Az ország kettes számú ereklyéjét, Buddha fogát csak egy dolog múlja felül: a harmadik legmagasabb, nagyjából 2200 m magas hegy, az Adam's peak tetején található, lábnyom alakú mélyedés, amelyet szintén a vallásalapítónak tulajdonítanak. A buddhistákon kívül a többi, a szigeten jelen lévő vallás is kötődik a lenyomathoz: a hinduk úgy tartják, Shiva lépett ide, a keresztények kissé nyakatekert mítosza pedig Aquinói Szent Tamást emeli be a képbe. Nekem leginkább a moszlim legenda szimpatikus: a Paradicsomból való kiűzetés után Allah ezen a helyen rakta le a Földre Ádámot és Évát, mert Sri Lanka hasonlít leginkább az Édenkertre.
A hegytető tehát fontos zarándokhely, és a mászás a hagyomány szerint éjszaka történik, hogy a hegy különleges, háromszög alakú árnyékát már a csúcsról láthassuk. A nagyjából 5500 lépcsőfok és az ezer méteres szintkülönbség leközdése átlagosan 4 órát vesz igénybe, ezért hajnali kettőkor kell elindulni, hogy fél hat-hatra biztosan fölérjünk.
A hegy lábánál található falucska, Dalhousie (ami hangulatában erősen az indiai McLoad Ganjra emlékeztet) talán az egyetlen hely, ami már este kilenc óra tájékán elcsendesedik, és éjfél után kettőkor kezd ébredezni. A kemény mászás előtt nem árt a pihenés, ezért tíz óra környékén mi is lámpát oltottunk. Sajnos az éjszakai nyugalom nem tartott túl sokáig: egy óra múlva már újra talpon voltunk, hogy a sötétben előmászó csótányhadsereget próbáljuk meg visszaverni. Szerencsére a kisebbik ágyon aludtunk, mivel amellett volt a konnektor, és még filmet néztünk elalváshoz, mert a szélesebb és magasabb, betonalapokon álló nagyobbikból 4-5 centis, kedves kis állatkák másztak elő. Ádám a kabátjainkon zizegő és a másnapra bekészített tízórais dobozainkon kopogó aprócska lábak hangjára ébredt. A következő két órát azzal töltöttük, hogy egyesével rázogattuk ki az összes ruhadarabunkat, és bevilágítottunk a szobában szétrakott cipőkbe és a táskák összes zsebébe. Mire mindenhonnan kikergettük a betolakodókat, és a moszkitóháló alá gyömöszöltük az összes cuccot, még egy óránk maradt indulásig.
(Az Achinika guesthouse többi szobája állítólag nem rendelkezik privát állatkerttel, és a vacsora is kivételesen finom volt. A staff nagy része ugyan nem beszél angolul, de amíg meg nem említettem az éjszakai kalandot, figyelmesek voltak és segítőkészek.)
A rovarirtás egyetlen előnye az volt, hogy nem aludtunk túl mélyen, így nem került nagy erőfeszítésbe a két órai ébresztő. Zseblámpával, pulcsival, kabáttal felszerelkezve indultunk, az utóbbiakat 5 perc múlva már pakoltunk is el a táskába. Átvágtunk a falun, a boltosok már rakták ki a portékát és bőszen kínálgatták a teát és a kávét. Egyelőre a saját tartalékokra hagyatkoztunk, és egész jó tempóban haladtunk fölfelé. A töksötét hegy oldalába vágott lépcsősor végig meg van világítva, de lefelé jövet azért aztán értek meglepetések (Úgy emlékeztem, csak egy hídon haladtunk át, visszafele aztán mégis vagy nyolcat számoltam, Ádám meg minden kanyar után azt hitte, már mindjárt lent vagyunk.).
Nagyjából az út egy harmada után már nehezebben lépkedtünk, és gyakran megálltunk szusszani egyet: a vizünk is fogyogatott, és az otthonról hozott vésztartalékos müzlinek is a nyakára hágtunk. A szálláson kapott tízórainak sajnos nem sok hasznát vettük: a banánt összemászkálta az állatsereglet, a szendvics meg még a végkimerülés határán is egy harapás után landolt a kukában. Fokozatosan elértünk arra a szintre, hogy már minden mozdulat jelentős fájdalommal és jó nagy adag szuszogással járt, és a tempónk is inkább emlékeztetett birodalmi lépegetőkre, mint valami fürge mókuskákra.
Egy nagyon hosszúnak tűnő óra után fokozatosan kezdtünk életre kelni, és túljutva a holtponton teljes gőzzel nekiindultunk, hogy biztosan felérjünk, mire fölkel a nap. Persze nem kell rohamtempóra gondolni, de határozottan jobban haladtunk, és a betervezett négy helyett kevesebb, mint három óra alatt fölértünk. Az utolsó, legmeredekebb szakasz végül a korlátnak hála könnyebb volt, mint számítottunk rá, és a csúcson még vagy fél órát vártunk az első napsugarakra. Ekkorra nagyon megörültünk a magunkkal cipelt plusz két rétegnek, mert fizikai erőfeszítés híján igencsak fáztunk a magasban, ahogyan a lábunkat lógattuk a betonplató széléről.
Sajnos az ég nem tisztult ki, de így is emlékezetes volt a kilátás: a felhőkből kibukkanó hegyek akárcsak, mintha repülőgépen ülnénk. A temlomba hosszú sor kanyargott, így a lábnyomot nem néztük meg, de a többiek elmondása alapján egyébként sem lehetett látni: teljesen eltakarták az áldozatul hozott lótuszvirágok és édességek.
Következő szálláshelyünkön szóba került a mászás, és a guesthouse-os családtól még megtudtunk pár érdekességet. A csúcstól lefelé pókhálóként kihúzott fonalak pl. nem útmutatóként szolgálnak, ahogyan azt az útikönyv állítja (ebben az esetben egyébként is lentről lenne logikusabb kifeszíteni őket). Lefelé indulva a fehér cérnaspulni végét az ösvény kezdeténél kell rögzíteni, majd lefelé menet tekerni, ameddig kitart. Ahogyan fogy a cérna, úgy fogynak majd az életben a gondok és a problémák is, és előbb utóbb a végére érünk - ha nem ebben, akkor majd valamelyik következő életben.
Mivel a mászás hosszú és megerőltető, egy másik hagyomány szellemében a zarándoklatra indulónak nem szokás előre mesélni róla: az sem szerencsés, ha túlságosan tart tőle, és az sem lenne jó, ha esetleg elbízná magát.
Posted with Blogsy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése