2014. február 15., szombat

Délre röpülünk


A jaipuri vidám és eseménydús két nap után egy nyúlfarknyira szabott mumbayi átszállással dél felé, Goa tengerpartjára vettük az irányt. A terminálhoz a nagyfőnök szállított minket. Búcsút vettünk tőle és Mónikától (de csak egy időre, mert megbeszéltük, hogy Delhiben még találkozunk), aztán megkezdődtek a reptéri kalandok. 
A nagy csomagokat csak egy alapos átvilágítás után, a maradék alkoholtól megszabadítva engedték feladni. Szerencsére az én termoszom és benne a mézes-málnás elkerülte a figyelmükeket, így legalább az megmaradt. Másfél üveg jófajta erőssel azonban könnyebbek lettünk, ők meg gyanúsan elégedetten vigyorogtak, amikor intettek végre, hogy mehetünk tovább. 
Indiában hivatalosan nem fogy túl sok alkohol, de a vallásos áhítat mellett szerintem ennek egy sokkal gyakorlatiasabb oka van: a szeszesitalok borsos, a nyugatiakkal megegyező vagy még annál is magasabb ára. A hírek szerint épp ottjártunkkor történt, hogy a hindukra és moszlimokra is kiterjedő tilalomnak fittyet hányva egy család teljes férfi részlege vakult meg / pusztult bele az otthon, olcsón pancsolt pálinka kóstolgatásába. (Mellesleg, a reptéri duty-free részlegből még a delhii érkezéskor üvegszám imortáltuk be Indiába a whiskyt a nagyfőnök kérésére, pedig neki valószínűleg van mit a tejbe aprítania.) Hétköznapi vendéglőkben egyébként néhány államot (köztük Goát) leszámítva elméletileg nem is lehet sem erőset, sem sört vagy bort kapni (gyakorlatilag, pult alatt és még drágábban dehogynem), csak speciális engedéllyel rendelkező boltokban szerezhető be egy-egy hangulatjavító flaska. 
Valamikor a rövid Jaipur-Mumbay szakaszon tudatosítottuk, hogy a második részen már nem ugyanazzal a társasággal folytatjuk az utat, így a szünet a két járat között akár még rövidnek is bizonyulhat. Szerencsére úgy tűnt, hogy legalább másik terminálra nem kell rohannunk, de a csomagokat bizony újra fel kell adnunk – amint megszereztük őket. 
És a pakkok bizony csak nem jöttek. Fél óra toporzékolás után úgy döntöttünk, aktivizálódunk, és megpróbáljuk megtalálni őket mi magunk – hát nem volt könnyű. Végül nem tudom, hogy a villogó tekinteteknek és az egyre feszültebb hangulatú sürgölődésnek, vagy a magától is lassan mozgásba lendülő gépezetnek hála nagyjából egy óra késés után végre megérkeztek a hátizsákok, mi pedig kirohantunk a becsekk-csarnokba, hogy utána tovább rohanjunk a nem megfelelő beszállókapu felé. Persze ez rögtön még nem lett világos, előtte még megküzdöttünk a helyi szokás szerint a sor legelejére beálló nyugdíjas különítménnyel. Végre az ellenőrzéshez jutottunk, aztán némi katasztrófaszintű frusztráció kíséretében megtudtuk, hogy nem jó helyen várakoztunk eddig, a megfelelő kapu teljesen más irányban van. 
Megint rohantunk, hogy aztán az utolsó utáni percben célba érjünk a megfelő kapunál kígyózó reménytelenül hosszú sor végén. Némi toporgás után úgy döntöttünk, hogy a jófajta konzervatív szocializálásunknak ellentmondva (ami rólam már rég lepergett, a Nagytesónak még vannak korlátai) nem fogunk szótlanul idegeskedve várakozni, hanem illedelmesen ugyan, de határozottan előre törünk. Hála a tömeg általános szimpátiájának, villámgyorsan eljutottunk a kontrollig, és szerencsére pont nem most tűntünk gyanús egyedeknek, akikre ráfér már akár elrettentés céljából is egy testüregekre is kiterjedő motozás.
Néhány percen belül vidáman és megkönnyebbülve szaladtunk tovább. Hálás tekintettel búcsúztunk a kedves, mosolyogva várakozó utasoktól, akiknek hála időben átjutottunk a biztonsági őrök sorfalán, és még a kapu zárása előtt megérkeztünk. A Spice Jet légikisasszonyai és a kijelző szerint is még mindig túl korán: a gép kétórás késése miatt még ki sem nyitották...
Csalódottan és kissé kókadtan üldögéltünk. A Bombay Times vezércikkét olvasgattam arról, hogy miért érdemes szappant is használni kézmosáshoz slozi után, miközben a kedves, mosolygó turisták, akik előre engedtek minket, rosszalló tekintettel csóválták a fejüket, amikor látták, hogy igazából mi nem is sietünk sehova.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése