Marrakesch természetesen nem csak azért lopta be magát a szivembe, mert olyan jókat lehet vásárolni. Kultúrfronton szintén bőven van mit kínálnia. Az épületek közül a nr. 1 látnivaló egyértelműen az Ali Ben Yusuf Medersa, ami a Djeema El Fna és a szállásunk felől is jól megközelthető némi útmutatással. Szerencsére ebben nincs hiány. Kérdés és bizonytalanság esetén érdemes az árusokhoz fodulni: nem kockáztatjuk, hogy kéretlenül hozzánk csapódnak, ahogyan ez a járókelők esetében többször előfordul, és megesik, hogy baksiskunyerálással végződik.
A medersa, vagyis az iszlám vallást és a Koránt tanulmányozó iskola 600 éves múltra tekint vissza: ma már csak turistákkal teletömött termeiben egykor többszáz diák tanult, és a legnagyobbnak számított Marokkóban. A belső udvar és a rituális tiszálkodásra szolgáló medence gazdagon díszített, ezzel szemben a diákok szálláshelye meglehetősen puritán: a szobákba vezető lépcsősort és a folyosók falait kőcsipke borítja, maguk a hálófülkék viszont klausztrofobikusan kicsik, egyszerű fehér vakolattal. Az épület az Unesco Világörökség része, hitetlenként is látogatható belépődíj ellenében.
A tér felől ugyanebben az irányban továbbhaladva lassan eltünedeznek a szuvenírárusok, a boltok egyérteműen a környékbeliek igényeihez igazodnak, élelmiszert és tisztálkodási szereket kínálnak némi hasznavehetetlen kínai kacattal körítve. Határozottan egyre több a szamár és a szemét. A helyi bőrcserző műhely felé közeledünk. Nem olyan híres ugyan, mint a fezi, de bizonyos szempontból érdekesebb: míg Fezben a munkálatokat csak madártávlatból, a magát a műhelyt körülvevő páremeletes épületek tetejéről figyelhettük meg, itt bevezetnek minket a gödrök közé. Fezben nem nagyon volt szükségünk a berber gázállarcra, itt legszívesebben tripla adag mentát szorítanék az arcomba. Mi a gyors vizit után mielőbb menekülni próbálunk, a munkások combközépig a matériába merülve még jónéhány órát ledolgoznak estélig.
A városközpontba visszaérve több látnivaló is akad: a francia megszállók által is különösképp kedvelt Bahia palota termei ugyan nem érnek fel a radzsasztáni maharadzsák fényűző lakosztályaival, de az egykori hárem csöndes helységei, különösen pedig a nyugodt, narancs- és citromfákkal teleültetett kert alkalmat adnak egy rövid szusszanásra, mielőtt visszatérnénk a zsúfolt utcákra, hogy megkeressük a Saadian sírokat.
Némi kérdezősködés árán, de jó kis röviditéssel jutunk el ide: a szőnyegbolt tulajdonosa, akinél érdeklődünk, határozottan gesztikulálva invitál, hogy kövessük, ő mutatja az utat. Nem éppen véletlennek látszó félreértést szimatolunk, amikor a sírok helyett az áruval vastagon megrakott polcok között találjuk magunkat. Aztán, mielőtt még tiltakozhatnánk, mosolyogva mutatja a hátsó kijáratot: megspórolva ezzel az ideiglenes útlezárás miatti kerülőt. Maguk a sírok valamelyik egykori uralkodó és közeli családja nyughelyéül szolgálnak. Az angol föliratok sajnos hiányoznak, így csak az útikönyvből tudjuk, hogy az egyik legnagyobb befektetés a megboldogult mámi halálakor állított, oszlopos-kőfaragványos emlékmű lehetett.
Nem messze a palotától és a síroktól található a Daar-si-said, ahol a helyi kézművesek és képzőművészek prezentálják alkotásaikat, de ehelyett inkább már a híres-hírhedt Djeema-el-Fna felé vettük az irányt. A téren vagy ezer éve változatlanul folyik a móka: még a 2009-es bombarobbantás is csak rövid időre zökkentette ki a mutatványosokat és a pecsenyesütőket a megszokott, jól bevált kerékvágásból. A tér két oldalán több sorban egymás mögött sorakoznak a narancsléárusok. A portéka és az árak ugyan mindenhol ugyanazok, mégis akad, aki feltalálja magát, hogyan csalogasson a saját, lovas kocsit formázó bódéjához: az ablakon kitekintve, benfentesként fényképezkedünk.
A dzsúszolók mögötti részben aszalt gyümölcs kapható. A datolyaspecialista vagy húsz különböző fajtát kínál: veszünk egy zacskóval az olcsóbbak és két darabot a borsosabb árúak közül: a sima még mindig sokkal jobb, mint a nálunk kapható csomagolt, a másik hatalmasra nőtt fajtának meg nagyjából köze nincs az itthonihoz.
Napközben a tér több pontján is kígyóbűvölők ütnek tanyát. A napernyők árnyékában pápaszemes kobrák és puffogó viperák tekergőznek, az unatkozó csepűrágók pedig siklóra hasonlító, vékonyka hüllőkéket tekergetnek az ujjaik között. Ha valamelyik lábatlan a járókelők és a motorosok közé csusszanik, óvatoskodva ugyan, de határozottan rángatják vissza - a farkánál fogva. Időnként a vizes vödrökbe merítik a harmincöt-negyven fokos hőségben eltikkadt és kiszáradt állatokat, de nem valószínű, hogy az efféle gondoskodás kárpótolja őket az Atlasz hegységért, ahol összefogdosták őket.
Amíg süt a nap, tömve van a tér majomidomárokkal, hennafestőkkel, néger táncosokkal és tenyérjósokkal. Estére a kígyóbűvölőkkel együtt összapakolnak, hogy helyükön vagy száz teljesen egyforma grillezett rákot, sült halat és sokféle salátát kínáló szakács táborozhasson le. Napközben csak pokrócok és sámlik szolgálnak ülőhelyül, éjszakára viszont komplett grillpultok és tetővel fedett, padokkal teli teraszok épülnek minden egyes napnyugtakor. Vegetariánusként ugyan a választék szegényes, de a fűszerezett paradicsomsaláta és a grillezett padlizsán három napig így is megörvendeztet a máshol kapható zöldséges kuszkusz és zöldséges tagine helyett.
A tér különböző pontjain zenészek, helyenként komplett zenekarok szórakoztatnak. A borravalót ugyan néha előre beszedik (és ha kevés, nem hagyják szó nélkül), de cserébe komplett pogramot biztosítanak. Néhány számonként szünetet tartanak, és Allah áldását kérik a közönségre - aki papír pénzt ad, arra persze jobban. Ülőalkalmatosságok is akadnak: törött vödör, épp nem használt dob, egynéhány pad. Ha nők csatlakoznak a mulatsághoz, azonnal helyet keresnek nekik.
Magában Marrakeschben egyértelműen a Djeema a legnagyobb élmény, de mindössze harminc km távolságban egy másik lendületes és adrenalindús szórakozási lehetőség is akad. Indiában, Jodhpurban már kipróbáltuk a zippelést - ez itt két másfajta pályával egészül ki. Hol drótkötélen suhanva keltünk át a nagyjából 20 m mély szakadékok fölött, hol pedig ingatag hidakon vagy pedig csak egy kifeszített kötélen egyensúlyoztunk - természetesen biztosítva. A tériszonyon némi noszogatásnak hála úrrá lettem, és miután körbeértünk, sikerült rábeszélni a Nagytesót, hogy együtt vágjunk neki a néhány méter magasan, fától fáig húzódó akadályrendszernek. A négy különböző nehézségű pálya közül a zöld, gyerekeknek szólót instruktorunk, Fatima fejcsóválását látva kihagytuk - bár őszintén szólva, fizikai képességeimmel tisztában lévén eredetileg úgy gondoltam, ez lesz a nekem való. A piros pályán ennek ellenére mégis aránylag könnyen értünk körbe, és sem a magasság, sem a feladatok nehézsége nem tántorított el a kék vonaltól. Itt már keményen izzadtunk, visszafelé a kocsiban ülve röhögtünk is rajta, hogy a taxis biztosan azt hiszi, minden nyugati nőnek teveszaga van, ha gyakran hord ide utasokat.
Az igazán nagy falat a fekete pálya volt, aminek már csak egyedül vágtam neki - utólag a Nagytesó persze bánja is rendesen, hogy nem próbálta meg. Itt már bonyolódtak a feladatok, szerencsére érkeztek instrukciók a lentről bámulászó, a másik felügyelővel flörtölgető Fatimától. Sikeresen átgördeszkáztam vagy öt méter magasan egyik fától a másikig, majomként lengedeztem a liánokon, mígnem aztán valami mégis megakasztott. Természetesen a könnyedén vett akadályokról nem készült videó, csak az a rész lett megörökítve, ahogyan szenvedek a fa törzsére tapadva, hogy nem és nem akarok egy vékony botról lógva átlendülni a másik oldalra, ahol aztán a megfelelő pillanatban elengedem a kapaszkodót, és megkapaszkodom a kifeszített kötélhágcsón. Már érkezőben volt a létra, hogy szégyenszemre függőlegesen lefelé haladva, a legrövidebb úton hagyjam el a terepet a halálugrás helyett, de végül erőt vettem magamon, és megpróbáltam - sikeresen. Az erőgyűjtés elég rendesen elhúzódott, így a betegeskedő akumulátor lemerült, és a dicsőséges továbbjutás nem maradt hátra az utókornak.
A parkoló felé tartva az előttünk haladó karbantartó hirtelen megállt, és a bokrokra mutogatva győzködött, hogy lessük meg az ágak között rejtőző skorpiókat. Miért is ne, gondoltuk, és közel hajoltunk, hogy jobban lássuk a bestiákat. Hirtelen egy surranást hallottunk, és a békésen sütkérező skorpiók helyett egy vékonyka, de hosszú kígyó csusszant ki a bokorból. Hátrahőköltünk, és megkérdeztem a nyugodtan továbblépdelő srácot:
- Poisonous?
- Yes, very - felelte mosolyogva.
A Terras d'Amanarnál nyugodalmasabb élményre vágyva érdemes ellátogatni a Jardin Majorelle néven ismert parkba. A még a múlt század első felében létesített, kerítéssel körülzárt kertet Yves Saint Lauren, a francia divattervező és társa vette meg és tartotta fönn évekig. Jelenleg a kebelbarát által igazgatott alapítvány fennhatósága alá tartozik, és a fák között, egy csöndes helyen az Yves emlékére állított csonka görög oszlop is megtekinthető. A belépőjegy ugyan elég sokba kerül, de cserében minden négyzetcentire jut egy kertész, hogy a kobaltkék, narancssárga és nagyon élénk citromszínű épületek kifogástalan állapotban, öt világrész kaktuszai és pálmái szabályszerűen nődögélve várják a látogatókat. Megjegyzem, a parkba készülve egy a pozsonyi Medikus kerthez hasonló helyet képzeltem magam elé, magas, árnyékot adó fákkal, zöld, friss illatú fűvel, frizbiző kutyákkal és gyerekekkel. Utólag belátom, hogy erre a Szaharától nem messze elég kicsi volt az esély.
Posted with Blogsy
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése