2014. február 8., szombat

Pushkar

Az első számú indiai kiruccanást ugyan nem tarkították komolyabb egészségügyi problémák, de egy rövidebb kórházlátogatás azért becsúszott: második jaipuri napunkon Ádám lázasan és fejfájással ébredt. Hogy kizárjuk a különféle egzotikus nyavalyákat, Lakshmi elfuvarozott minket Mónikával együtt (aki  főnöki intézkedésre szabadnapot kapott) egy bármelyik szlovákiainál jóval modernebb magánkórházba. Indiában két opció közül lehet választani: mi az állami kórházak helyett (amelyek nem a steril környezetről és a jól felszerelt rendelőkről híresek) a privátokat részesítettük előnyben. Három különböző városban teszteltük őket (Jaipur, Udaipur és Agra, az utóbbiban duplán), sehol nem láttunk újra felhasznált fecskendőket vagy hanyag, hányaveti hozzáállást. (Ezekben az intézményekben állítólag a megfelelő végzettség hiányával van a gond.)
Mi a váróteremben ücsörögtünk, Ádám pedig végre sorra került. Nagyon buzgó sofőrünk a kivizsgálásra is elkísérte, és lelkesen vitte utána / helyette a leleteket. Az orvos ugyan beszélt angolul (a gyógyszeradagolást türelmesen és érthetően elmagyarázta), a diagnózist azonban csak Lakshmival osztotta meg - hindiül. Máig nem tudjuk, mi volt a probléma, de a kocsiba ülve a sofőr hátrafordult, megfogta Ádám csuklóját, és elmondta: "Don't worry! You'll be all right.", szóval mindannyian megnyugodtunk.
Délután a Kedves szobafogságra és pihenésre ítélve otthon ragadt, mi pedig a közeli Pushkarba ruccantunk ki. (Út közben még abszolváltunk egy családlátogatást Lakshminál.) A város egész India egyik legrégebbi települése, és a hindu vallásúak legfontosabb zarándoklatai gyakorta ide vezetnek. A gyógyhatásúnak kikiáltott tó partjától nem messze található Brahma, a megtartó isten egyik temploma. Az egész világon nagyon kevés szentélyben áldoznak neki: a legenda szerint féltékeny feleségének átka fogant meg, a földhözragadtabb magyarázat szerint pedig unalmas funkciója miatt szorult háttérbe, kifizetődőbbnek ígérkezik a romboló vagy az újrateremtő istenséghez fohászkodni.


A templomlátogatás és a cukoráldozat után, a főtér egyik emeleti éttermében megkóstolt avokádósalátát és banános-kókuszos koktélt máig gyakran emlegetjük, a Pushkar utcáin összeshoppingolt göncök pedig máig alapdarabjai a ruhatáramnak. A legtöbb helyi piacon látott ruhaneműt eszembe sem jutna magamra venni (na jó, elméletben dehogynem :), az itt beszerzett szoknyák és ingek viszont akár esküvőre, munkába vagy esti sörözésre is jól kombinálhatóak. Amikor egy-egy darab hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) strapa után bemondja az unalmast, szomorúan és sóhajtozva konstatálom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz visszamenni.



A kultúrélmény és a beszerzőkörút után a tóparti lépcsőkre ültünk le kicsit megpihenni. Néztük a tavat, az iszapszerű vízben lubickoló zarándokokat meg a közelben őgyelgő teheneket. Megpróbáltuk megfejteni, vajon hogyan került a második emeleti ablakba az egyikük (nem az egyik zarándok), aztán megadva magunkat Lakshmi egyre intenzívebb sürgetésének, útnak indultunk. (Ő már közben telefonon győzködte a felettesét, adja ki a parancsot, hogy induljunk haza: "Nem csinálnak semmit. Ülnek. Néznek.")





Kicsit elmerengtünk rajta, hogy bár itthon az indiaiakról általában mindenkinek a jóga és a meditáció jut eszébe, valójában az ottani átlagember nem igazán érti meg a csendnek és az időnkénti egyedül maradásnak a fontosságát. A száguldást és az adrenalint ezzel szemben határozottan szeretik: máig csodálkozom, hogy a Pushkar-Jaipur országúton nem jelzi emléktábla és valahol egy tripla sírkereszt egy rosszul sikerült szembesávon keresztül történő előzés emlékét - meg a durcás Lakshmiét, aki személyes sértésként és a bizalom teljes hiányának megnyilvánulásaként kezelte, hogy mi minden áron ragaszkodtunk a biztonsági öv nyújtotta illúzióhoz és az életünkhöz :)


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése