Pedig eléggé döcögősen kezdődött.
A történelem előtti időkben all inclusive étkezéshez és utazási irodák által szervezett nyaraláshoz szokva a delhi nemzetközi buszpályaudvarnak sikerült kibillentenie egyébként sem sziklaszilárd lelki egyensúlyomból: a felszállni nem akaró szmog, a járdaszegélyen nyújtózkodva ébredező koldusok, és az egyetlen érthető mondat: "No Agra". Hogy akkor hogyan is jutunk el? "No Agra. No Agra." Nem akartuk elhinni. Az Indiában élő Mónika és főnöke, no meg a mindent tudó Lonely Planet is azt mondta, az ISBT a tuti. Összedugtuk ugyan a fejünket, de a három üres kobak együtt sem sütött ki semmit. Talán ez volt a mélypont. Vagy talán egy kicsit később, amikor taxi helyett először láttuk közelről a háromkerekűt.
Az indiai tömegközlekedés nem csak a helykihasználást illetően effektívebb, mint a hazai. A sofőr mellett állandó tartozék az általunk buszmenedzsernek keresztelt, az esetek túlnyomó többségében férfi alkalmazott, aki a buszmegállóban hangosan kiabálva ismételgeti a célállomásokat, és útba igazítja a tanácstalan utazót. Meglelve az agrai buszt, a hozzá tartozó menedzsernél próbáltunk érdeklődni, mennyibe kerül a jegy, gyorsított vagy minden utcasarkon megálló járatról van-e szó, és hát nagyjából mikorra fogunk megérkezni, és hova tehetjük a csomagokat. Választ nem kaptunk, csak megerősítést, hogy jó helyen próbálkozunk: "Agra, Agra, Agra, Agra." Még néhány megválaszolatlanul maradt kérdés után úgy döntöttünk, jó lesz lassan fölszállni, mert úgy fest, gyorsan fogynak a helyek. Szerencsénk volt: az utolsó három egymás melletti ülést foglaltuk el. Bepasszíroztuk a pakkokat a hálóba meg a lábunk alá, majd mi is benyomorodtunk a gyerekméretű székekre. Gyorsan megegyeztünk, hogy majd felváltva alszunk.
Mindhárman nagyjából két-három óra múlva ébredtünk. Félig csukott szemmel figyeltem, ahogyan a körülöttünk állók mobillal fotóznak minket. Az ágyékkötős, egyébként meztelen fakírt csak akkor vettem észre, mikor valaki hátulról megkopogtatta a kedves vállát: "Adam? Are you Adam?" Ádám tágra nyílt szemekkel bólogatott, aztán szépen megköszönte a hátsó zsebéből kicsúszott bankkártyáját.
Agrában először merészeltünk beülni a rettegett háromkerekű taxiba. Aztán még nagyjából két percig tartott, hogy élvezni kezdjük, kicsit később meg megérdeklődtem, van-e valami technikai akadálya, hogy tuk-tukot importáljunk Európába. Sajnos van, a hatóságok nem tartják elég biztonságosnak, így itthon továbbra is maradunk a számítógép előtti poshadásnál. Itt szembesültünk azzal is, hogy attól, mert a sofőr elvállalja a fuvart, még egyáltalán nem biztos, hogy tudja is, hova megyünk. Útközben bámulásztuk a leginkább karneváli menethez hasonlító ünnepi összeröffenést, aztán némi kérdezősködés után megérkeztünk a Taj déli kapujához közeli térre, ahonnan aztán már csak egy-két percet gyalogoltunk, hogy megtaláljuk az egy életre szóló tapasztalatnak bizonyuló szállásunkat.
A Hotel Rajra a booking.com-on bukkantunk rá. Mivel be voltunk rezelve, hogy államünnep lévén (Mahatma Ghandi születésének évfordulója) majd nem sikerül szabad szobát találnunk, előre foglaltunk, három éjszakára. A képen egyszerű, de tiszta szálláshelynek látszott, az árakat is korrektnek hittük. Aztán megkaptuk a kulcsot, és megláttuk a szobát. A félhomályban is jól látszott a penész, hiába töltötte ki az egész ablakkeretet a sötétszürkére porosodott, éktelenül kerepelő klíma. Kissé megszeppentünk, bár ekkor még működött a wécé, és az ágyak beszakadt közepét csak este vettük észre. Valamikor olyantájt másztak elő a gyíkok is. Velük egyébként semmi bajom - legalább összeszedik a bogarakat.
Fölháborodásunkat némi árengedménnyel kompenzálták a recepción. Mivel büszkén újságoltuk, hogy még sosem jártunk Indiában, és ez az első napunk, utólag van egy olyan sejtésem, hogy nekik még így is jócskán megérte.