2014. február 7., péntek

Jaipur - a rózsaszín város

A kalandos indulás után némi segítséggel könnyen és gyorsan megtaláltuk a vonatunkat, sőt, a megfelelő vagont is. Ádámmal és a Nagytesóval mindhárman egyformán ódzkodunk a légkonditól (pláne keleten, ahol státuszszimbólumnak számít, ha 15 fokra van lehűtve valami), így a túlnyomórészt helyiek által használt sokadik osztályra váltottunk jegyet. Az átlátható európai rendszer helyett (első- és másodosztály, esetlegesen alvós kupé) hét különböző közül lehet választani - a klímástól a ventilátoroson keresztül a szó szerint fapadosig, ahol viszont az sem biztos, hogy állóhely jut majd. A Hotel Raj személyzete segített megoldani a kérdést, sőt, a foglalást is ők intézték helyettünk. Indiában ez bevált módi: a frekventáltabb útszakaszokra ugyanis fehér bőrű halandóként nem egyszerű jegyet kapni. Általában a New Delhi-i extrémitásokat leszámítva (ahol meg sem mutatják, hol van a hivatalos jegyiroda, és azt állítják, bezárt, leégett vagy messze költözött) sem könnyű a helyzet: ajánlatos előre intézkedni, különösen ünnepek előtt és után (Ezekből Indiában elég sok van.). Ha hivatalosan nincs is már hely a vonaton, sok esetben egy helyi utazási iroda vagy a recepciós még mindig fel tud varázsolni a szerelvényre némi aprópénz ellenében. Ha még nekik sem sikerül, a várólistán van csekély esély. (Egyébként létezik netes foglalás is: a makemytrip.com és a cleartrip.com oldalakon keresztül. Az első a vonatjegyekre csak indiai bankkártyát fogad el (és ilyen mindenkinek van, ugye? :) - buszra és repülőre működik, a másodikat meg sajnos csak jóval később ismertük meg.)
Egy kisebb meglepetés (A négy személyesnek látszó pad hivatalosan hat emberre volt méretezve, és ennél persze többen is leültek mellénk végül.) és néhány órányi zötykölődés után érdeklődni kezdtünk, vajon messze van-e még a mi megállónk. Perceken belül már az egész vagon oldotta, mikor is kellene leszállnunk.


Az agrai kosz, zaj és szagok után Jaipurt már nagyon vártuk: a Nagytesó csak maileken és telefonon keresztül látott/hallott ismerőse, Mónika fogadott be minket pár napig erejéig. Az egymásra találás kalandosra sikeredett: a hajnali ébredéstől, a 15 kilónyi csomagtól a hátunkon és a kb. negyven fokos hőségtől lomhán közeledtünk a megbeszélt találkozóhely felé. Letelepedve kicsit kifújtuk magunkat, aztán egy gyors telefon után kiderült: nem ugyanott vagyunk, Mónikáék valószínűleg a másik kijáratnál parkoltak le. Újra a hátunkra vettük a három hétre szánt túlélőkészletet, aztán nagyokat szuszogva átkeltünk a vágányok fölött átívelő hídon (ahol előtte egy gyors vizit erejéig már jártunk, de nem láttunk sehol parkolót), hogy aztán kétségbe essünk: valószínűleg nem a megfelelő állomást választottuk! Néhány percnyi mobilos eszmecsere után tisztáztuk: sikerült jó helyen leszállni, de mégis az előző helyen kellene találkoznunk. Visszabaktattunk, de összeborulás helyett most sem találtuk egymást. Persze, ez nem egyszerű olyan valakivel, akit még sosem láttunk, de bíztunk benne, hogy Mónika majd elüt a száris, sötét hajú és fekete szemű sokadalomtól.
A sokadik telefonos konzultáció után végül kiderült: mivel az indiai vonatok az itthon megszokott néhány vagonnál nagyon sokkal hosszabbak, nemcsak a sínek egyik vagy másik oldala felé van kijárat, hanem állomásépületből is több van. A megvilágosodás után már nem tartott sokáig, hogy végre összeakadjunk, majd az is gyorsan kiderült, hogy Mónika szintén magyar vidékről származik (Pozsony, mint kapcsolódási pont esetében ez azért nem volt egyértelmű), sőt, otthon ugyanabban a városban lakott, mint a Nagytesó, és még közös ismerőseink is vannak.
Ragadósra izzadva az ötórás utazás és az ide-oda cipekedés után valószínűleg nem keltettünk túlságosan jó benyomást, Mónika és a vele együtt várakozó főnöke (akihez az autó tartozott) mégis örömmel üdvözöltek minket. Elfuvaroztak minket a hűvös, kellemes kis lakásra, hogy aztán ők folytathassák a munkanapot, mi meg egy frissítő zuhany után a nyakunkba vegyük a várost. A tisztaság és a rend valamiért bennem azt az illúziót keltette, hogy itt nem csak a vécécsészéből nem támadnak baktériumok, hanem a fogmosáshoz sem kell ásványvizet használni. Két-három nappal később a többiek világítottak rá, hogy nem vagyok teljesen normális - szerencsére a testközeli találkozást a lefolyókukacokkal itt most megúsztam heveny hasbaj és kórházlátogatás nélkül.



Jaipur Rajasthan tartomány (tagállam/kerület) fővárosa, több mint hárommillió lakossal. Az útikönyvekben és a katalógusokban "a rózsaszín város" néven jegyzik: a walesi herceg 1876-os látogatásakor a központ házait az angol korona tiszteletére rózsaszínre festették - az összefüggésre a választott szín és a brit uralkodócsalád között ugyan mostanáig sem derült fény, a festékhez azonban még mindig ragaszkodnak.
Első jaipuri délutánunkba a maharadzsa belvárosi palotájának és a hozzá tartozó királyi csillagvizsgálónak, a Jantar Mantarnak a meglátogatása fért bele. Az előbbi ma múzeumként funkcionál: fegyver-, ékszer- és ruhakollekciók, gyaloghintók, a világ legnagyobb ezüstedényeinek replikái és kézműves vásár is helyet kaptak benne. A Jantar Mantartól valamiért nem vártunk sokat, de az unescós emlék végül mindannyiunkat kellemesen meglepett: a különböző mérőberendezéseket ugyan tudományos indíttatás helyett asztrológiai célokból építették, a pontosságuk azonban így is csodálatra méltó ezeknek a majdnem háromszáz éves téglaépítményeknek.


Indiában egyébként máig nagy jelentőséget tulajdonítanak az égboltból kiolvasható jeleknek: itt nem csak a reggeli rituálé (kávé, hírek és horoszkóp) a lényeg - a csillagok és a bolygók állása határozza meg nemcsak azt, hogy a (természetesen a szülők által) kiválasztott jövendőbeli házastárs megfelelő-e, hanem azt is, hogy mikor legyen az esküvő. A nálunk megszokott szombat délutánok helyett előfordulhat a kedd reggeli hatos időpont csakúgy, mint a szerda kora délután.



A városnézés utáni ismerkedőest emlékezetesen és több, mint érdekesen alakult: Mónikán és lakótársán, Polinán kívül a családos, középkorú nagyfőnök is velünk mulatott. Közösen nyakára hágtunk az otthonról exportált mézes meggynek és az ütős baracknak, azután pedig utólag tisztázhatatlan körülmények között a város egyik legjobb szállodájában kötöttünk ki. Ötcsillagos hotel éttermében sem azelőtt, sem azóta nem volt szerencsém vacsorázni, a jaipuri eseményt pedig még megspékelte egy röpke találkozás a világ leghosszabb bajuszú emberével is, aki ajtónállóként szolgált a bejáratnál. A vacsorát a nagyfőnök állta - hálás köszönet és elismerés neki, amiért aránylag jól álcázta a szívinfarktust, amikor kézhez kapta a számlát.
A vendégszeretet ebben még nem merült ki: a következő napra kölcsönkaptuk a sofőrrel fölszerelt céges autót, hogy effektívebben járhassuk be a város igen nagyszámú látványosságát. Akadt ugyan némi félreértés Lakshmi gyér angol-, valamint a mi teljesen hiányzó hindi nyelvtudásunkból kifolyólag, de végül sikerült bejárnunk az Amber és a Jaigarh erődöket, kívülről pedig megnéztük a Vízpalotát (Jal Mahal) és a háremhölgyek lakhelyéül szolgáló Szélpalotát (Hawa Mahal) is.




Az Amber erődben sétálgatva elmúlt a kezdeti félreértésekből fakadó feszengés, és már nemcsak mi kérdezgettünk Lakshmitól, hanem ő is tőlünk. A szokásos munkával, lakással, fizetésekkel kapcsolatos kíváncsiskodáson kívül azonban még valami érdekelte: hát Európában nem tilos több feleséget tartani? Dehogynem, vágtuk rá, mire még jobban elkerekedett a szeme: akkor mi hárman mit csinálunk mégis együtt? Leesett végre, hogy mire gondol. Elmagyaráztuk neki, hogy a Nagytesó és Ádám között nem olyan a kapcsolat, aztán még percekig röhögtünk :)







Késő délutánra még maradt egy érdekesség: a Galta hindu szentemberről elnevezett majomtemplom. Stílusosan a Dzsungel könyvét vittem magammal olvasnivalónak a kirándulásra (És ne tessék kicsúfolni, de Spirótól a Fogságot, ami van vagy ezer oldal és két kiló, aztán meg ki se nyitottam.), a civilizáció és a természet határán egyensúlyozó Galtajit majmaival, szent teheneivel és remetéivel gond nélkül beleképzeltem háttérként Kipling regényébe.



Agrában  egyébként egy nappal tovább tökölődtünk, mint eredetileg terveztük; megérte ugyan, mert kár lett volna végigrohanni az előző bejegyzésben emlegetett látnivalókon, ugyanakkor Jaipurba érve és kostolót kapva Rajasthanból minden máshova tervezett napot sajnálni kezdtünk. Egy ideig még azon is vacilláltunk, hogy lemondjuk a Goára induló repülőnket, és a pálmafák meg a tengerpart helyett a homoksivatagot, az erődöket meg a tevéket bámuljuk naphosszat. Végül erre a drasztikus lépésre nem került sor, de a visszutat előrébbhoztuk, hogy még becsempésszünk a rövidnek tűnő három hétbe némi rajasthani romantikát.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése