2014. augusztus 3., vasárnap

Jodhpurból Pushkarba - kalandos utazás

A jaipuri Mónikával megismert szent várost nem tudtuk kiverni a fejünkből. A tóparti üldögélés, a kókuszos-banános koktél, a gyönyörű színes selyemruhák mind arra csábítottak, hogy térjünk még vissza ebbe a Brahma templomáról híres városkába. Jodhpurból indulva buszra ültünk, amely a Pushkarhoz közeli Ajmerbe tartott. Indulás előtt még rákérdeztünk, egyenesen Ajmer-be utazunk-e, vagy át is kell szállni valahol. A busztársaság különböző alkalmazottai többször megerősítették, hogy ne aggódjunk, csak a végállomáson kell majd kiszállni.
Az út kegyetlenül hosszúnak tűnt. A szűk, kényelmetlen ülések, a gyakori fékezések és sávváltások nem voltak túl jó hatással a hátfájásomra. Aztán kicsit később, amikor már egy Metallica-koncert küzdőteréhez kezdett hasonlítani a népsűrűség, mégis elkezdtem értékelni a kemény, keskeny ülés összkomfortját. A buszmenedzser nemre és korra való tekintet nélkül organizálta a később felszállókat. A fejünk feletti két személyes alvóhelyeket felhúzott lábbal kucorgó, összehúzódzkodott utasokkal szúfolta tele, a levegő áporodottsága a 40 fok körüli hőségben rekordokat döntött.

Ekkor jött a meglepetés: a buszmenedzser ellenőrzés után nem adta vissza a jegyeinket, aztán integetett, hogy nekünk most azonnal le kell szállnunk. Igen, pont itt, a sivatag közepén. Elkerekedett a szemünk, és próbáltuk elmagyarázni, hogy nekünk egyenesen Ajmerbe szól a jegyünk. Egyébként is jobb lenne, ha visszaadná. Nem jutottunk egyről a kettőre. Mi angolul fújtuk, ő valamilyen indiai nyelven válaszolt. Végül megsajnált minket egy angolul tudó utitárs, és lefordította, hogy nincsen gáz, csak mégis át kell szállnunk egy másik járatra. Annak ellenére, hogy kb. öten mondták azt a jegyirodában, hogy biztosan nem így lesz. Végül beletörődtünk a változásba, és lekászálódtunk. A csomagjainkat az orrunk előtt a porba hajította az udvarias személyzet, aztán még kicsit vitatkoztunk, hogy szeretnénk visszakapni a jegyeket, ha már itt hagynak a sivatag közepén várakozni. Csóválták a fejünket, bennünk ment fel a pumpa. Az utóbbi reakció nem számít túl méltóságteljesnek Indiában, elérni sem lehet vele semmit. Ekkorra a helyi közönségből már egy kisebb kör alakult ki körülöttünk, és nevetve nézték, ahogyan mérgelődünk. Az eredeti buszra visszakászálódott a tömeg nagy része, mi meg néhány sorstársunkkal együtt ott maradtunk. A semmi közepén, telefonszignál nélkül, szomjasan, fejenként 12-15 kiló csomaggal. Közben szerencsére begördült a busz, mi felszálltunk (a jegyeket senki sem kérte), és robogtunk tovább.
Ajmerbe érve szintén akadt némi változtatás az eredeti tervhez képest: a város központi buszmegállója helyett egy külső, nem túl bizalomgerjesztő kerület legszélén raktak ki minket. Por, tevék, és néhány tuktuk között. Az egyik taxissal megállapodtunk, hogy elfuvaroz minket a Pushkarba induló busz megállójához. Az út azonban ismét időnek előtte ért véget: egy benzinkútra tértünk be, hogy sofőrünk megtankolhassa a járgányt. És a számla kifizetéséhez szüksége lett volna a tőlünk kialkudott pénzre is, most azonnal. A hampi-i rossz tapasztalatok után nem akaródzott előre csengetni, hiszen így nincs garancia, hogy a megfelelő helyre szállít majd le minket. Pár percnyi vitatkozás és némi külső mediáció után végül megegyeztünk, hogy a fele összeget most kapja meg, a másik felét pedig csak akkor, ha megérkeztünk a megfelelő megállóba. Csöpögtetett némi üzemanyagot a tankba (közben persze nem állította le a háromkerekű motorját), aztán elpöfögtünk.
A fél négyes Komárom-Tany járathoz hasonló túlzsúfoltsággal küzdöttünk az Ajmerból Pushkarba tartó buszon is, de szerencsére az út nem volt hosszú, és éles kanyarból is csak néhány akadt. A buszmegállóban lekászálódva aztán tuktuk után néztünk, hogy ne kelljen az izzasztó melegben, sok kilónyi felszereléssel a hátunkon gyalogosan poroszkálnunk, a tehenek után maradt lepényeket kerülgetve. Az egyik háromkerekű járgány mellett álló idős bácsi kezdett el minket győzködni, és az 5 rúpira rúgó árajánlatnak nem volt érdemes ellenállni. Rábólintottunk a fuvarra, ő pedig pakolni kezdte a földön várakozó hátizsákokat - a tuktuk mögötti, középen két kerékkel felszerelt asztallapra! Még egy kicsit eltartott, mire legalább annyira összeszedtük magunkat, hogy aránylag illedelmesen, a röhögést legalább félig-meddig visszafojtva táncolhattunk vissza a megállapodástól, és egy, a közelben álló motoros járgány sofőrjével megalkudva robogjunk el a városközpont és a tó felé.

2014. július 17., csütörtök

Jodhpur - a kék városról és a Repülő Rókáról

A kék város, Jodhpur meglátogatására Monica és David, a Candolimban megismert páros beszélt rá minket. A kirándulás előtt úgy gondoltuk, Rajasthan nem is annyira érdekes, de aztán a tőlük hallott történetek és a jaipuri Mónikával töltött néhány nap egyértelműen meggyőzött minket ennek az ellenkezőjéről. És nem bántuk meg: már az első perctől otthon éreztük magunkat. A tuktukos ugyan bedobta a szakállas trükköt, hogy némi juttatást kapjon az általunk fizetendő szállásköltségből a közvetítésért, de sikeresen leráztuk, és egyedül léptük át a küszöböt. Lepakoltunk, aztán a tetőn izzadva vártuk a későre csúszott ebédet: házi sajtos masalát, két különböző fajta szósszal elkészítve (tikka masala és butter masala). A nagy utazás után eltikkadva megkívántuk a házilag facsart narancslevet, amit 20 rúpiáért, vagyis 30 centért vesztegettek poharanként, és reménykedve kérdeztük, hogy van-e friss gyümölcs. Hát hogyne, bólogattak a háziak. A teraszról lefelé bámulva láttuk pár perccel később, ahogyan egyikük elrohan a piac felé, majd nemsokára nagy zsákkal a hátán ér vissza - megérkezett az alapanyag a dzsúszainkhoz.
Este elsétáltunk az óratoronyhoz, és megkezdtük a piac felfedezését: masszív mennyiségű fűszer, teák, táskák, sálak és ruhák, három tradicionális faliszőnyeg és a charity shopból egy kézzel varrott, rózsaszínű elefánt költözött még aznap a hátizsákba. Aztán elindultunk, hogy néhány üveg Kingfishert szerezzünk estére. Rövid kérdezősködés után a speciális engedéllyel rendelkező alkoholshopba indultunk lelkesen. Már jó ideje gyalogoltunk, ezért elbizonytalanodva az egyik, még nyitva tartó üzletben érdeklődtünk, jó irányban haladunk-e. Szívesen útbaigazítottak, és közben még körbevezettek a régiségeket árusító bolt mind a három emeletén és az alagsorban is - annak ellenére, hogy előre szóltunk, nem veszünk semmit :)


Jodhpur egyébként Rajasthan második legnagyobb városa. Sokféle gyönyörű kézműves termék készül a régióban, állattenyésztéshez és növénytermesztéshez azonban mostoha az éghajlat a Thar sivatag közepén. Monszun idején is akadnak hónapok, amikor szinte egyáltalán nem esik, a hőmérséklet pedig a nyári hónapok során gyakran kúszik 40 fok fölé. A legmagasabb mért érték 54 °C. A kedvezőtlen körülményekből kifolyólag az egyik legszegényebb régió az országban, ráadásul a hivatalos népszámlálási adatok szerint 2001-ben még csak az itt lakók 60 százaléka volt írástudó. Az igyekezet ellenére ez az arány még mindig elmarad a 74%-os indiai átlag mögött. A tradíciókhoz való merev ragaszkodás sajnos nem segít a probléma megoldásában, míg 2011-ben a férfiak 80% a ismerte a betűket, a nők közül csak 53% mondhatta magát ilyen szerencsésnek.


Az utcákon és a piacokon kavarognak a színes szárik: a lilák, rózsaszínek, sárgák a legkedveltebbek. A szemébe nézni azonban a hagyományos öltözetet viselő, gyümölcsöt-zöldséget árusító hölgyeknek ritkán sikerül: szégyenlősen a szemük, arcuk elő húzzák a kendőt, ha megpróbálkozom vele, hogy rájuk mosolyogjak. A középosztályhoz tartozó nőknek sajnos még ennyi sem jut: nincs rá szükség, hogy munkába vagy vásárolni járjanak, státuszszimbólum, hogy a férj be tudja biztosítani a család anyagi szükségleteit, a piacra alkudozni és tereferélni pedig a szolgáló jár. Míg e legszegényebb nőkre szükség van, hogy meglegyen a család számára a napi betevő, a módosabb (és ezzel párhuzamosan műveltebb) famíliák pedig nem kötik ilyen szigorú szabályokkal a hölgytagokat, a középosztálybeli nők, bár más szempontból nem szenvednek hiányt, szociális izolációban élik le életüket.
Jodhpur az egykori Marwar birodalom központja volt. A dicsőséges időszak emlékeit a Mehrangarh erőd őrzi, ami az egyik legnagyobb Indiában, a falai között több ezer kiállított érdekességgel: ágyúk és fegyverek, műtárgyak és kézműves termékek, gyaloghintók, elefántokra való nyergek számolatlanul. A városból a 122 m-rel magasabban található erődítménybe vezető keskeny út hét kapun vezet keresztül. Ezek egyike a kapualjban látható vörös tenyérlenyomatokról híres: a maharadzsa halotti menetét követve a királyi feleségek hagyták itt kézjegyét, mielőtt a holttesttel együtt a máglyára léptek.




A labirintusszerűen egybekapcsolódó lakosztályok és belső udvarok csipkeszerű faragványaitól és az utolsó szögig mesterien kimunkált bútoroktól nem kicsit esett le az állunk. Amikor összeszedtük magunkat az álmélkodás után, átvonultunk az erőd azon részébe, ahol a Repülő Róka vert tanyát. A külső falak közelében kihúzott kötelek több tíz méter magasságban, szakadékok és tavak fölött feszülnek. Ezeken átsuhanva az erőd egy másik, izgalmas szemszögből látható, némi adrenalinnal megspékelve.



A monumentális erődön kívül is akad látnivaló: a Mehrangarh felé vezető úton érdemes pár  percre megállni a maharadzsák temetkezőhelyén, a Jaswant Thadánál. A fehér márvány építmények közötti séta ugyan nem emészt fel sok időt, de a nyüzsgés utáni csendes lófrálás és a fű meg fák a sivatag közepén kellemes változatosságot és némi felüdülést jelentenek.



A nap gyorsan eltelt, a hőség maradt. Estére az egyik közeli étterem műsorát néztük ki magunkat - a rhajasthani thali (rizs, dhaal vagyis lencse, egy-két fajta curry, naan és friss hagyma, paradicsom) mellé muzsika és táncelőadás szórakozásul. Videofelvétel ugyan készült, de arra való tekintettel, hogy megint engem néztek ki a közönségbevonós rész alkalmával (táncoltam már színpadon pl. bolgár népzenére is, egyedüliként, meg Sub Bass Monsterre is, de az egy másmilyen, jótékony homályba vesző történet), a táncra perdülést inkább nem publikálom.

2014. június 7., szombat

Vasco City

A hosszú, unalmas zötyögés alatt kigondoltuk, hogy mivel a reggeli érkezés és a másnap hajnali repülőút között szinte egy teljes napunk marad még, egy más jellegű szeletét is fölfedezzük a kókuszpálmás, barátságos goai tengerpartnak. A kis faluk után most egy nyüzsgő várost választottunk - ott biztosan tudják majd, hogyan készül a Mojito. A Lonely-ban ugyan nem említették, de Vasco szimpatikusnak tűnt: kb. húsz km-re a reptértől délre, így majd kicsit későbbre csúszhat a hajnali ébresztő. Biztosan jó hely, gondoltuk, itt kötött ki annak idején a nagy utazó, Vasco de Gama is, akiről a nevét kapta a település. Szerencsénkre a busz útba ejtette a mi alternatív uticélunkat, és még ha hivatalos megálló nem is volt beiktatva, szívesen kitettek minket a városközpontban. Lecuccoltunk, és szemlélődni kezdtünk, vajon melyik irányba induljunk szállást keresni. Úgy képzeltük, hogy megszabadulunk a pakkoktól, és a hasunkat süttetve, hébe-hóba az óceánban megmerítkezve próbálunk meg regenerálódni továbbindulás előtt.
Mivel a könyv nem nyújtott segítséget, és a sós tengerszagot hozó, finoman lengedező szellő sem csapta meg az arcunkat, a helyiektől reméltünk segítséget: guesthouse-ok és a beach után tudakozódva csak zavartan csóválták a fejüket, és mindannyian egyhangúan az egyik téren található hotel felé irányítottak. Itt már éreztük, hogy valami nincsen rendben, de a csalódottság akkor döntött rekordokat, amikor megláttuk az ugyan jókora, de kifejezetten a szocialista pozsonyi Hotel Kijevre emlékeztető szobát, utána nem sokkal pedig a borsos árakat. És valamikor ilyentájt kezdett el esni az eső. 
Csövezni éppen nem volt kedvünk, egyéb alternatíva meg nem kínálkozott, így végül kivettük a szobát. Jókorát durmoltunk a hajnali hármas ébredésig, csak vacsorázni és tuktukot keríteni dugtuk ki az orrunkat. Az utóbbi rizikós biznisz, ha ilyen korai időpontról van szó: vajon mennyi az az ár, ami nem számít még túl nagy lehúzásnak, de elég kecsegtető ahhoz, hogy a sofőr megküzdjön miatta a hajnali időponttal? Kivételesen szerencsénk volt: nem fizettünk túl sokat, lelkiismeretes emberünk ennek ellenére a délután folyamán még föl is hívott minket, hogy pontosítsuk, mikor indulunk.
Ahogyan szálláshelyből, úgy étkezési lehetőségből sem volt túl nagy a választék: a hotel szomszédságába rohantunk át a közben tetőpontjára hágó utómonszun otthon ismeretlen erősségű felhőszakadása közepette. Sajnos étteremből sem volt low-budget, és bár az árak nem voltak egetrengetőek, a státuszszimbólumnak számító légkondi ezerrel dübörgött. Bőrig ázva, az italok mellett zuzorogva kértük a pincért (Elfelejtettünk szólni, hogy nem kérünk jégkockát.), hogy állítson a 18 fokon a kedvünkért. Szívesen megtette, és lejjebb csavarta 15-re...
Újabb, nagyon rövidnek tűnő szunyálás után fél háromkor csörgött a vekker a mobilból. Gyorsan kitöröltük a csipát, és kicsit izgulva cipekedtünk lefelé, hogy vajon fölébredt-e az emberünk. Szerencsére már várt minket, és a zuhogó esőben, összeverődött kóbor kutyák között időben leszállított minket a repülőtérre.


2014. június 6., péntek

Hampi

Karnatakának nagyjából a közepén található az egykor befolyásos királyság, Vijayanagara romként megmaradt fővárosa, Hampi. A néhány száz évvel ezelőtt a Római birodalomhoz hasonló, gazdag állam templomaiban és palotáiban ugyan ma már csak turisták és maximum gyíkok bolyonganak, de az egykori dicső idők emlékeit megszemlélni határozottan érdemes. Pedig a Goából ide vezető út hosszú és göcsörtös - csak az elvetemült fajtának való. A mindössze 300 km-t még a hazai, helyenként ementáli sajtra hajazó autópályákon is legföljebb két és fél, három óra alatt legyűrnénk, de Indiában bizony más a tempó. Háromszáz km, az 30-as átlagsebességgel és optimistán kevés határon való várakozással számolva bizony megvan tizenegy óra.

A hosszantartó és állandó zötyögés előtt még úgy döntöttünk, hogy utolsó goai délutánunk-esténk alkalmából megkóstoljuk a híres helyi specialitást, a masala dosát samballal. Az előbbi egy háromszög alakúra hajtogatott, vékony tésztaféle, természetesen nagyon csípős, zöldséges töltelékkel megrakva. A kíséretként felszolgált, híg kókuszos lencselevesbe mártogatandó. Mindhárman jó alaposan belakmároztunk - a Tesó különösen, heveny émelygést és rosszullétet emlegetve azóta is, ha szóba kerül a téma.


A Goa-Hampi útvonal volt az első, ahol szerencsénk volt kipróbálni a tipikus indiai közlekedési eszközt, az alvós buszt. Kétszer két ülés helyett az egyik oldalon egy, a másikon két sornyi hátradönthető szék található, felettük pedig ennek az elosztásnak megfelelően néhány privát, szemben pedig ugyanannyi dupla hálófülke. Mivel nekünk két dupla jutott, a hozzánk besorolt idegennel Ádám osztozott, mi pedig a Nagytesóval együtt dőltünk nyugovóra. Míg világos volt, az ablakon át bámultuk a tájat, aztán a hálózsákokba bújva elszunyáltunk. Az egyik pisiszünetnél majdnem lemaradt az egyik útitárs, már épp felzúgott újra a motor, amikor feltűnt valakinek, hogy a becsukott ajtón dörömböl, aztán még a határőrök matatására riadtunk fel később egy rövid időre. Utána már csak a hajnali érkezés előtt nem sokkal ébredtem újra. A táj teljesen megváltozott, a terepet az egzotikus növények között elszórva hatalmas, sima és kerek kőtömbök tarkították. Nem hiába jár ide a sok sziklamászó, bőven van itt mit meghódítani.

Kora reggel volt, amikor begördültünk a város főutcájára. A tuktukosok már várták a buszt. Miután széthessentettük a körénk csoportosuló sokadalmat, kényelmesen az útpadkára telepedtünk, hogy megvitassuk, merre tovább. Ráböktünk az apró térpéken egy utcára, ahol a legtöbb szálláshely látszott, és mivel nem tudtuk megsaccolni a távolságot, járművet fogadtunk. Leesett az állunk és elkerekedett a szemünk, amikor meghallottuk, mennyi az ár: az 5 rupiát szinte már át sem lehet számolni euróra a 70 INR / 1 EUR árfolyam mellett.
Kissé azért csalódottak voltunk, mikor az első sarok után befordulva már ki is tettek minket - igazán gyanús lehetett volna ez a még a szokásosnál is alacsonyabb ár. A korábbi fárasztó mászkálásokból okulva most stratégiát váltottunk: a Nagytesó őrizte a pakkokat, mi meg körbeszaladtuk a környéken a guesthouse-okat. Az ár ugyan elfogadható volt, de a hangulat kevés, a csótányveszély meg túl komoly mindenhol (Az egyik helyen egy kisebb építkezésen keresztül értük el a szobát.), így inkább a nyakunkba vettük a várost, és végül egy drágább, de kedves és tiszta szobában kötöttünk ki a legnagyobb templom tövében, a tetőn napsütötte terasszal és asztalokkal, székekkel a reggelihez.
Sietve lepakoltunk, közben pedig a Kedves magánakcióba kezdett: tuktukot fogadott egy egész napos városnézésre, hogy jó alaposan bejárhassuk a széles környéken elszórt romokat. Némi konzultáció után aztán rájöttünk, hogy pontosan a dupláját fizetjük a korrekt árnak, de aztán arra is rájöttünk, hogy fejenként nagyjából másfél euró miatt húzzuk az orrunkat.

Fáradtak voltunk ugyan, de igyekeztünk minél több helyet bejárni: láttuk a Sister's Rockot a tetejére tapadó hatalmas vadméhkaptárral, India legnagyobb Ganésa-szobrát, az egykori palotát és az elefántistállókat, a piacteret és jó néhány templomot. A fárasztó nap után, mikor már alig pihegtünk, a folyó partján fújtuk ki magunkat. Kicsit nyugtalanított ugyan a krokodilveszélyt jelző tábla, de aztán sofőrünk megsúgta, hogy csak elterelő hadművelet a nagy erejű sodrásnak fittyet hányó turisták miatt. 



Késő délután gyalogosan folytattuk, és a Virapuksha templom előtt banánra alkudtunk, hogy majd megetessük vele a templomi elefántot. Szuper áron sikerült kapni, gondoltuk, a környező banánültetvények miatt - el is határoztuk, hogy kifelé jövet majd magunknak is veszünk egy-két kilót.A templomban szinte rögtön hozzánk csapódott egy gyanús alak. Két hét tömény tapasztalás után máig nem értem, miért hittük el neki, amikor megígérte, hogy fölvisz a templomtoronyba. Kicsit aggódtam ugyan a denevérszar miatt, de üsse kutya, biztosan érdekes, így rábólintottunk. A tenyérbemászó körbevezetett minket az udvaron. Babunál, az elefántnál sokat időztünk: a neki szánt banánt jókedvűen behabzsolta, a rupiákat pedig (a bankókat és az aprópénzt is) hátranyújtotta a kétlábú kollégának, majd ormánnyal fejbe csapva áldást osztott. A hamarosan esedékes sötétedésre hivatkozva a toronyba persze nem jutottunk fel, de a megbeszélt gázsi egy részét a heves tiltakozás miatt leperkáltuk...


Ahogy előre kingondoltuk, a templom bejárata előtt jól bevásároltunk banánból. A tornyos átverés miatt kicsit lehorgadt fejjel láttunk neki a falatozásnak, de lelkesen bontogattuk a friss gyümölcsöt, aminek Babu is annyira örült. Aztán egy harapás is elég volt, hogy rájöjjünk: ahogyan nálunk kukoricából létezik csemege és takarmány, Indiában banánból van több fajta. Ezt a mostanit határozottan nem emberi fogyasztásra szánták.

Vacsorázni a közeli banánültetvényen átvágva, egy hangulatosnak ígérkező étterembe, közvetlenül a folyó melleti Mango Tree-be indultunk. Zseblámpával követtük az ösvényt, és nagyjából tíz perc után meg is találtuk az enyhén emelkedő partszakaszba lépcsőzetesen vágott padokat, körülöttük néhány mécsessel. Letelepedtünk pár pohár friss gyümölcskoktél erejéig, de a sűrűn döngicsélő szúnyogok miatt végül visszagyalogoltunk a piac utcáján található New Shantiba. Az igazi, kemencében sült pizza és az avokádókrémbe mártogatott, ropogós, illatos naan maradandó élménynek bizonyult.
Másnap a tetőteraszon, homemade gyümölcssalátával kezdtük a napot: bicskával papayát, ananászt, banánt aprítottunk, és fűszeres, forró chai masalával öblítettük le. Mivel csak késő délután indult vissza Goára a buszunk, a nap további része piacolással és lustálkodással telt. Beszereztünk néhány pár tevebőr papucsot, egy gekkós hajtűt meg még egy-két faragott elefántot. Aztán a köveken ücsörögve figyeltük, hogyan folyik Indiában a nagymosás. Sajnos a kamerát már csak azután jutott eszembe bekapcsolni, hogy a szorgalmas ütlegelés és sokszoros öblítés után a korlátra terített szárit megjelölte volna egy arra sétafikáló kutya.


Mivel a busz nem a már ismert megállóból, hanem a szomszédos Hubliból indult vissza a tengerpartra, tuktukot fogadtunk, hogy elvigyen minket. Sikerült majdnem az utolsó percre hagyni az indulást, de végül még úgy is elértük a járatot, hogy a taxis véletlenül (?) a nem megfelelő meeting pointon rakott ki minket, és pakkal a hátunkon szaladtunk utcahosszat, hogy le ne maradjunk.

2014. május 13., kedd

Goa

A lassú ereszkedés közben már világos volt: Goa merőben más látványt nyújt, mint a szikkadt és poros Rajasthan, no meg a szmogtól homályos Agra. Buján zöldellő növények borítják a monszuntól duzzadt folyók partját, fölülről pedig még két-három krokodil körvonalai is kivehetőek voltak, ahogy a víz közepén lebegtek álmosan. Meleg volt, de nagyon, mi pedig próbáltuk kitalálni, hogyan jussunk el az út közben az Lonelyből kinézett Candolimba. Sajnos olcsón adtuk a bőrünket: mindössze néhány perces intenzív érvelés a taxisok részéről meggyőzött minket arról, hogy a nevetséges árú tömegközlekedés helyett autóval utazzunk. 
Candolim egy kisebb falu a fővárostól, Panajitól kicsit északra. A nekünk szimpatikus Dona Florina Guesthouse a főút és az óceán között, egy zegzugos ösvény egyik kanyarulatában épült, kókusz- és banánfák árnyékában. A nemrég véget ért esőzések utáni felújítás befejeztével frissen fehérre meszelve, tisztára pucolva várt minket - a gekkók azért közben már győztek vissszaköltözni a hangulatos, baldachinos faágyakkal és moszkitóhálókkal felszerelt szobácskákba. Az ablakból kilátás a pálmákra és az Arab-tengerre, az erkélyen székek és asztal - több mint ideális a felállás az esti sörözéshez.




Mindezek ellenére mi csak a reggeli banános-csokis palacsintát fogyasztottuk el itt, és szívesebben ettünk-ittunk a közeli kis teraszos étteremben. (És milyen nagyszerű éghajlat az, amelyik lehetővé teszi, hogy egy restinek csakis kiülős, napellenzős része legyen.) A Kedves és a Nagytesó a fokhagymás hal- és rákcurryt emlegetik, nekem a nem túl emlékezetes zöldséges biryani ugrik be visszagondolva. (Na igen, én a nem túl emlékezetes kajákra is emlékezni szoktam :) Meg mindenekelőtt David és Monica Bécsből, akikkel megkósoltuk a helyi kesu- és a kókuszpálinkát, és hajnalig sztoriztunk utazásokról és élményekről. Az asztalok alatt felbukkanó patkányokra is ők hívták fel a figyelmet.


Nagyon egy hullámhosszon voltunk, de kicsit azért biztos megilletődtem: így fordulhatott elő, hogy amikor váratlanul valami keményre haraptam, csak egy pillanatra köptem bele a tenyerembe: miután futva szemügyre vettem, gondolkodás nélkül visszadugtam a számba, és lenyeltem. Csak utána futott át az agyamon: jézusom, ennek bogáralakja volt! Nagyjából két napig pánikoltam fázisszerűen, hogy a főzést és tálalást túlélő ízeltlábú vajon mikor fog a gyomorsavamtól frászt kapva agresszívan utat rágni kifelé a hasfalamon keresztül. A többiek persze nem vettek komolyan.
Candolim és a mellette fekvő főváros központi elhelyezkedése, na meg a viccesen olcsó tömegküzlekedés többféle mókás egynapos kirándulásra kínál lehetőséget az államhatárokon belül. Kultúrfronton a még a portugál kolonizátorok által alapított Old Goa a nyerő. Egy gyors panaji átszállás után némi halálfélelem és hányinger fűszerezte ugyan az utat - a sofőr vezetési stílusa enyhén szólva energikus volt, de aztán szerencsésen megérkeztünk.




Indiában a hindu és a moszlim egyházon kívül képviselteti magát több egzotikum mellett a buddhizmus, a jain és a szikh vallás is (csak ateistából van kevés). Goa mindezzel szemben egy másmilyen meglepetést tartogat: a lakosság jelentős hányada katolikus, és lépten-nyomon többé-kevésbé klasszikus templomokba botlik az ember. A túlságosan jól elsült gyarmatosításnak a régi főváros, Old Goa számtalan bazilikája és egészen érdekes történeti múzeuma állít emléket. A Bom Jesus katedrális Mel Gibsonhoz méltó Jézus-ábrázolása mellett Xavéri Szent Ferenc üvegkoporsóban őrzött múmiájával büszkélkedik. A számtalan távoli országot megjárt hittérítő csak jóval közszemlére tétele után kapta a védőburkolatot: állítólag a körmenetek alkalmával illetlenkedő apácák távol tartása érdekében. Megeshet, hogy fölösleges volt a cécó: elég lett volna, ha a jelenlegi rendfenntartó erőhöz hasonló, vehemens nénit alkalmaznak, aki a legkisebb gyanú felmerültével, hogy valaki rendbontani készül, éles hangon sípol egyet - nagyszerűen kiegészítve a hangulatot...







A máig is használatban lévő templomokon kívül a központi résztől kicsit eltávolodva egy már csak romként megmaradt katedrálisra is ráakadtunk - a legérdekesebbre mind közül. A 17. század legelején, az Ágoston-rendi szerzetesek közreműködésével épült kolostor bővült ki idővel az ötemeletes építménnyé. Monumentalitása ellenére (vagy éppen amiatt, ugyanis a tetőszerkezet súlya miatt az építkezés közben kétszer is leomlott) csak 1835-ig celebráltak benne misét. Ekkor a portugál erők visszaszorulásával a katedrálist sorsára hagyták. A döcögős kezdet ellenére azóta aránylag stabilan áll. Bár többször omlott innen-onnan, máig is áll még a kissé megfeketedett homlokzat egy része, valamint számos kápolna és oltár.



Panajiig elbuszozva (és közben abban reménykedve, hogy máshol is lesz olyan nagyszerű bevásárlási lehetőség, mint amilyen Pushkarban volt) azt találtuk ki, hogy megnézzük a Mapusai piacot. A megállóban még jót vidultunk, ahogyan a buszmenedzser fennhangon kiáltozta a megálló nevét (Mapsza-Mapsza-Mapsza-Mapsza), de megérkezve sajnos a jó hangulat alábbhagyott: a mapusai vásár a komáromi vásárcsarnok vietnami árusainak kínálatát idézte, színes selymek, illatos fűszerek, egzotikus gyümölcsök nélkül. Sebaj, a Candolimba vezető út is élmény volt: a tömegnyomor és a dugó ellenére nulla feszültség; megeshet, hogy a maximumra csavart hangerő és valami egzotikus tinglitangli itthon is segítene.



Másnap a pondai fűszerültetvényre indultunk, hogy élőben is megnézzük, mitől olyan csípős a curry, és mi minden kell a chai masalába való fűszerkeverékbe. Kétszer is átszálltunk, de aztán egy kis útbaigazítás után megváltottuk a belépőjegyeket, sőt, még elefánton való "lovaglásra" is befizettünk. Az ültetvény, bár nem volt életre szóló élmény, azért határozottan érdekes volt látni, hogyan nő a bors, fahéj, szegfűszeg, ha nem a kotányis zacskóból kerül elő, a banánlevélen felszolgált tradicionális goai lakoma pedig igazán bőséges volt. Az elefántolást inkább kihagyhattuk volna: a szerencsétlen, idősödő hím lábán fertőzés látszott, és a hajcsár enyhén szólva nem kesztyűs kézzel bánt vele: az ormányos fején ütemesen kopogott a vastag fabot - annak ellenére, hogy úgy tűnt, anélkül is lelkiismeretesen leballagná a távot.



Másnap egy kiadós, a tetőteraszon elfogyasztott reggeli után áttettük a székhelyünket délebbre, nem messze attól a partszakasztól, ahol a Beach még a szárazföldön játszódó jeleneteit forgatták. Délutánra még jutott egy kis strandolás, de a goai kiruccanásnak határozottan nem ez volt a csúcspontja. DiCaprióval nem találkoztunk, és sajnos a nemrég véget ért monszun által kavart erős áramlatok miatt úszni nem igazán lehetett, a strandot pedig kutyakaka és partra sodort medúzák tarkították. A szállásunk határozottan érdekes volt: az egyik legdrágább (600 rupia - majdnem 10 euró három főre), első ránézésre a leghangulatosabb (cövekeken álló, kókuszháncsból font kunyhó), másodikra a leglerobbantabb (az első wc-lehúzás alkalmával széteső cső, mosakodáshoz vödör, világítani zseblámpa - persze saját).


Kora reggel, míg a többiek durmoltak, császkáltam egyet a környéken. Az egyik villanyoszlopra felnyalt plakát delfinlest meg hajókirándulást hirdetett - röpke fél óra múlva. Kicsit zizegve a korai keltés miatt ébredő esetleges indulatok miatt felriadóztam a társaságot, aztán egy rövid kupaktanács meg némi (sikeres) telefonos alkudozás után már úton is voltunk a kikötőbe. Vízből kiugró delfint ugyan nem láttunk, de több alkalommal is csoportosan körénk úsztak, és még megörökíteni is sikerült őket.


Másnap indulás előtt még koktéloztunk egyet - azt hiszem, még ebéd előtt sikerült bevágni egy-egy Mojitót. Azóta is emlegetjük: enyhén homályos, éles zöld szín mentalevelek nélkül, keserű íz, nuku barna cukor. Mikor már a nagyobbik részét leküzdöttük és épp indulni készültünk, a sztaff érdeklődve firtatta, mennyire voltunk megelégedve. Izé, nem annyira, feleltük, aztán megkérdeztük, mi minden került az italba. Mentaszirup, újságolták büszkén. Mentátok nincs? - kérdeztük. Dehogynem, mondták. Akkor legközelebb tegyétek bele!-tanácsoltuk, ők pedig még percekig hálálkodtak, sőt, föl is jegyezték a nagykönyvbe az általunk ajánlott receptet.












2014. február 15., szombat

Délre röpülünk


A jaipuri vidám és eseménydús két nap után egy nyúlfarknyira szabott mumbayi átszállással dél felé, Goa tengerpartjára vettük az irányt. A terminálhoz a nagyfőnök szállított minket. Búcsút vettünk tőle és Mónikától (de csak egy időre, mert megbeszéltük, hogy Delhiben még találkozunk), aztán megkezdődtek a reptéri kalandok. 
A nagy csomagokat csak egy alapos átvilágítás után, a maradék alkoholtól megszabadítva engedték feladni. Szerencsére az én termoszom és benne a mézes-málnás elkerülte a figyelmükeket, így legalább az megmaradt. Másfél üveg jófajta erőssel azonban könnyebbek lettünk, ők meg gyanúsan elégedetten vigyorogtak, amikor intettek végre, hogy mehetünk tovább. 
Indiában hivatalosan nem fogy túl sok alkohol, de a vallásos áhítat mellett szerintem ennek egy sokkal gyakorlatiasabb oka van: a szeszesitalok borsos, a nyugatiakkal megegyező vagy még annál is magasabb ára. A hírek szerint épp ottjártunkkor történt, hogy a hindukra és moszlimokra is kiterjedő tilalomnak fittyet hányva egy család teljes férfi részlege vakult meg / pusztult bele az otthon, olcsón pancsolt pálinka kóstolgatásába. (Mellesleg, a reptéri duty-free részlegből még a delhii érkezéskor üvegszám imortáltuk be Indiába a whiskyt a nagyfőnök kérésére, pedig neki valószínűleg van mit a tejbe aprítania.) Hétköznapi vendéglőkben egyébként néhány államot (köztük Goát) leszámítva elméletileg nem is lehet sem erőset, sem sört vagy bort kapni (gyakorlatilag, pult alatt és még drágábban dehogynem), csak speciális engedéllyel rendelkező boltokban szerezhető be egy-egy hangulatjavító flaska. 
Valamikor a rövid Jaipur-Mumbay szakaszon tudatosítottuk, hogy a második részen már nem ugyanazzal a társasággal folytatjuk az utat, így a szünet a két járat között akár még rövidnek is bizonyulhat. Szerencsére úgy tűnt, hogy legalább másik terminálra nem kell rohannunk, de a csomagokat bizony újra fel kell adnunk – amint megszereztük őket. 
És a pakkok bizony csak nem jöttek. Fél óra toporzékolás után úgy döntöttünk, aktivizálódunk, és megpróbáljuk megtalálni őket mi magunk – hát nem volt könnyű. Végül nem tudom, hogy a villogó tekinteteknek és az egyre feszültebb hangulatú sürgölődésnek, vagy a magától is lassan mozgásba lendülő gépezetnek hála nagyjából egy óra késés után végre megérkeztek a hátizsákok, mi pedig kirohantunk a becsekk-csarnokba, hogy utána tovább rohanjunk a nem megfelelő beszállókapu felé. Persze ez rögtön még nem lett világos, előtte még megküzdöttünk a helyi szokás szerint a sor legelejére beálló nyugdíjas különítménnyel. Végre az ellenőrzéshez jutottunk, aztán némi katasztrófaszintű frusztráció kíséretében megtudtuk, hogy nem jó helyen várakoztunk eddig, a megfelelő kapu teljesen más irányban van. 
Megint rohantunk, hogy aztán az utolsó utáni percben célba érjünk a megfelő kapunál kígyózó reménytelenül hosszú sor végén. Némi toporgás után úgy döntöttünk, hogy a jófajta konzervatív szocializálásunknak ellentmondva (ami rólam már rég lepergett, a Nagytesónak még vannak korlátai) nem fogunk szótlanul idegeskedve várakozni, hanem illedelmesen ugyan, de határozottan előre törünk. Hála a tömeg általános szimpátiájának, villámgyorsan eljutottunk a kontrollig, és szerencsére pont nem most tűntünk gyanús egyedeknek, akikre ráfér már akár elrettentés céljából is egy testüregekre is kiterjedő motozás.
Néhány percen belül vidáman és megkönnyebbülve szaladtunk tovább. Hálás tekintettel búcsúztunk a kedves, mosolyogva várakozó utasoktól, akiknek hála időben átjutottunk a biztonsági őrök sorfalán, és még a kapu zárása előtt megérkeztünk. A Spice Jet légikisasszonyai és a kijelző szerint is még mindig túl korán: a gép kétórás késése miatt még ki sem nyitották...
Csalódottan és kissé kókadtan üldögéltünk. A Bombay Times vezércikkét olvasgattam arról, hogy miért érdemes szappant is használni kézmosáshoz slozi után, miközben a kedves, mosolygó turisták, akik előre engedtek minket, rosszalló tekintettel csóválták a fejüket, amikor látták, hogy igazából mi nem is sietünk sehova.

2014. február 8., szombat

Pushkar

Az első számú indiai kiruccanást ugyan nem tarkították komolyabb egészségügyi problémák, de egy rövidebb kórházlátogatás azért becsúszott: második jaipuri napunkon Ádám lázasan és fejfájással ébredt. Hogy kizárjuk a különféle egzotikus nyavalyákat, Lakshmi elfuvarozott minket Mónikával együtt (aki  főnöki intézkedésre szabadnapot kapott) egy bármelyik szlovákiainál jóval modernebb magánkórházba. Indiában két opció közül lehet választani: mi az állami kórházak helyett (amelyek nem a steril környezetről és a jól felszerelt rendelőkről híresek) a privátokat részesítettük előnyben. Három különböző városban teszteltük őket (Jaipur, Udaipur és Agra, az utóbbiban duplán), sehol nem láttunk újra felhasznált fecskendőket vagy hanyag, hányaveti hozzáállást. (Ezekben az intézményekben állítólag a megfelelő végzettség hiányával van a gond.)
Mi a váróteremben ücsörögtünk, Ádám pedig végre sorra került. Nagyon buzgó sofőrünk a kivizsgálásra is elkísérte, és lelkesen vitte utána / helyette a leleteket. Az orvos ugyan beszélt angolul (a gyógyszeradagolást türelmesen és érthetően elmagyarázta), a diagnózist azonban csak Lakshmival osztotta meg - hindiül. Máig nem tudjuk, mi volt a probléma, de a kocsiba ülve a sofőr hátrafordult, megfogta Ádám csuklóját, és elmondta: "Don't worry! You'll be all right.", szóval mindannyian megnyugodtunk.
Délután a Kedves szobafogságra és pihenésre ítélve otthon ragadt, mi pedig a közeli Pushkarba ruccantunk ki. (Út közben még abszolváltunk egy családlátogatást Lakshminál.) A város egész India egyik legrégebbi települése, és a hindu vallásúak legfontosabb zarándoklatai gyakorta ide vezetnek. A gyógyhatásúnak kikiáltott tó partjától nem messze található Brahma, a megtartó isten egyik temploma. Az egész világon nagyon kevés szentélyben áldoznak neki: a legenda szerint féltékeny feleségének átka fogant meg, a földhözragadtabb magyarázat szerint pedig unalmas funkciója miatt szorult háttérbe, kifizetődőbbnek ígérkezik a romboló vagy az újrateremtő istenséghez fohászkodni.


A templomlátogatás és a cukoráldozat után, a főtér egyik emeleti éttermében megkóstolt avokádósalátát és banános-kókuszos koktélt máig gyakran emlegetjük, a Pushkar utcáin összeshoppingolt göncök pedig máig alapdarabjai a ruhatáramnak. A legtöbb helyi piacon látott ruhaneműt eszembe sem jutna magamra venni (na jó, elméletben dehogynem :), az itt beszerzett szoknyák és ingek viszont akár esküvőre, munkába vagy esti sörözésre is jól kombinálhatóak. Amikor egy-egy darab hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) strapa után bemondja az unalmast, szomorúan és sóhajtozva konstatálom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz visszamenni.



A kultúrélmény és a beszerzőkörút után a tóparti lépcsőkre ültünk le kicsit megpihenni. Néztük a tavat, az iszapszerű vízben lubickoló zarándokokat meg a közelben őgyelgő teheneket. Megpróbáltuk megfejteni, vajon hogyan került a második emeleti ablakba az egyikük (nem az egyik zarándok), aztán megadva magunkat Lakshmi egyre intenzívebb sürgetésének, útnak indultunk. (Ő már közben telefonon győzködte a felettesét, adja ki a parancsot, hogy induljunk haza: "Nem csinálnak semmit. Ülnek. Néznek.")





Kicsit elmerengtünk rajta, hogy bár itthon az indiaiakról általában mindenkinek a jóga és a meditáció jut eszébe, valójában az ottani átlagember nem igazán érti meg a csendnek és az időnkénti egyedül maradásnak a fontosságát. A száguldást és az adrenalint ezzel szemben határozottan szeretik: máig csodálkozom, hogy a Pushkar-Jaipur országúton nem jelzi emléktábla és valahol egy tripla sírkereszt egy rosszul sikerült szembesávon keresztül történő előzés emlékét - meg a durcás Lakshmiét, aki személyes sértésként és a bizalom teljes hiányának megnyilvánulásaként kezelte, hogy mi minden áron ragaszkodtunk a biztonsági öv nyújtotta illúzióhoz és az életünkhöz :)