2015. március 28., szombat

Marwari lófülradar


Szombat reggeli lófülek. Így radaroznak a marwari paripák Indiában, Rajasthanban.

2015. március 27., péntek

Pushkar - másodjára, illetve Delhibe utazunk

Pushkarba érkezve megcsapott a kellemes, fűszeres illatú levegő. Az utcákat szegélyező boltok bejárata felől aromapálcák füstje gomolygott, és a rohanás meg a sietség valamikor szálláskeresés közben kiveszett belőlünk. Elégedetten és megnyugodva pakoltuk le az út során már jócskán meghízott hátizsákokat, és a vendégház árnyékos, frissen festett teraszára telepedtünk. A szobák barátságos gekkókkal tele, a tetőn pedig egy-két kíváncsi makákó látogatott meg minket, miközben betermeltünk néhány banános-kókuszos palacsintát. Legutóbb Lakshmi türelmetlensége miatt elrohantunk Puhkarból, most lazán, megnyugodva szerettük volna kiélvezni az itt töltendő majdnem két napot. 




A múltkorról már ismert étteremben igazi, ropogós szélű pizzát ettünk, amit kókuszos koktéllal öblítettük le, szállásadóink pedig segítettek beszerezni a vonatjegyet, amivel Delhibe utazhatunk majd két nap múlva reggel, hogy este kényelmesen elcsípjük a haza induló járatot. Ahogy alkonyodott, nem maradtunk kint sokáig - szállásunk teraszáról próbáltuk megfejteni a Diwali ünnepség ceremóniáinak jelentését, első nekifutásra nem sok sikerrel.

Másnap reggel a Lonely javaslatára úgy döntöttünk, lóháton járjuk be a környéket és kukkantunk ki a Thar-sivatagba. Sajnos csak két szabad négylábú akadt, így a Tesó maradt shoppingolni, mi pedig jókat vidultunk, ahogyan a helyi különlegességnek számító marwari lovak radarszerűen mozgatták a füleiket és figyeltek minden neszre. Nem volt igazán izgalmas a túra és a terep, sokat mászkáltunk kiszáradt, lebetonozott csatornákban, a farmmal kapcsolatban pedig vegyesek voltak a benyomások, de azért némi méregdrága wc-papír beszerzése után aránylag elégedetten taxiztunk vissza a belvárosba. 


És ekkor jött a hideg zuhany. A terv, hogy kényelmesen hátradőlve, friss gyümölcslevet szürcsölgetve bámuljuk majd egész nap a tavat, a lovaglásról való visszaérkezéskor foszlott köddé, vált füstté, esett porba. (Remélem, hogy érezhető a helyzet tragikuma.) A boltok helyett internetcafékban bóklászó Nagytesó ugyanis kiderítette, hogy a vonatjegyen ugyan a megfelelő dátum szerepel, de a szerelvény csak aznap indul el Pakisztánból. Pushkarba és néhány órával később Delhibe az utazás második napján, 24 órával később érkezne meg - ha ezen az útvonalon nem lenne megszokott a 10-12 órás késés. Ou yeah.

Sokkolódtunk, aztán a Kedves magára vállalta, hogy míg mi körbefutunk néhány gyönyörű színes (és európai árakhoz mérve nagyon olcsó) selyemruhát kínáló boltot, ő összepakol. Így aztán belevetettük magunkat a forgatagba - még jó, hogy nem fenyegetett a veszély, hogy nagyot bukunk rajta, ha valamelyik gönc netán utólag már nem tetszene, vagy rossz lenne a méret. Szerencsére mindkét szekció 120 százalékra teljesítette a tervet: az áhított szoknyákon, ingeken, ruhákon és táskákon kívül hamarosan az aznap délutánra szóló buszjegy is a kezünkben volt, valamint tucatnyi selyemsál, amiket a barátoknak szántunk.


Némi többé-kevésbé sikeres rábeszélés után, hogy ugyan már ne kelljen kifizetnünk a második éjszaka teljes árát is a késői lemondás ellenére sem (ha már egyszer a recepciós szúrta el a foglalást) a buszmegállóba rohantunk, hogy aztán még vagy egy óráig szemlélődjünk, miképp rögzítik a busz tetején a poggyász és az utasok egy részét, mígnem aztán végre minket is bepakoltak a rendeltetésszerű ülőhelyekre a többi nyugati utassal egyetemben.

Bár régóta szeretném már kipróbálni, mennyire labilis/stabil a közlekedés a tetőn, a több órás, éjszakai utazás alkalmából nem bántam, hogy nem pottyantam a sötétben a Thar-sivatag kies sziklái közé. A késői indulás és a hepehupák ellenére legközelebb csak Új Delhiben nyitottam ki a szemem - a saccolt érkezés előtt nagyjából két órával. Mivel nem tudtuk, hova menjünk (a jaipuri Mónika új, fővárosi főhadiszállásán volt jelenésünk, és hm, izé, elfelejtettük előre elkérni a címet), úgy döntöttünk, egyik buszmegálló sem rosszabb, mint a másik, így az első adandó alkalommal lekászálódtunk a buszról. (Már nem emlékszem, miért siettünk annyira. De ha tippelni kéne, azt mondanám, a Nagytesónak biztos hányingere volt megint. :D) Megkaptuk a pakkokat, búcsút intettünk az ásítozva ébredező tetőtéri utasoknak, aztán a járdaszegélyre telepedtünk, hogy ott vészeljük át azt a néhány órát, ami ahhoz kellett, hogy emberi időben hívhassuk fel Mónikát a hiányzó cím miatt.