2013. március 5., kedd

El Jadida

Marrakeschben a tervezettnél tovább ragadtunk, így az essaouirai kirándulás kimaradt, hiába forgatta ott éppen a Game of Thrones stábja a Daenerys Targaryan-es jeleneteket. Ehelyett egy gyors casablancai átszállással El Jadidába vonatoztunk, hogy a szintén unescós portugál óvárosban mászkálhassunk. A várostól kicsit távolabb lévő állomásról betaxiztunk a központba, és nyakunkba vettük a környéket, hogy szállást találjunk. Nehéz dolgunk akadt: hiába jártunk közvetlenül az elméletileg turistáktól hemzsegő rész közelében, a lepukkant környék nem volt túl bizalomgerjesztő. Veszélyesnek ugyan fényes nappal nem gondoltuk, de a málló vakolat és az omladozó, koszos falak nem győztek meg arról, hogy ez lesz a kéthetes kirándulás méltó lezárása. A panziónk az egy éjszaka erejéig elviselhető kategóriába tartozott, tovább nem szerettem volna maradni semmiképpen.

Az ellenkezőjéről másnap a szenzációs, portugál korból származó óváros sem győzött meg. Talán túl korán érkeztünk, de az üres utcákon és az elhanyagolt falakon nem segített túlságosan, hogy szinte egyetlen járókelővel sem találkoztunk. Hiába kerestük az egykori zsinagógát, sem a térkép alapján nem találtuk, sem a két szem helyi legény nem tudta megmondani, merre van. Kilestünk a kikötőbe a tengeri kapun keresztül, amerről egykor a hajón utazó áru érkezett, aztán elslattyogtunk a ciszternákhoz. Az utóbbiak a városrésszel ellentétben valóban megérdemlik a kiemelt helyet az útikönyvekben (már amennyiben egyetlen, 15 perc alatt letudható látnivaló megéri az extra kilométereket). A sejtelmesen megvilágított föld alatti termet a portugálok vájták, és a vízkészlet tárolására szolgált. Ma már csak a terem közepén található kút körül áll némi tartalék, visszatükrözve a homályba vesző boltíveket és oszlopokat. Jó lett volna többet megtudni annál, amit a Lonely Planet ír, és nagyjából két mondatban összefoglalható, de a francia nyelvű idegenvezetéshez fölösleges lett volna csatlakozni.

A vonat indulása előtt még maradt időnk, hogy sétáljunk egyet a tengerparton. Út közben megbámultuk a színházat és a postát (Az állami épületeket példamutatóan rendben tartják.), és átfintorogtunk az éppen végét járó halpiacon. Az apály miatt a víz egy legalább 50 m széles partszakaszt hagyott szárazon, ahol így vasárnap délelőtt a város szerintem minden szaladni tudó embere focizott. Hosszan bandukoltunk, mellettünk hármas sorban egymás mellett a homokba rajzolt futballpályák. Kisebbek és nagyobbak, amatőröknek és a hivatalos városi ligát játszók számára is, megregulázottan, bíróval.

Választottunk egyet a partmenti kávézók közül, és ittunk egy utolsó narancslevet az utolsó marokkói dirhamokból.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése