Az utolsókat rúgó idei év több dologban bővelkedett: főként munka, stressz és még több munka jutott korlátlanul, de az intenzív hajtást megszakította néhány külföldi út is. A már megörökített Svájc-Franciaország túrát követően Spanyolországban, Lengyelországban és Horvátországban jártunk - ezekről, ha lesz kedvem és időm, majd még firkantok később pár bekezdést. Amit viszont semmiképpen nem szeretnék kihagyni, az Marokkó.
Ádámom sűrű és számos munkahelyi kötelezettségei folytán itthon ragadt, így a nagytesóval kettesben indultunk útnak. Sokan firtattátok, miért éppen ez az ország: a nagyjából 10-15 végigzongorázott uticél között a repülőjegy kedvező ára döntött :) Persze, nem ártott volna a helyi viszonyokat is összehasonlítanunk, így az első héten dél-kelet ázsiai árakra számítva fizetéskor szívtuk a fogunkat rendesen, de ennek ellenére nagyon örülök, hogy így döntöttünk.
A család konzervatív része rémtörténetekkel és előítéletekkel megpakolva búcsúzott tőlünk, mielőtt ketten csajok egy arab országba indultunk. Bevallom, titokban én is izgultam kicsit, bár nálam az aggodalom főként a soklábúak és a lábatlanok előfordulási arányára irányul utazás előtt. A lábatlanok látványa a rettenthetetlen nagytestvért, a négynél többlábúaké engem rémiszt halálra és hullamerevre - bár ez utóbbit megcáfolja az az eset, mikor Dharamsalában először láttam huntsman pókot, és hiányos öltözékben szaladgálva, sikítozva riasztottam a személyzetet. Tisztában vagyok ezirányú (és mellesleg nagyon sok egyéb) korlátommal, ezért még vagy három éve intenzív kiképzésnek vetettem alá magam: sorra látogattam a pozsonyi kisállatkereskedéseket, megjártam Európa egyik legnagyobb utazó hüllő-, rovar és pókkiállítását, és mindmáig lelkesen bújom a kígyómarást és pókcsípést tárgyaló szakirodalmat. Kötelező menetfelszerelésembe (nyugodtan tessék röhögni, de még a Bakonyba indulva is) bekerült a vákummal operáló méregszívó. Hogy mindez mit sem segít abban, hogy helyreálljon a lelki békém - nem tagadom ---
A család konzervatív része rémtörténetekkel és előítéletekkel megpakolva búcsúzott tőlünk, mielőtt ketten csajok egy arab országba indultunk. Bevallom, titokban én is izgultam kicsit, bár nálam az aggodalom főként a soklábúak és a lábatlanok előfordulási arányára irányul utazás előtt. A lábatlanok látványa a rettenthetetlen nagytestvért, a négynél többlábúaké engem rémiszt halálra és hullamerevre - bár ez utóbbit megcáfolja az az eset, mikor Dharamsalában először láttam huntsman pókot, és hiányos öltözékben szaladgálva, sikítozva riasztottam a személyzetet. Tisztában vagyok ezirányú (és mellesleg nagyon sok egyéb) korlátommal, ezért még vagy három éve intenzív kiképzésnek vetettem alá magam: sorra látogattam a pozsonyi kisállatkereskedéseket, megjártam Európa egyik legnagyobb utazó hüllő-, rovar és pókkiállítását, és mindmáig lelkesen bújom a kígyómarást és pókcsípést tárgyaló szakirodalmat. Kötelező menetfelszerelésembe (nyugodtan tessék röhögni, de még a Bakonyba indulva is) bekerült a vákummal operáló méregszívó. Hogy mindez mit sem segít abban, hogy helyreálljon a lelki békém - nem tagadom ---
Szerettem volna út közben írni, sajnos a technika és a szűkös idő nem engedett. Sok részlet és apró hangulat biztosan elszállt, de vagy kétezer kép és rengeteg érdekes vagy vicces történet megmaradt. Idén kórházasak és mindenféle más negatívak nincsenek. Egy kivétel akad, egy őrjöngő taxisofőrről szóló. És ez nem Marokkó: ez Nyugat-Európa, Lisszabon, ahol Bécs és Casablanca között egy egyébként nagyon kellemes napot töltöttünk el.
Villamosok, fehér bor ebédre, aztán néhány órányi nyilvános alvás a tengerparton.
A késődélután továbbinduló repülőgépet anyázva vártuk: bár már egy napja, még Ausztriában becsekkoltunk, a jegyeink nem egymás mellé szóltak: 7A és 7C, valaki közöttünk ül. A békésen várakozó letušt persze megrohantuk, hogy tegyen az ügyben, ő meg felvilágosított, hogy nem volt agyhalott a reptéri titkárnő: A és C ebben az esetben egymás mellé szól, a B az üres folyosó. És igen, az a néhány ember, aki a közelben lézeng, bizony, mind a 16 a mi gépünkre vár. És nem, nincsenek üres helyek.
A jegyeket is ellenőrző pilóták nem zárták magukra az ajtót.
Casablanca (és mint később kiderült, Marokkó nagyobb városainak összes) vasútállomása modernebb és sokkal tisztább a pozsonyiaknál vagy a pestieknél. A Hotel Centralról ugyanez ugyan nem mondható el, de kétes illatú, higiéniájú és erősen túlárazott szobácskáit ellensúlyozza a kedves fogadtatás és a hangulatos reggelizőhelység. A narancslé és a friss, meleg bagett kárpótol a nagyjából hat négyzetméternyi, sötét lyukért és a galambszaros ablakpárkányért.
A majdnem négymilliós város üzleti negyedébe nem látogattunk el. Az itt töltött fél napot a Hassan II. mecsetre szántuk, ami 1991-re készült el, röpke hat év alatt. A nagysága elképesztő (az ötödik a világon, 25ezer embert fogad be), és idegenvezetőnk elmondása szerint az egyik legmodernebb is. Titánium kapujai rozsdamentesek, gyönyörűen díszített mennyezete gombnyomással nyitható. Részben a tenger fölé nyúlik, hiszen megírta a Korán: "az Ő trónusa a vizeken vala." Nemcsak imaterem és mosakodóhelység, de egy teljes (ugyan még nem használható) hammam, valamint múzeum, könyvtár és közösségi rész is tartozik hozzá. Az, hogy vezetőnk egy több nyelven beszélő, művelt, fiatal arab lány, meglepett - később már nem csodálkoztunk el az ilyesmin - Marokkó nem Szaúd-Arábia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése