Pushkar

Az első számú indiai kiruccanást ugyan nem tarkították komolyabb egészségügyi problémák, de egy rövidebb kórházlátogatás azért becsúszott: második jaipuri napunkon Ádám lázasan és fejfájással ébredt. Hogy kizárjuk a különféle egzotikus nyavalyákat, Lakshmi elfuvarozott minket Mónikával együtt (aki  főnöki intézkedésre szabadnapot kapott) egy bármelyik szlovákiainál jóval modernebb magánkórházba. Indiában két opció közül lehet választani: mi az állami kórházak helyett (amelyek nem a steril környezetről és a jól felszerelt rendelőkről híresek) a privátokat részesítettük előnyben. Három különböző városban teszteltük őket (Jaipur, Udaipur és Agra, az utóbbiban duplán), sehol nem láttunk újra felhasznált fecskendőket vagy hanyag, hányaveti hozzáállást. (Ezekben az intézményekben állítólag a megfelelő végzettség hiányával van a gond.)

Mi a váróteremben ücsörögtünk, Ádám pedig végre sorra került. Nagyon buzgó sofőrünk a kivizsgálásra is elkísérte, és lelkesen vitte utána / helyette a leleteket. Az orvos ugyan beszélt angolul (a gyógyszeradagolást türelmesen és érthetően elmagyarázta), a diagnózist azonban csak Lakshmival osztotta meg - hindiül. Máig nem tudjuk, mi volt a probléma, de a kocsiba ülve a sofőr hátrafordult, megfogta Ádám csuklóját, és elmondta: "Don't worry! You'll be all right.", szóval mindannyian megnyugodtunk.

Délután a Kedves szobafogságra és pihenésre ítélve otthon ragadt, mi pedig a közeli Pushkarba ruccantunk ki. (Út közben még abszolváltunk egy családlátogatást Lakshminál.) A város egész India egyik legrégebbi települése, és a hindu vallásúak legfontosabb zarándoklatai gyakorta ide vezetnek. A gyógyhatásúnak kikiáltott tó partjától nem messze található Brahma, a megtartó isten egyik temploma. Az egész világon nagyon kevés szentélyben áldoznak neki: a legenda szerint féltékeny feleségének átka fogant meg, a földhözragadtabb magyarázat szerint pedig unalmas funkciója miatt szorult háttérbe, kifizetődőbbnek ígérkezik a romboló vagy az újrateremtő istenséghez fohászkodni.

A templomlátogatás és a cukoráldozat után, a főtér egyik emeleti éttermében megkóstolt avokádósalátát és banános-kókuszos koktélt máig gyakran emlegetjük, a Pushkar utcáin összeshoppingolt göncök pedig máig alapdarabjai a ruhatáramnak. A legtöbb helyi piacon látott ruhaneműt eszembe sem jutna magamra venni (na jó, elméletben dehogynem :), az itt beszerzett szoknyák és ingek viszont akár esküvőre, munkába vagy esti sörözésre is jól kombinálhatóak. Amikor egy-egy darab hosszabb-rövidebb (inkább rövidebb) strapa után bemondja az unalmast, szomorúan és sóhajtozva konstatálom, hogy előbb-utóbb muszáj lesz visszamenni.

A kultúrélmény és a beszerzőkörút után a tóparti lépcsőkre ültünk le kicsit megpihenni. Néztük a tavat, az iszapszerű vízben lubickoló zarándokokat meg a közelben őgyelgő teheneket. Megpróbáltuk megfejteni, vajon hogyan került a második emeleti ablakba az egyikük (nem az egyik zarándok), aztán megadva magunkat Lakshmi egyre intenzívebb sürgetésének, útnak indultunk. (Ő már közben telefonon győzködte a felettesét, adja ki a parancsot, hogy induljunk haza: "Nem csinálnak semmit. Ülnek. Néznek.")

Kicsit elmerengtünk rajta, hogy bár itthon az indiaiakról általában mindenkinek a jóga és a meditáció jut eszébe, valójában az ottani átlagember nem igazán érti meg a csendnek és az időnkénti egyedül maradásnak a fontosságát. A száguldást és az adrenalint ezzel szemben határozottan szeretik: máig csodálkozom, hogy a Pushkar-Jaipur országúton nem jelzi emléktábla és valahol egy tripla sírkereszt egy rosszul sikerült szembesávon keresztül történő előzés emlékét - meg a durcás Lakshmiét, aki személyes sértésként és a bizalom teljes hiányának megnyilvánulásaként kezelte, hogy mi minden áron ragaszkodtunk a biztonsági öv nyújtotta illúzióhoz és az életünkhöz :)

Jaipur - a rózsaszín város

A kalandos indulás után némi segítséggel könnyen és gyorsan megtaláltuk a vonatunkat, sőt, a megfelelő vagont is. Ádámmal és a Nagytesóval mindhárman egyformán ódzkodunk a légkonditól (pláne keleten, ahol státuszszimbólumnak számít, ha 15 fokra van lehűtve valami), így a túlnyomórészt helyiek által használt sokadik osztályra váltottunk jegyet. Az átlátható európai rendszer helyett (első- és másodosztály, esetlegesen alvós kupé) hét különböző közül lehet választani - a klímástól a ventilátoroson keresztül a szó szerint fapadosig, ahol viszont az sem biztos, hogy állóhely jut majd. A Hotel Raj személyzete segített megoldani a kérdést, sőt, a foglalást is ők intézték helyettünk. Indiában ez bevált módi: a frekventáltabb útszakaszokra ugyanis fehér bőrű halandóként nem egyszerű jegyet kapni. Általában a New Delhi-i extrémitásokat leszámítva (ahol meg sem mutatják, hol van a hivatalos jegyiroda, és azt állítják, bezárt, leégett vagy messze költözött) sem könnyű a helyzet: ajánlatos előre intézkedni, különösen ünnepek előtt és után (Ezekből Indiában elég sok van.). Ha hivatalosan nincs is már hely a vonaton, sok esetben egy helyi utazási iroda vagy a recepciós még mindig fel tud varázsolni a szerelvényre némi aprópénz ellenében. Ha még nekik sem sikerül, a várólistán van csekély esély. (Egyébként létezik netes foglalás is: a makemytrip.com és a cleartrip.com oldalakon keresztül. Az első a vonatjegyekre csak indiai bankkártyát fogad el (és ilyen mindenkinek van, ugye? :) - buszra és repülőre működik, a másodikat meg sajnos csak jóval később ismertük meg.)
Egy kisebb meglepetés (A négy személyesnek látszó pad hivatalosan hat emberre volt méretezve, és ennél persze többen is leültek mellénk végül.) és néhány órányi zötykölődés után érdeklődni kezdtünk, vajon messze van-e még a mi megállónk. Perceken belül már az egész vagon oldotta, mikor is kellene leszállnunk.

Az agrai kosz, zaj és szagok után Jaipurt már nagyon vártuk: a Nagytesó csak maileken és telefonon keresztül látott/hallott ismerőse, Mónika fogadott be minket pár napig erejéig. Az egymásra találás kalandosra sikeredett: a hajnali ébredéstől, a 15 kilónyi csomagtól a hátunkon és a kb. negyven fokos hőségtől lomhán közeledtünk a megbeszélt találkozóhely felé. Letelepedve kicsit kifújtuk magunkat, aztán egy gyors telefon után kiderült: nem ugyanott vagyunk, Mónikáék valószínűleg a másik kijáratnál parkoltak le. Újra a hátunkra vettük a három hétre szánt túlélőkészletet, aztán nagyokat szuszogva átkeltünk a vágányok fölött átívelő hídon (ahol előtte egy gyors vizit erejéig már jártunk, de nem láttunk sehol parkolót), hogy aztán kétségbe essünk: valószínűleg nem a megfelelő állomást választottuk! Néhány percnyi mobilos eszmecsere után tisztáztuk: sikerült jó helyen leszállni, de mégis az előző helyen kellene találkoznunk. Visszabaktattunk, de összeborulás helyett most sem találtuk egymást. Persze, ez nem egyszerű olyan valakivel, akit még sosem láttunk, de bíztunk benne, hogy Mónika majd elüt a száris, sötét hajú és fekete szemű sokadalomtól.
A sokadik telefonos konzultáció után végül kiderült: mivel az indiai vonatok az itthon megszokott néhány vagonnál nagyon sokkal hosszabbak, nemcsak a sínek egyik vagy másik oldala felé van kijárat, hanem állomásépületből is több van. A megvilágosodás után már nem tartott sokáig, hogy végre összeakadjunk, majd az is gyorsan kiderült, hogy Mónika szintén magyar vidékről származik (Pozsony, mint kapcsolódási pont esetében ez azért nem volt egyértelmű), sőt, otthon ugyanabban a városban lakott, mint a Nagytesó, és még közös ismerőseink is vannak.
Ragadósra izzadva az ötórás utazás és az ide-oda cipekedés után valószínűleg nem keltettünk túlságosan jó benyomást, Mónika és a vele együtt várakozó főnöke (akihez az autó tartozott) mégis örömmel üdvözöltek minket. Elfuvaroztak minket a hűvös, kellemes kis lakásra, hogy aztán ők folytathassák a munkanapot, mi meg egy frissítő zuhany után a nyakunkba vegyük a várost. A tisztaság és a rend valamiért bennem azt az illúziót keltette, hogy itt nem csak a vécécsészéből nem támadnak baktériumok, hanem a fogmosáshoz sem kell ásványvizet használni. Két-három nappal később a többiek világítottak rá, hogy nem vagyok teljesen normális - szerencsére a testközeli találkozást a lefolyókukacokkal itt most megúsztam heveny hasbaj és kórházlátogatás nélkül.

Jaipur Rajasthan tartomány (tagállam/kerület) fővárosa, több mint hárommillió lakossal. Az útikönyvekben és a katalógusokban "a rózsaszín város" néven jegyzik: a walesi herceg 1876-os látogatásakor a központ házait az angol korona tiszteletére rózsaszínre festették - az összefüggésre a választott szín és a brit uralkodócsalád között ugyan mostanáig sem derült fény, a festékhez azonban még mindig ragaszkodnak.
Első jaipuri délutánunkba a maharadzsa belvárosi palotájának és a hozzá tartozó királyi csillagvizsgálónak, a Jantar Mantarnak a meglátogatása fért bele. Az előbbi ma múzeumként funkcionál: fegyver-, ékszer- és ruhakollekciók, gyaloghintók, a világ legnagyobb ezüstedényeinek replikái és kézműves vásár is helyet kaptak benne. A Jantar Mantartól valamiért nem vártunk sokat, de az unescós emlék végül mindannyiunkat kellemesen meglepett: a különböző mérőberendezéseket ugyan tudományos indíttatás helyett asztrológiai célokból építették, a pontosságuk azonban így is csodálatra méltó ezeknek a majdnem háromszáz éves téglaépítményeknek.

Indiában egyébként máig nagy jelentőséget tulajdonítanak az égboltból kiolvasható jeleknek: itt nem csak a reggeli rituálé (kávé, hírek és horoszkóp) a lényeg - a csillagok és a bolygók állása határozza meg nemcsak azt, hogy a (természetesen a szülők által) kiválasztott jövendőbeli házastárs megfelelő-e, hanem azt is, hogy mikor legyen az esküvő. A nálunk megszokott szombat délutánok helyett előfordulhat a kedd reggeli hatos időpont csakúgy, mint a szerda kora délután.

A városnézés utáni ismerkedőest emlékezetesen és több, mint érdekesen alakult: Mónikán és lakótársán, Polinán kívül a családos, középkorú nagyfőnök is velünk mulatott. Közösen nyakára hágtunk az otthonról exportált mézes meggynek és az ütős baracknak, azután pedig utólag tisztázhatatlan körülmények között a város egyik legjobb szállodájában kötöttünk ki. Ötcsillagos hotel éttermében sem azelőtt, sem azóta nem volt szerencsém vacsorázni, a jaipuri eseményt pedig még megspékelte egy röpke találkozás a világ leghosszabb bajuszú emberével is, aki ajtónállóként szolgált a bejáratnál. A vacsorát a nagyfőnök állta - hálás köszönet és elismerés neki, amiért aránylag jól álcázta a szívinfarktust, amikor kézhez kapta a számlát.
A vendégszeretet ebben még nem merült ki: a következő napra kölcsönkaptuk a sofőrrel fölszerelt céges autót, hogy effektívebben járhassuk be a város igen nagyszámú látványosságát. Akadt ugyan némi félreértés Lakshmi gyér angol-, valamint a mi teljesen hiányzó hindi nyelvtudásunkból kifolyólag, de végül sikerült bejárnunk az Amber és a Jaigarh erődöket, kívülről pedig megnéztük a Vízpalotát (Jal Mahal) és a háremhölgyek lakhelyéül szolgáló Szélpalotát (Hawa Mahal) is.

Az Amber erődben sétálgatva elmúlt a kezdeti félreértésekből fakadó feszengés, és már nemcsak mi kérdezgettünk Lakshmitól, hanem ő is tőlünk. A szokásos munkával, lakással, fizetésekkel kapcsolatos kíváncsiskodáson kívül azonban még valami érdekelte: hát Európában nem tilos több feleséget tartani? Dehogynem, vágtuk rá, mire még jobban elkerekedett a szeme: akkor mi hárman mit csinálunk mégis együtt? Leesett végre, hogy mire gondol. Elmagyaráztuk neki, hogy a Nagytesó és Ádám között nem olyan a kapcsolat, aztán még percekig röhögtünk :)

Késő délutánra még maradt egy érdekesség: a Galta hindu szentemberről elnevezett majomtemplom. Stílusosan a Dzsungel könyvét vittem magammal olvasnivalónak a kirándulásra (És ne tessék kicsúfolni, de Spirótól a Fogságot, ami van vagy ezer oldal és két kiló, aztán meg ki se nyitottam.), a civilizáció és a természet határán egyensúlyozó Galtajit majmaival, szent teheneivel és remetéivel gond nélkül beleképzeltem háttérként Kipling regényébe.

Agrában  egyébként egy nappal tovább tökölődtünk, mint eredetileg terveztük; megérte ugyan, mert kár lett volna végigrohanni az előző bejegyzésben emlegetett látnivalókon, ugyanakkor Jaipurba érve és kostolót kapva Rajasthanból minden máshova tervezett napot sajnálni kezdtünk. Egy ideig még azon is vacilláltunk, hogy lemondjuk a Goára induló repülőnket, és a pálmafák meg a tengerpart helyett a homoksivatagot, az erődöket meg a tevéket bámuljuk naphosszat. Végül erre a drasztikus lépésre nem került sor, de a visszutat előrébbhoztuk, hogy még becsempésszünk a rövidnek tűnő három hétbe némi rajasthani romantikát.

Clean Agra, green Agra

Bár a kezdeti intenzív kultúrsokkot nagyjából fél-egy nap alatt sikerült legyűrni, azért még jócskán értek meglepetések. (Megjegyzem, sokkal később is.) Például a Taj Mahalnál felháborodtunk az indiai és a külföldi látogatók által fizetendő belépődíjak közötti különbségen (20 és 750 rupia), aztán végre átjutottunk a tapizáson meg az egyéb biztonsági intézkedéseken. (És közben visszavittük a szatyrainkat a szállásra, mert a Taj Mahalhoz nem lehet táskával bemenni. Állítólag szigorúan tilos csokit meg rágógumit bevinni, nehogy összemaszatoljuk meg összeragasszuk a falakat. Mondjuk nekem amúgy sem jutna eszembe, de láttunk már a látogatók által megjelölgetett, egyébként az egész világon egyedülálló falfestményeket.) 

Magához a fő épülethez három kapun keresztül lehet bejutni: a keleti, a nyugati és a déli oldalról, míg északról a hol monszuntól duzzadt, hol a szárazságtól jócskán leapadt Yamuna folyó szegélyezi a kertet. Az előző bejegyzésben jócskán és jogosan lealázott Hotel Raj egyetlen előnye, hogy a déli bejárattól mindössze ötven méterre található. A keskeny utcácskát kecskék és többnyire márványból (na jó, többnyire ennek az utánzatából) készült portékát (hangosan és intenzíven) kínálgató boltok szegélyezik. Amit később alaposan megtanultunk: ha valami megtetszik, érdemes lecsapni rá, mert a következő városban már nem lesz kapható. Agrában például a faragott és üveg-vagy féldrágakő berakással díszített ajándéktárgyak és bútorok egyediek. Velünk néhány poháralátét, aztán egy évvel később apró ékszerdobozok utaztak haza, és itt szereztem be az első Indiából származó ruhadarabomat is.

A Taj Mahal húszezer munkást foglalkoztató megépítése egyébként 1632-ben kezdődött, emléket állítva az aktuális uralkodó kedvenc feleségének, Mumtaz Mahalnak. Shah Jahan mély és őszinte gyászába állítólag némi lelkiismeret-furdalás is vegyült: az eredetileg Arjumand Banu névre hallgató szépasszony ugyanis 14. közös gyermekük születésekor halálozott el, tizenkilenc évi boldog házasság után. Gyakori várandóssága ellenére tanácsadója és állandó kísérője volt férjének: az utolsó, (egyébként azon hét gyermekük közé tartozó utódot, aki megélte a felnőttkort) is egy katonai manőver keretein belül sikerült világra hoznia.
A hófehér (bár a savas esők és az erőteljes légszennyezés miatt sárgulásra hajlamos) épületet számos legenda övezi. Például hogy templom, vagy hogy egy fekete másolat is tervben volt a Yamuna folyó túlsó partjára szánva sötét tükörképként, és hogy a prágai Orlojhoz hasonlóan megcsonkították az építésvezetőket, hogy ne vigyék tovább az értékes tudást, és ne készüljön konkurencia. A legújabb kutatások szerint egyik sem igaz, érdekes és mégis valós sztori is akad azonban. Például hogy kisebb és jóval szerényebb méretű előfutára, a Baby Taj Mumtaz Mahal nagyapjának síremléke. Az első volt, amelyet a tradicionális vörös homokkő helyett fehér márvány és temérdek féldrágakő fölhasználásával húztak föl, erre a prototípusra hajaz a sokkal híresebb nagy testvér, amit kívülről a muzulmán vallás előírásainak megfelelően berakásos virágminták és Korán-idézetek díszítenek. A központi, kupolás dómot négy minaret keretezi, több mint negyven méteres magasságba nyúlva. A méretüket egyébként az határozta meg, hogy egy esetleges földrengés vagy egyéb katasztrófa esetén ne okozzanak kárt a sírokat védő kupola szerkezetében.

A kertben való kóválygást, az épület leesett állal való bámulását és rengeteg különböző szögből és távolságból való megörökítését az egyik félreeső ösvényen üldögélő makákó, és a számos közös fotóért kuncsorgó helyi turista szakította meg időnként. Aztán ahogyan végre a Taj közelébe értünk, választanunk kellett: a szandálra húzott zacskószerű borítás és a cipők sorsára hagyása között az erre a célra kijelölt farekeszekben. A Nagytesóval a beszaribb, de mint gyorsan kiderült, a kényelmesebb megoldás mellett döntöttünk. Az imidzsünk ugyan sokat romlott, de nevetve figyeltük Ádámot, amint fürgén kapkodja a lábát, hogy a tűzforróra hevült márványburkolaton át az árnyékos részbe érjen. Maga a sír és a koporsó nem volt különösképp emlékezetes, de az intarziák közelebbről nézve sem veszítettek a szépségükből, sőt.

A Taj miniatűr  elődjéhez indulva tuktukot fogadtunk, hogy a folyó túloldalára szállítson. Sajnos rossz sorrendet választottunk, a Babyt kellett volna először megnézni, nemcsak az építkezések sorrendje, hanem az élmény fokozása érdekében is. Sebaj, kellemes volt kissé elvonulni a nyüzsgéstől - Indiában ritka és kihasználandó pillanat, ha egy kis csendre és egyedüllétre nyílik lehetőség a pénztárcánknak megfelelő lepukkant hotelszobák magányán kívül.

A napba sajnos egyéb látnivaló már nem fért bele, így egy nagyot sétáltunk, majd lovaskocsival érkeztünk vissza vacsorázni a villanyoszlopokkal megtűzdelt kis térre a Hotel Raj közelében. A lovaskocsi miatt egyébként szégyellem magam: a fuvarért fizetendő néhány rupival láthatólag nem a jószág testi-lelki jólétét finanszíroztuk.

Másnap korán keltünk, hogy az alu paranthából (vékonyra sütött, krumplis kenyérféle) és chai masalából (fűszeres, tejes tea) álló reggeli után Rajasthan egyik legnagyobb erődjét induljunk el felfedezni. Nagyszerű üzleti érzékkel megspóroltunk 50 rupiát (nem egész egy euró 3 főre), és gyalog vágtunk neki a nagyjából háromnegyed órás útnak. Útközben újabb makákó (most karnyújtásnyira), aztán jót mosolyogtunk a "Clean Agra, Green Agra" feliratú egyenruhát viselő utcaseprőkön.
A Lal-Qila, vagyis a Vörös erőd az UNESCO Világörökség része. A rajputok által épített, 1558-ra már omladozó elődjét sikerrel ostromolta meg Akbar mughal uralkodó. Agrát fővárosnak tette meg, majd grandiózus, 4000 embert foglalkoztató építkezésbe fogott. Ezt végül unokája, Shah Jahan fejezte be, egyes részeit a saját ízlésére formálva: néhány, vörös homokkőből emelt részt az általa kedvelt fehér márványból faragtatott újra. Élete végén nap-mint nap élvezhette a hűs termeket: fia Aurangzeb fellázadt, az uralkodót, tulajdon apját pedig az erőd falai között tartotta fogságban, egészen annak haláláig. A luxuskivitelű börtönben a bezártságot leszámítva valószínűleg nem szenvedett hiányt semmiben, a dúsgazdag család birtokában volt sok más kincs mellett a híres Koh-I-Noor gyémánt is.
Bár a komplexum egy része felújítás ürügyén zárva tartott, bőven megizzasztott minket a maradék, bejárható terület is. A hátsó, folyóra néző ablakokból a Taj Mahal látható, állítólag itt búslakodott egykor Shah Jahan is, a távolból szemlélve felesége síremlékét.

A késő délutánt a bazárban, az estét az első este már kipróbált vegetariánus étteremben töltöttük. Még egyszer meg kellett kóstolnunk a viccesen olcsó és évek múltán is nyálcsorgatva emlegetett rhajasthani thalit, aztán korán aludni tértünk, hogy másnap reggel Jaipurba vonatozzunk a reggeli gyorssal. (Előtte Ádám a közelben még megkóstolt egy kis vízi bivalyt. A pincér barátságosan érdeklődött, mi pedig kissé unottan válaszoltunk a szokásos "Which country?" kérdésre. "Slovakia? Czech Republic? Of course, Ostrava, Brno, Bratislava!" - ujjongott az ideiglenesen a családi étteremben kiszolgáló tanár, mi pedig pirulva hallgattuk, ahogyan európai utazásáról mesél.)
Bár a booking.com ígérete szerint a Hotel Rajért fizetett árnak tartalmaznia kellett volna a reggelit és a tuktuk díját is, az esti megerősítés ellenére megküzdöttünk érte, hogy elérjük a hajnalban induló vonatot, és ne korgó gyomorral induljunk útnak. A staff a padlón horkolt, és nemhogy komplett angol reggeli, de egy szelet száraz kenyér sem várt minket, sőt, a háromkerekű sem érkezett meg időben. Elkeseredésbe forduló kitartásunknak hála sikerült fölébresztenünk az egyik alvó alkalmazottat. Pincér? Recepciós? Takarítóbrigád? A Hotel Rajban ez az utolsó a legvalószínűtlenebb. Türelmetlenségünknek hála rittyentett nekünk egy kis teát, kávét meg pirítóst. Valószínűleg átérezte a helyzetet, és hogy ne veszítsünk időt, az Ádám által megkritizált kétes tisztaságú kést (A kétes tisztaságú erős eufemizmus. Elég egyértelműen volt koszos.) helyben, két ujj között áthúzva próbálta meg konszolidálni. Beletörődtünk, és mire bekaptunk pár falatot, a járgány is előkerült.

Pozsony - Delhi - Agra

Tegnap este tesóméknál vidám pillanatokra vágyva előkerült a méltatlanul a feledés homályába veszett első számú indiai kirándulás képes dokumentációja. Jó alapos és részletes, három hét alatt négyezer-kétszáz kattintás a mérleg. Hogy a csöndes és merengős kattintgatás az emlékezéshez mégsem elég, az mutatja, hogy három órányi intenzív szájkoptatással vegyítve nagyjából az egy ötödéig sem jutottunk a képanyagnak, ellenben könnyesre és hasfájósra röhögtük magunkat.

Pedig eléggé döcögősen kezdődött.
A történelem előtti időkben all inclusive étkezéshez és utazási irodák által szervezett nyaraláshoz szokva a delhi nemzetközi buszpályaudvarnak sikerült kibillentenie egyébként sem sziklaszilárd lelki egyensúlyomból: a felszállni nem akaró szmog, a járdaszegélyen nyújtózkodva ébredező koldusok, és az egyetlen érthető mondat: "No Agra". Hogy akkor hogyan is jutunk el? "No Agra. No Agra." Nem akartuk elhinni. Az Indiában élő Mónika és főnöke, no meg a mindent tudó Lonely Planet is azt mondta, az ISBT a tuti. Összedugtuk ugyan a fejünket, de a három üres kobak együtt sem sütött ki semmit. Talán ez volt a mélypont. Vagy talán egy kicsit később, amikor taxi helyett először láttuk közelről a háromkerekűt.

A helyzetet és a feszültséget végül egy hátizsákos, szakállas szimpatizánsnak sikerült meg- illetve feloldania. Türelmesen magyarázta, merre bérelhetünk járművet, hogy azzal a Sarai Kale Khan buszmegállóba zötyögjünk. Kissé megnyugodtunk. Egészen addig, amíg kikászálódva a taxiból meg nem láttuk az állomást. Porfelhő, kóbor kutyák, tehenek, szemét és szarkupacok. Mindegyik sűrűn és valahogyan valószínűtlennek tűnve európai szemmel nézve. Tudtuk, hogy lesznek tehenek. De hogy a fővárosban is? És nem, nem az elvétve felbukkanó parkok füvét legelik: a valószínűtlenül sűrűn megtalálható (helyenként inkább összefüggő szőnyegnek ható) szemétdombokat próbálják meg kordában tartani, meglehetősen sikertelenül. (Egyébként csak az egy évvel későbbi kiránduláson jutott eszembe megkérdezni, tartoznak-e tulajdonoshoz a tehenek, és feji-e őket valaki. Hát persze. Miért, mit gondoltam, miből van a lasszi meg a palak paneer?)

Az indiai tömegközlekedés nem csak a helykihasználást illetően effektívebb, mint a hazai. A sofőr mellett állandó tartozék az általunk buszmenedzsernek keresztelt, az esetek túlnyomó többségében férfi alkalmazott, aki a buszmegállóban hangosan kiabálva ismételgeti a célállomásokat, és útba igazítja a tanácstalan utazót. Meglelve az agrai buszt, a hozzá tartozó menedzsernél próbáltunk érdeklődni, mennyibe kerül a jegy, gyorsított vagy minden utcasarkon megálló járatról van-e szó, és hát nagyjából mikorra fogunk megérkezni, és hova tehetjük a csomagokat. Választ nem kaptunk, csak megerősítést, hogy jó helyen próbálkozunk: "Agra, Agra, Agra, Agra." Még néhány megválaszolatlanul maradt kérdés után úgy döntöttünk, jó lesz lassan fölszállni, mert úgy fest, gyorsan fogynak a helyek. Szerencsénk volt: az utolsó három egymás melletti ülést foglaltuk el. Bepasszíroztuk a pakkokat a hálóba meg a lábunk alá, majd mi is benyomorodtunk a gyerekméretű székekre. Gyorsan megegyeztünk, hogy majd felváltva alszunk.

Mindhárman nagyjából két-három óra múlva ébredtünk. Félig csukott szemmel figyeltem, ahogyan a körülöttünk állók mobillal fotóznak minket. Az ágyékkötős, egyébként meztelen fakírt csak akkor vettem észre, mikor valaki hátulról megkopogtatta a kedves vállát: "Adam? Are you Adam?" Ádám tágra nyílt szemekkel bólogatott, aztán szépen megköszönte a hátsó zsebéből kicsúszott bankkártyáját.
Agrában először merészeltünk beülni a rettegett háromkerekű taxiba. Aztán még nagyjából két percig tartott, hogy élvezni kezdjük, kicsit később meg megérdeklődtem, van-e valami technikai akadálya, hogy tuk-tukot importáljunk Európába. Sajnos van, a hatóságok nem tartják elég biztonságosnak, így itthon továbbra is maradunk a számítógép előtti poshadásnál. Itt szembesültünk azzal is, hogy attól, mert a sofőr elvállalja a fuvart, még egyáltalán nem biztos, hogy tudja is, hova megyünk. Útközben bámulásztuk a leginkább karneváli menethez hasonlító ünnepi összeröffenést, aztán némi kérdezősködés után megérkeztünk a Taj déli kapujához közeli térre, ahonnan aztán már csak egy-két percet gyalogoltunk, hogy megtaláljuk az egy életre szóló tapasztalatnak bizonyuló szállásunkat.
A Hotel Rajra a booking.com-on bukkantunk rá. Mivel be voltunk rezelve, hogy államünnep lévén (Mahatma Ghandi születésének évfordulója) majd nem sikerül szabad szobát találnunk, előre foglaltunk, három éjszakára. A képen egyszerű, de tiszta szálláshelynek látszott, az árakat is korrektnek hittük. Aztán megkaptuk a kulcsot, és megláttuk a szobát. A félhomályban is jól látszott a penész, hiába töltötte ki az egész ablakkeretet a sötétszürkére porosodott, éktelenül kerepelő klíma. Kissé megszeppentünk, bár ekkor még működött a wécé, és az ágyak beszakadt közepét csak este vettük észre. Valamikor olyantájt másztak elő a gyíkok is. Velük egyébként semmi bajom - legalább összeszedik a bogarakat.

Fölháborodásunkat  némi árengedménnyel kompenzálták a recepción. Mivel büszkén újságoltuk, hogy még sosem jártunk Indiában, és ez az első napunk, utólag van egy olyan sejtésem, hogy nekik még így is jócskán megérte.

Egy rövid felfedező út után vacsorázni a téren található Shankara Vegisbe ültünk le. Illetve fel, mert ahogyan a többi is a környéken, a kiválasztott is egy néhány emeletes ház tetején található, hangulatos karácsonyi égősorokkal dekorálva. Thalit ettünk - két különböző főétel, rizzsel, friss zöldséggel, joghurttal és foghagymás naannal tálalva. Mindez nagyjából egy euróért. Hozzá jéghideg Kingfisher, és azt hiszem, itt kezdtük el literszámra fogyasztani a friss gyümölcslevet. No water, no ice, please!

Hikkaduwa

A semmilyenre sikerült ambalangodai strandolás miatt lógó orral agyaltunk rajta, merrefelé induljunk tovább, hogy a maradék másfél napot még napsütéses tengerparton, kókuszpálmák alatt hűsölve tölthessük el. Eléggé elkeseredettek lehettünk (Olvastuk a hazai híreket, és néhány rémisztő fényképet is láttunk a hóhelyzetről.), mert hajlandóak voltunk egy darabot visszafelé utazni Matara irányában, távolodva a colombói repülőtértől. Hikkaduwát választottuk, reménykedve abban, hogy így szezon vége felé már kevesebb lesz a szörfdeszkával szaladgáló ficsúr, a hullámok pedig annyira azért még nem lesznek hatalmasak.

A monszun közeledtével tényleg meggyérült a közönség, a tengerparti kis hotelban pedig, ahova első próbálkozásként tértünk be, nagyon jó árat sikerült kialkudnunk. Néha nehéz eldönteni, jó jártunk-e egyáltalán az elsőre kedvezőnek tűnő ajánlattal, de ez most az egyértelműek közé tartozott: ahogyan már elvétve előfordult, alkudozás után megkértek minket, hogy a megegyezett összeggel ne kérkedjünk a többi utazó előtt. 

A még szélcsendben is jókora hullámok közé a tavaly raftingolás közben szerzett víziszonyomnak köszönhetően óvatosan merészkedtem be. Ádám persze kifulladásig (de szerencsére nem megfulladásig) ugrált meg bukdácsolt föl-le. Vacsorára grillezett rákot, avokádósalátát rendeltünk, egy-két friss mangódzsúszt meg jónéhány sört fogyasztottunk el. Bámulásztuk a tengert, időnként csöndben bambultunk, néha meg a jövőt terveztük, hogy hogyan tovább.

Másnap késő délutánra kellett a Colombón túli, inkább Negombóban található reptérre zötyögnünk. Bár a taxisok és a riksások is próbáltak meggyőzni, hogy velük utazzunk, szokásunkhoz híven low-budgetben gondolkodtunk, és többszöri átszállással, a helyiekkel együtt tömegközlekedtünk el az úticélig. Volt néhány pillanat, amikor úgy éreztük, ez azért már hardcore backpacker mércével mérve is elég ritka: a negombói végállomáson olcsóbb volt a banán, mint eddig bárhol máshol, tehát valószínűleg elég kevés turista fordul meg arrafelé, a beszállási csarnok felé slattyogva pedig nagyokat mosolyogva húztak el mellettünk tuk-tukra pakolva mind a külföldiek, mind a helyi utazók.