézelődni, ahogyan azt Kandyból Hatton felé zötykölődve tette, és bár a vonat maximális megengedett sebessége fergeteges 25 km/óra, az én idegrendszerem azért nem bánta ennek az adrenalinsportnak a mellőzését.

A haputalei vasútállomáson már tuktuk várt minket, hogy a szálláshelyünkre, a Leisure Mount Wiew guesthouse-ba szállítson. Igazából a rengeteg pozitív tripadvisoros vélemény ellenére mégis szkeptikus voltam egy kicsit, mert gondoltam, nem lehet igaz, hogy valami ennyire jó legyen, ahogyan azt a sok áradozó vélemény sugallja. Végül tényleg nagyon, de nagyon jól éreztük magunkat, a beígért családias hangulat tényleg nem mese, és bár tartottunk tőle, hogy a várostól kissé távolabb található szálláshelyen majd egyedül leszünk, este azért mégis akadtak vendégek, akikkel sörözhettünk, sőt, később a városban járva nagyon örültünk neki, hogy a lehető legtávolabb kerültünk a szürke, koszos és zajos utcáktól, és ebben a tiszta és gyönyörű kilátással rendelkező szálláshelyen aludtunk.

Másnapra háromkerekűt béreltünk, hogy bejárjuk a környék látványosságait. (Utólag már bántuk kicsit, hogy Bundihoz hasonlóan nem pattantunk inkább motorra, de sebaj.) Az első megálló a Lipton's Seat volt, ahonnan egy pohár forró tea és csípős, zöldséggel töltött kalácsok mellett bámultuk a hegyeket és a teamezőket. Innen gyalog tettük meg a nagyjából 7 km utat a Dambatenne teagyárig, hol a szerpentineken kacskaringózva, hol a teacserjék között lerövidítve az utat.

A teagyár 500 ruppó per kopf ellenében belülről is megszemlélhető, és bizony tartogat meglepetéseket. Gyártócsarnoka a legnagyobb az országban, a megszárított és sokszorosan ledarált tealeveleket pedig 19 másik céggel együtt a Liptont gyártó cég vásárolja fel. Mégsem ez benne az extra, hanem az ipari forradalom technikai szintjét idéző gyártósorok. Iparikémkedtünk, de muszáj volt megörökíteni, mert azt hittem, ilyen már csak a múzeumban van.

A teaültevényeken egyébként főként az angolok által betelepített dél-indiai tamilok leszármazottai dolgoznak. A teaszedők napi nyolc óra munkáért, ami alatt húsz kg-nyi levelet kell leszedniük, ötszáz rupiát (nagyjából 3.5 EUR-t) kapnak, minden további leszedett kilóért pedig még húszat.

A következő megálló az ország legmagasabb, kb. 240 m magas vízesése volt, a Bambarakanda. Fürödni ugyan a jéghideg vízben nem akaródzott, de szerencsére két komplett osztálykirándulás között elüldögéltünk egy kiló az otthoninál jóval kisebb, de sokkal édesebb banánnal a parton, és hallgattuk a csobogást meg a madarakat.

A guesthouse-tól nem messze található Adishamot is meglátogattuk: az 1931-ben épült villa nevéhez híven (Kent megyei falucska) inkább passzolna az angol tóvidékre, mint Sri Lanka pálmái közé. Jelenleg a bencés rend tulajdona, a novíciusaik élnek a falak között. A pannonhalmi apátsághoz hasonlóan lekvárokat és likőröket gyártanak - bíztunk benne, hogy majd itt akad megfelelő szuvenír egy kis narancslekvár vagy kókuszlikőr formájában, de a 7 decis, kilónyi üvegeket nem a hátizsákba tervezték.

A szálláshelyünkön még előző nap beszélgettünk arról, hogy mennyire szeretem a curryt, így az este a család a konyhába invitált, hogy vegyek részt a főzésben. Ténylegesen segíteni ugyan nem engedtek (a kényelmem vagy a vacsora érdekében, nem tudom), de több sűrűn teleírt oldallal távoztam, és már várom, hogy kipróbáljam a családon az újonnan szerzett recepteket.

 

 

 

Posted with Blogsy