2014. június 6., péntek

Hampi

Karnatakának nagyjából a közepén található az egykor befolyásos királyság, Vijayanagara romként megmaradt fővárosa, Hampi. A néhány száz évvel ezelőtt a Római birodalomhoz hasonló, gazdag állam templomaiban és palotáiban ugyan ma már csak turisták és maximum gyíkok bolyonganak, de az egykori dicső idők emlékeit megszemlélni határozottan érdemes. Pedig a Goából ide vezető út hosszú és göcsörtös - csak az elvetemült fajtának való. A mindössze 300 km-t még a hazai, helyenként ementáli sajtra hajazó autópályákon is legföljebb két és fél, három óra alatt legyűrnénk, de Indiában bizony más a tempó. Háromszáz km, az 30-as átlagsebességgel és optimistán kevés határon való várakozással számolva bizony megvan tizenegy óra.

A hosszantartó és állandó zötyögés előtt még úgy döntöttünk, hogy utolsó goai délutánunk-esténk alkalmából megkóstoljuk a híres helyi specialitást, a masala dosát samballal. Az előbbi egy háromszög alakúra hajtogatott, vékony tésztaféle, természetesen nagyon csípős, zöldséges töltelékkel megrakva. A kíséretként felszolgált, híg kókuszos lencselevesbe mártogatandó. Mindhárman jó alaposan belakmároztunk - a Tesó különösen, heveny émelygést és rosszullétet emlegetve azóta is, ha szóba kerül a téma.


A Goa-Hampi útvonal volt az első, ahol szerencsénk volt kipróbálni a tipikus indiai közlekedési eszközt, az alvós buszt. Kétszer két ülés helyett az egyik oldalon egy, a másikon két sornyi hátradönthető szék található, felettük pedig ennek az elosztásnak megfelelően néhány privát, szemben pedig ugyanannyi dupla hálófülke. Mivel nekünk két dupla jutott, a hozzánk besorolt idegennel Ádám osztozott, mi pedig a Nagytesóval együtt dőltünk nyugovóra. Míg világos volt, az ablakon át bámultuk a tájat, aztán a hálózsákokba bújva elszunyáltunk. Az egyik pisiszünetnél majdnem lemaradt az egyik útitárs, már épp felzúgott újra a motor, amikor feltűnt valakinek, hogy a becsukott ajtón dörömböl, aztán még a határőrök matatására riadtunk fel később egy rövid időre. Utána már csak a hajnali érkezés előtt nem sokkal ébredtem újra. A táj teljesen megváltozott, a terepet az egzotikus növények között elszórva hatalmas, sima és kerek kőtömbök tarkították. Nem hiába jár ide a sok sziklamászó, bőven van itt mit meghódítani.

Kora reggel volt, amikor begördültünk a város főutcájára. A tuktukosok már várták a buszt. Miután széthessentettük a körénk csoportosuló sokadalmat, kényelmesen az útpadkára telepedtünk, hogy megvitassuk, merre tovább. Ráböktünk az apró térpéken egy utcára, ahol a legtöbb szálláshely látszott, és mivel nem tudtuk megsaccolni a távolságot, járművet fogadtunk. Leesett az állunk és elkerekedett a szemünk, amikor meghallottuk, mennyi az ár: az 5 rupiát szinte már át sem lehet számolni euróra a 70 INR / 1 EUR árfolyam mellett.
Kissé azért csalódottak voltunk, mikor az első sarok után befordulva már ki is tettek minket - igazán gyanús lehetett volna ez a még a szokásosnál is alacsonyabb ár. A korábbi fárasztó mászkálásokból okulva most stratégiát váltottunk: a Nagytesó őrizte a pakkokat, mi meg körbeszaladtuk a környéken a guesthouse-okat. Az ár ugyan elfogadható volt, de a hangulat kevés, a csótányveszély meg túl komoly mindenhol (Az egyik helyen egy kisebb építkezésen keresztül értük el a szobát.), így inkább a nyakunkba vettük a várost, és végül egy drágább, de kedves és tiszta szobában kötöttünk ki a legnagyobb templom tövében, a tetőn napsütötte terasszal és asztalokkal, székekkel a reggelihez.
Sietve lepakoltunk, közben pedig a Kedves magánakcióba kezdett: tuktukot fogadott egy egész napos városnézésre, hogy jó alaposan bejárhassuk a széles környéken elszórt romokat. Némi konzultáció után aztán rájöttünk, hogy pontosan a dupláját fizetjük a korrekt árnak, de aztán arra is rájöttünk, hogy fejenként nagyjából másfél euró miatt húzzuk az orrunkat.

Fáradtak voltunk ugyan, de igyekeztünk minél több helyet bejárni: láttuk a Sister's Rockot a tetejére tapadó hatalmas vadméhkaptárral, India legnagyobb Ganésa-szobrát, az egykori palotát és az elefántistállókat, a piacteret és jó néhány templomot. A fárasztó nap után, mikor már alig pihegtünk, a folyó partján fújtuk ki magunkat. Kicsit nyugtalanított ugyan a krokodilveszélyt jelző tábla, de aztán sofőrünk megsúgta, hogy csak elterelő hadművelet a nagy erejű sodrásnak fittyet hányó turisták miatt. 



Késő délután gyalogosan folytattuk, és a Virapuksha templom előtt banánra alkudtunk, hogy majd megetessük vele a templomi elefántot. Szuper áron sikerült kapni, gondoltuk, a környező banánültetvények miatt - el is határoztuk, hogy kifelé jövet majd magunknak is veszünk egy-két kilót.A templomban szinte rögtön hozzánk csapódott egy gyanús alak. Két hét tömény tapasztalás után máig nem értem, miért hittük el neki, amikor megígérte, hogy fölvisz a templomtoronyba. Kicsit aggódtam ugyan a denevérszar miatt, de üsse kutya, biztosan érdekes, így rábólintottunk. A tenyérbemászó körbevezetett minket az udvaron. Babunál, az elefántnál sokat időztünk: a neki szánt banánt jókedvűen behabzsolta, a rupiákat pedig (a bankókat és az aprópénzt is) hátranyújtotta a kétlábú kollégának, majd ormánnyal fejbe csapva áldást osztott. A hamarosan esedékes sötétedésre hivatkozva a toronyba persze nem jutottunk fel, de a megbeszélt gázsi egy részét a heves tiltakozás miatt leperkáltuk...


Ahogy előre kingondoltuk, a templom bejárata előtt jól bevásároltunk banánból. A tornyos átverés miatt kicsit lehorgadt fejjel láttunk neki a falatozásnak, de lelkesen bontogattuk a friss gyümölcsöt, aminek Babu is annyira örült. Aztán egy harapás is elég volt, hogy rájöjjünk: ahogyan nálunk kukoricából létezik csemege és takarmány, Indiában banánból van több fajta. Ezt a mostanit határozottan nem emberi fogyasztásra szánták.

Vacsorázni a közeli banánültetvényen átvágva, egy hangulatosnak ígérkező étterembe, közvetlenül a folyó melleti Mango Tree-be indultunk. Zseblámpával követtük az ösvényt, és nagyjából tíz perc után meg is találtuk az enyhén emelkedő partszakaszba lépcsőzetesen vágott padokat, körülöttük néhány mécsessel. Letelepedtünk pár pohár friss gyümölcskoktél erejéig, de a sűrűn döngicsélő szúnyogok miatt végül visszagyalogoltunk a piac utcáján található New Shantiba. Az igazi, kemencében sült pizza és az avokádókrémbe mártogatott, ropogós, illatos naan maradandó élménynek bizonyult.
Másnap a tetőteraszon, homemade gyümölcssalátával kezdtük a napot: bicskával papayát, ananászt, banánt aprítottunk, és fűszeres, forró chai masalával öblítettük le. Mivel csak késő délután indult vissza Goára a buszunk, a nap további része piacolással és lustálkodással telt. Beszereztünk néhány pár tevebőr papucsot, egy gekkós hajtűt meg még egy-két faragott elefántot. Aztán a köveken ücsörögve figyeltük, hogyan folyik Indiában a nagymosás. Sajnos a kamerát már csak azután jutott eszembe bekapcsolni, hogy a szorgalmas ütlegelés és sokszoros öblítés után a korlátra terített szárit megjelölte volna egy arra sétafikáló kutya.


Mivel a busz nem a már ismert megállóból, hanem a szomszédos Hubliból indult vissza a tengerpartra, tuktukot fogadtunk, hogy elvigyen minket. Sikerült majdnem az utolsó percre hagyni az indulást, de végül még úgy is elértük a járatot, hogy a taxis véletlenül (?) a nem megfelelő meeting pointon rakott ki minket, és pakkal a hátunkon szaladtunk utcahosszat, hogy le ne maradjunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése