2013. február 20., szerda

Marrakesh - megérkezünk

Amikor hat órányi zötykölődés után Marrakeshben lekászálódtunk a buszról, el sem tudtam képzelni, mennyire piszkosul jól telik majd a következő néhány nap. Pedig nem indult annyira felhőtlenül a dolog: a hektikus Djeema El-Fnán átvágva szereztünk egy kissrácot, hogy mutassa az utat az esti érkezés miatt előre lefoglalt szálláshelyünkig. A Riad Al Karamáról ugyanis a segítőkész személyzeten, a hangulatos berendezésen és egyéb szuperlatívokon kívül még egy dologban egyeztek meg a kommentelők: hogy nem egyszerű megtalálni. 
A kisfickó előre szaladozva integetett, hogy kövessük. A környék enyhén szólva nem volt bizalomgerjesztő: egyre kevesebb járókelő, szűk utcák, alacsony kapualjak. Mikor a halbolt utáni sarkon, az eldobott koszos matrac után balra fordultunk, már ketten voltak a kísérőink. Épp elkönyveltem, hogy valószínűleg megválok a fényképezőgépemtől és a pénztárcámtól, amikor egy csengő nélküli, középkori stílusú vas kopogtatóval felszerelt ajtóra mutattak: helyben vagyunk. Bezörgettünk, és átadtuk a jutalmat a 10 év körüli gyereknek: a nagyjából 5 perces útmutatásért két eurónak megfelelő dirhamot. (Kb. ennyi volt az órabérem megboldogult gimnazista koromban a komáromi cipőgyárban.) Ajtónyitásig életem leghosszabb 3 perce telt el. Hiába tudtam előre, hogy bármennyit adunk, biztosan nem lesz elég, ennyira agresszív követelőzésre két tízéves irányából nem számítottam. Ellenálltunk ugyan, de a baljóslatú "Holnap találkozunk!" ígéret kapcsán elkönyveltem, hogy én ugyan ki nem teszek a lábam a városba. 
Síráshoz közel és eléggé kétségbeesetten vonultunk be a panzióba. A pánikállapot viszont nem tartott soká: lefoglalt az épület szűk kis udvarán nődögélő banánfa, életem eddigi legkissebb és egyben leggyönyörűbb hotelszobája, a kedves fogadtatás, aztán a mentatea és a mogyoró a tetőteraszon. Azil meggyőzött róla, hogy másnap kitehetem a lábamat a falak közül, nem lesnek ránk vérszomjas kiskorúak a sikátorokban. 
A kissráccal egyébként még összefutottunk: két nappal később széles vigyorral integetett, Marrakesh pedig csak azért nem a legkedvesebb városom, mert nem tudom, Sevillát vagy ezt a helyet szeressem-e a legjobban. 




2 megjegyzés:

  1. Imádom az élménybeszámolód! Nekem nem lenne bátorságom így elindulni, minden csodálatom a Tiéd!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Editke, nagyon örülök, hogy tetszik, köszönöm szépen, hogy írtál!!! A héten remélhetőleg befejezem Marokkót, aztán pedig "élő adás" Ázsiából :)
      Elsőre amúgy én is nagyon féltem, hogyan boldogulunk majd külső szervezés nélkül, de ma már nem indulnék el utazási irodával szinte sehova. Így szabadon dönthetünk, mit és milyen tempóban nézünk meg, és nem utolsó sorban költségkímélő is a módszer. A hosszadalmas előzetes kutakodást pedig nagyon élvezem :)

      Törlés