2014. február 15., szombat

Délre röpülünk


A jaipuri vidám és eseménydús két nap után egy nyúlfarknyira szabott mumbayi átszállással dél felé, Goa tengerpartjára vettük az irányt. A terminálhoz a nagyfőnök szállított minket. Búcsút vettünk tőle és Mónikától (de csak egy időre, mert megbeszéltük, hogy Delhiben még találkozunk), aztán megkezdődtek a reptéri kalandok. 
A nagy csomagokat csak egy alapos átvilágítás után, a maradék alkoholtól megszabadítva engedték feladni. Szerencsére az én termoszom és benne a mézes-málnás elkerülte a figyelmükeket, így legalább az megmaradt. Másfél üveg jófajta erőssel azonban könnyebbek lettünk, ők meg gyanúsan elégedetten vigyorogtak, amikor intettek végre, hogy mehetünk tovább. 
Indiában hivatalosan nem fogy túl sok alkohol, de a vallásos áhítat mellett szerintem ennek egy sokkal gyakorlatiasabb oka van: a szeszesitalok borsos, a nyugatiakkal megegyező vagy még annál is magasabb ára. A hírek szerint épp ottjártunkkor történt, hogy a hindukra és moszlimokra is kiterjedő tilalomnak fittyet hányva egy család teljes férfi részlege vakult meg / pusztult bele az otthon, olcsón pancsolt pálinka kóstolgatásába. (Mellesleg, a reptéri duty-free részlegből még a delhii érkezéskor üvegszám imortáltuk be Indiába a whiskyt a nagyfőnök kérésére, pedig neki valószínűleg van mit a tejbe aprítania.) Hétköznapi vendéglőkben egyébként néhány államot (köztük Goát) leszámítva elméletileg nem is lehet sem erőset, sem sört vagy bort kapni (gyakorlatilag, pult alatt és még drágábban dehogynem), csak speciális engedéllyel rendelkező boltokban szerezhető be egy-egy hangulatjavító flaska. 
Valamikor a rövid Jaipur-Mumbay szakaszon tudatosítottuk, hogy a második részen már nem ugyanazzal a társasággal folytatjuk az utat, így a szünet a két járat között akár még rövidnek is bizonyulhat. Szerencsére úgy tűnt, hogy legalább másik terminálra nem kell rohannunk, de a csomagokat bizony újra fel kell adnunk – amint megszereztük őket. 
És a pakkok bizony csak nem jöttek. Fél óra toporzékolás után úgy döntöttünk, aktivizálódunk, és megpróbáljuk megtalálni őket mi magunk – hát nem volt könnyű. Végül nem tudom, hogy a villogó tekinteteknek és az egyre feszültebb hangulatú sürgölődésnek, vagy a magától is lassan mozgásba lendülő gépezetnek hála nagyjából egy óra késés után végre megérkeztek a hátizsákok, mi pedig kirohantunk a becsekk-csarnokba, hogy utána tovább rohanjunk a nem megfelelő beszállókapu felé. Persze ez rögtön még nem lett világos, előtte még megküzdöttünk a helyi szokás szerint a sor legelejére beálló nyugdíjas különítménnyel. Végre az ellenőrzéshez jutottunk, aztán némi katasztrófaszintű frusztráció kíséretében megtudtuk, hogy nem jó helyen várakoztunk eddig, a megfelelő kapu teljesen más irányban van. 
Megint rohantunk, hogy aztán az utolsó utáni percben célba érjünk a megfelő kapunál kígyózó reménytelenül hosszú sor végén. Némi toporgás után úgy döntöttünk, hogy a jófajta konzervatív szocializálásunknak ellentmondva (ami rólam már rég lepergett, a Nagytesónak még vannak korlátai) nem fogunk szótlanul idegeskedve várakozni, hanem illedelmesen ugyan, de határozottan előre törünk. Hála a tömeg általános szimpátiájának, villámgyorsan eljutottunk a kontrollig, és szerencsére pont nem most tűntünk gyanús egyedeknek, akikre ráfér már akár elrettentés céljából is egy testüregekre is kiterjedő motozás.
Néhány percen belül vidáman és megkönnyebbülve szaladtunk tovább. Hálás tekintettel búcsúztunk a kedves, mosolyogva várakozó utasoktól, akiknek hála időben átjutottunk a biztonsági őrök sorfalán, és még a kapu zárása előtt megérkeztünk. A Spice Jet légikisasszonyai és a kijelző szerint is még mindig túl korán: a gép kétórás késése miatt még ki sem nyitották...
Csalódottan és kissé kókadtan üldögéltünk. A Bombay Times vezércikkét olvasgattam arról, hogy miért érdemes szappant is használni kézmosáshoz slozi után, miközben a kedves, mosolygó turisták, akik előre engedtek minket, rosszalló tekintettel csóválták a fejüket, amikor látták, hogy igazából mi nem is sietünk sehova.

2014. február 8., szombat

Pushkar

Az első számú indiai kiruccanást ugyan nem tarkították komolyabb egészségügyi problémák, de egy rövidebb kórházlátogatás azért becsúszott: második jaipuri napunkon Ádám lázasan és fejfájással ébredt. Hogy kizárjuk a különféle egzotikus nyavalyákat, Lakshmi elfuvarozott minket Mónikával együtt (aki  főnöki intézkedésre szabadnapot kapott) egy bármelyik szlovákiainál jóval modernebb magánkórházba. Indiában két opció közül lehet választani: mi az állami kórházak helyett (amelyek nem a steril környezetről és a jól felszerelt rendelőkről híresek) a privátokat részesítettük előnyben. Három különböző városban teszteltük őket (Jaipur, Udaipur és Agra, az utóbbiban duplán), sehol nem láttunk újra felhasznált fecskendőket vagy hanyag, hányaveti hozzáállást. (Ezekben az intézményekben állítólag a megfelelő végzettség hiányával van a gond.)
Mi a váróteremben ücsörögtünk, Ádám pedig végre sorra került. Nagyon buzgó sofőrünk a kivizsgálásra is elkísérte, és lelkesen vitte utána / helyette a leleteket. Az orvos ugyan beszélt angolul (a gyógyszeradagolást türelmesen és érthetően elmagyarázta), a diagnózist azonban csak Lakshmival osztotta meg - hindiül. Máig nem tudjuk, mi volt a probléma, de a kocsiba ülve a sofőr hátrafordult, megfogta Ádám csuklóját, és elmondta: "Don't worry! You'll be all right.", szóval mindannyian megnyugodtunk.
Délután a Kedves szobafogságra és pihenésre ítélve otthon ragadt, mi pedig a közeli Pushkarba ruccantunk ki. (Út közben még abszolváltunk egy családlátogatást Lakshminál.) A város egész India egyik legrégebbi települése, és a hindu vallásúak legfontosabb zarándoklatai gyakorta ide vezetnek. A gyógyhatásúnak kikiáltott tó partjától nem messze található Brahma, a megtartó isten egyik temploma. Az egész világon nagyon kevés szentélyben áldoznak neki: a legenda szerint féltékeny feleségének átka fogant meg, a földhözragadtabb magyarázat szerint pedig unalmas funkciója miatt szorult háttérbe, kifizetődőbbnek ígérkezik a romboló vagy az újrateremtő istenséghez fohászkodni.


A templomlátogatás és a cukoráldozat után, a főtér egyik emeleti éttermében megkóstolt avokádósalátát és banános-kókuszos koktélt máig gyakran emlegetjük, a Pushkar utcáin összeshoppingolt göncök pedig máig alapdarabjai a ruhatáramnak. A legtöbb helyi piacon látott ruhaneműt eszembe sem jutna magamra venni (na jó, elméletben dehogynem :), az itt beszerzett szoknyák és ingek viszont akár esküvőre, munkába vagy esti sörözésre is jól kombinálhatóak. Amikor egy-egy darab hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) strapa után bemondja az unalmast, szomorúan és sóhajtozva konstatálom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz visszamenni.



A kultúrélmény és a beszerzőkörút után a tóparti lépcsőkre ültünk le kicsit megpihenni. Néztük a tavat, az iszapszerű vízben lubickoló zarándokokat meg a közelben őgyelgő teheneket. Megpróbáltuk megfejteni, vajon hogyan került a második emeleti ablakba az egyikük (nem az egyik zarándok), aztán megadva magunkat Lakshmi egyre intenzívebb sürgetésének, útnak indultunk. (Ő már közben telefonon győzködte a felettesét, adja ki a parancsot, hogy induljunk haza: "Nem csinálnak semmit. Ülnek. Néznek.")





Kicsit elmerengtünk rajta, hogy bár itthon az indiaiakról általában mindenkinek a jóga és a meditáció jut eszébe, valójában az ottani átlagember nem igazán érti meg a csendnek és az időnkénti egyedül maradásnak a fontosságát. A száguldást és az adrenalint ezzel szemben határozottan szeretik: máig csodálkozom, hogy a Pushkar-Jaipur országúton nem jelzi emléktábla és valahol egy tripla sírkereszt egy rosszul sikerült szembesávon keresztül történő előzés emlékét - meg a durcás Lakshmiét, aki személyes sértésként és a bizalom teljes hiányának megnyilvánulásaként kezelte, hogy mi minden áron ragaszkodtunk a biztonsági öv nyújtotta illúzióhoz és az életünkhöz :)


2014. február 7., péntek

Jaipur - a rózsaszín város

A kalandos indulás után némi segítséggel könnyen és gyorsan megtaláltuk a vonatunkat, sőt, a megfelelő vagont is. Ádámmal és a Nagytesóval mindhárman egyformán ódzkodunk a légkonditól (pláne keleten, ahol státuszszimbólumnak számít, ha 15 fokra van lehűtve valami), így a túlnyomórészt helyiek által használt sokadik osztályra váltottunk jegyet. Az átlátható európai rendszer helyett (első- és másodosztály, esetlegesen alvós kupé) hét különböző közül lehet választani - a klímástól a ventilátoroson keresztül a szó szerint fapadosig, ahol viszont az sem biztos, hogy állóhely jut majd. A Hotel Raj személyzete segített megoldani a kérdést, sőt, a foglalást is ők intézték helyettünk. Indiában ez bevált módi: a frekventáltabb útszakaszokra ugyanis fehér bőrű halandóként nem egyszerű jegyet kapni. Általában a New Delhi-i extrémitásokat leszámítva (ahol meg sem mutatják, hol van a hivatalos jegyiroda, és azt állítják, bezárt, leégett vagy messze költözött) sem könnyű a helyzet: ajánlatos előre intézkedni, különösen ünnepek előtt és után (Ezekből Indiában elég sok van.). Ha hivatalosan nincs is már hely a vonaton, sok esetben egy helyi utazási iroda vagy a recepciós még mindig fel tud varázsolni a szerelvényre némi aprópénz ellenében. Ha még nekik sem sikerül, a várólistán van csekély esély. (Egyébként létezik netes foglalás is: a makemytrip.com és a cleartrip.com oldalakon keresztül. Az első a vonatjegyekre csak indiai bankkártyát fogad el (és ilyen mindenkinek van, ugye? :) - buszra és repülőre működik, a másodikat meg sajnos csak jóval később ismertük meg.)
Egy kisebb meglepetés (A négy személyesnek látszó pad hivatalosan hat emberre volt méretezve, és ennél persze többen is leültek mellénk végül.) és néhány órányi zötykölődés után érdeklődni kezdtünk, vajon messze van-e még a mi megállónk. Perceken belül már az egész vagon oldotta, mikor is kellene leszállnunk.


Az agrai kosz, zaj és szagok után Jaipurt már nagyon vártuk: a Nagytesó csak maileken és telefonon keresztül látott/hallott ismerőse, Mónika fogadott be minket pár napig erejéig. Az egymásra találás kalandosra sikeredett: a hajnali ébredéstől, a 15 kilónyi csomagtól a hátunkon és a kb. negyven fokos hőségtől lomhán közeledtünk a megbeszélt találkozóhely felé. Letelepedve kicsit kifújtuk magunkat, aztán egy gyors telefon után kiderült: nem ugyanott vagyunk, Mónikáék valószínűleg a másik kijáratnál parkoltak le. Újra a hátunkra vettük a három hétre szánt túlélőkészletet, aztán nagyokat szuszogva átkeltünk a vágányok fölött átívelő hídon (ahol előtte egy gyors vizit erejéig már jártunk, de nem láttunk sehol parkolót), hogy aztán kétségbe essünk: valószínűleg nem a megfelelő állomást választottuk! Néhány percnyi mobilos eszmecsere után tisztáztuk: sikerült jó helyen leszállni, de mégis az előző helyen kellene találkoznunk. Visszabaktattunk, de összeborulás helyett most sem találtuk egymást. Persze, ez nem egyszerű olyan valakivel, akit még sosem láttunk, de bíztunk benne, hogy Mónika majd elüt a száris, sötét hajú és fekete szemű sokadalomtól.
A sokadik telefonos konzultáció után végül kiderült: mivel az indiai vonatok az itthon megszokott néhány vagonnál nagyon sokkal hosszabbak, nemcsak a sínek egyik vagy másik oldala felé van kijárat, hanem állomásépületből is több van. A megvilágosodás után már nem tartott sokáig, hogy végre összeakadjunk, majd az is gyorsan kiderült, hogy Mónika szintén magyar vidékről származik (Pozsony, mint kapcsolódási pont esetében ez azért nem volt egyértelmű), sőt, otthon ugyanabban a városban lakott, mint a Nagytesó, és még közös ismerőseink is vannak.
Ragadósra izzadva az ötórás utazás és az ide-oda cipekedés után valószínűleg nem keltettünk túlságosan jó benyomást, Mónika és a vele együtt várakozó főnöke (akihez az autó tartozott) mégis örömmel üdvözöltek minket. Elfuvaroztak minket a hűvös, kellemes kis lakásra, hogy aztán ők folytathassák a munkanapot, mi meg egy frissítő zuhany után a nyakunkba vegyük a várost. A tisztaság és a rend valamiért bennem azt az illúziót keltette, hogy itt nem csak a vécécsészéből nem támadnak baktériumok, hanem a fogmosáshoz sem kell ásványvizet használni. Két-három nappal később a többiek világítottak rá, hogy nem vagyok teljesen normális - szerencsére a testközeli találkozást a lefolyókukacokkal itt most megúsztam heveny hasbaj és kórházlátogatás nélkül.



Jaipur Rajasthan tartomány (tagállam/kerület) fővárosa, több mint hárommillió lakossal. Az útikönyvekben és a katalógusokban "a rózsaszín város" néven jegyzik: a walesi herceg 1876-os látogatásakor a központ házait az angol korona tiszteletére rózsaszínre festették - az összefüggésre a választott szín és a brit uralkodócsalád között ugyan mostanáig sem derült fény, a festékhez azonban még mindig ragaszkodnak.
Első jaipuri délutánunkba a maharadzsa belvárosi palotájának és a hozzá tartozó királyi csillagvizsgálónak, a Jantar Mantarnak a meglátogatása fért bele. Az előbbi ma múzeumként funkcionál: fegyver-, ékszer- és ruhakollekciók, gyaloghintók, a világ legnagyobb ezüstedényeinek replikái és kézműves vásár is helyet kaptak benne. A Jantar Mantartól valamiért nem vártunk sokat, de az unescós emlék végül mindannyiunkat kellemesen meglepett: a különböző mérőberendezéseket ugyan tudományos indíttatás helyett asztrológiai célokból építették, a pontosságuk azonban így is csodálatra méltó ezeknek a majdnem háromszáz éves téglaépítményeknek.


Indiában egyébként máig nagy jelentőséget tulajdonítanak az égboltból kiolvasható jeleknek: itt nem csak a reggeli rituálé (kávé, hírek és horoszkóp) a lényeg - a csillagok és a bolygók állása határozza meg nemcsak azt, hogy a (természetesen a szülők által) kiválasztott jövendőbeli házastárs megfelelő-e, hanem azt is, hogy mikor legyen az esküvő. A nálunk megszokott szombat délutánok helyett előfordulhat a kedd reggeli hatos időpont csakúgy, mint a szerda kora délután.



A városnézés utáni ismerkedőest emlékezetesen és több, mint érdekesen alakult: Mónikán és lakótársán, Polinán kívül a családos, középkorú nagyfőnök is velünk mulatott. Közösen nyakára hágtunk az otthonról exportált mézes meggynek és az ütős baracknak, azután pedig utólag tisztázhatatlan körülmények között a város egyik legjobb szállodájában kötöttünk ki. Ötcsillagos hotel éttermében sem azelőtt, sem azóta nem volt szerencsém vacsorázni, a jaipuri eseményt pedig még megspékelte egy röpke találkozás a világ leghosszabb bajuszú emberével is, aki ajtónállóként szolgált a bejáratnál. A vacsorát a nagyfőnök állta - hálás köszönet és elismerés neki, amiért aránylag jól álcázta a szívinfarktust, amikor kézhez kapta a számlát.
A vendégszeretet ebben még nem merült ki: a következő napra kölcsönkaptuk a sofőrrel fölszerelt céges autót, hogy effektívebben járhassuk be a város igen nagyszámú látványosságát. Akadt ugyan némi félreértés Lakshmi gyér angol-, valamint a mi teljesen hiányzó hindi nyelvtudásunkból kifolyólag, de végül sikerült bejárnunk az Amber és a Jaigarh erődöket, kívülről pedig megnéztük a Vízpalotát (Jal Mahal) és a háremhölgyek lakhelyéül szolgáló Szélpalotát (Hawa Mahal) is.




Az Amber erődben sétálgatva elmúlt a kezdeti félreértésekből fakadó feszengés, és már nemcsak mi kérdezgettünk Lakshmitól, hanem ő is tőlünk. A szokásos munkával, lakással, fizetésekkel kapcsolatos kíváncsiskodáson kívül azonban még valami érdekelte: hát Európában nem tilos több feleséget tartani? Dehogynem, vágtuk rá, mire még jobban elkerekedett a szeme: akkor mi hárman mit csinálunk mégis együtt? Leesett végre, hogy mire gondol. Elmagyaráztuk neki, hogy a Nagytesó és Ádám között nem olyan a kapcsolat, aztán még percekig röhögtünk :)







Késő délutánra még maradt egy érdekesség: a Galta hindu szentemberről elnevezett majomtemplom. Stílusosan a Dzsungel könyvét vittem magammal olvasnivalónak a kirándulásra (És ne tessék kicsúfolni, de Spirótól a Fogságot, ami van vagy ezer oldal és két kiló, aztán meg ki se nyitottam.), a civilizáció és a természet határán egyensúlyozó Galtajit majmaival, szent teheneivel és remetéivel gond nélkül beleképzeltem háttérként Kipling regényébe.



Agrában  egyébként egy nappal tovább tökölődtünk, mint eredetileg terveztük; megérte ugyan, mert kár lett volna végigrohanni az előző bejegyzésben emlegetett látnivalókon, ugyanakkor Jaipurba érve és kostolót kapva Rajasthanból minden máshova tervezett napot sajnálni kezdtünk. Egy ideig még azon is vacilláltunk, hogy lemondjuk a Goára induló repülőnket, és a pálmafák meg a tengerpart helyett a homoksivatagot, az erődöket meg a tevéket bámuljuk naphosszat. Végül erre a drasztikus lépésre nem került sor, de a visszutat előrébbhoztuk, hogy még becsempésszünk a rövidnek tűnő három hétbe némi rajasthani romantikát.